A márciusi ülősztrájk

 

A 89-es fordulat után a marosvásárhelyi magyar orvostanhallgatók gyorsan, már január 15-én megalakították érdekvédelmi szervezetüket, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetséget (MMDSZ). Az egész országra jellemző eufórikus hangulatban szembetűnő volt az az ellenszenv, amellyel a román diákság erre reagált. Sehogy nem tudták, vagy nem akarták megérteni, miért van szükség külön magyar diákszövetségre. Sovinisztáknak, szeparatistáknak titulálták magyar társaikat. Már akkor sejteni lehetett, hogy háttérből is irányított jelenséggel állunk szemben. A múlt rendszer politikailag lejáratódott, szakmailag elmaradott, retrográd tanerői létükben érezték veszélyeztetve magukat, így hát gyorsan előrángatták a most is hatékonynak bizonyuló soviniszta maszlagot. Az MMDSZ kezdetektől fogva a teljes értékű magyar tannyelvű oktatásért szállt síkra, melyet perspektíváiban a magyar Bolyai Egyetem kihelyezett fakultásaként képzelt el. Rövid távon a magyar nyelvű gyakorlati oktatást, az egyetem szenátusában a paritás (azonos számú képviselet) és nem a részarányos képviseleti elv érvényesítését, valamint a felvételi vizsgákon a külön beiskolázási szám kiharcolását tűzték ki célul. Másfél hónapos tárgyalássorozat – ha egyáltalán tárgyalásnak lehet nevezni azt, amikor az egyik fél kapásból elutasít minden javaslatot – mindezekből semmit sem tudott kivívni. A sorozatos magyarellenes kirohanások és tömegjelenetek még kedvezőtlenebb légkört teremtettek a tárgyalások lebonyolításához. Ebben a légkörben, a kompromisszum minimális hajlandóságának hiánya láttán már február végén felmerült az ülősztrájk gondolata. Utolsó próbálkozásként március 6-án vegyes, tanár-diák delegáció utazott Bukarestbe Paul Cornea tanügyminiszter-helyetteshez, megpróbálni a lehetetlent. A tárgyalás ezúttal is sikertelen volt, így az MMDSZ március 7-re meghirdette az ülősztrájkot, mint végső eszközt céljai megvalósításához.

Március 7-én reggel a magyar diákság, ki-ki saját belátása és döntése szerint, de majdnem teljes létszámban gyülekezett az egyetem sportpályáján, ahonnan bevonultak az épületbe és elfoglalták a szervezők által kijelölt helyüket a folyosók két oldalán, valamint a lépcsők szélén.

Ezt követően petíciót nyújtottak be az egyetem rektorához, melyben leszögezték az ülősztrájk okait és célkitűzését. A sajtó, televízió, rádió hamar reagált a történtekre. Sok magánszemély illetve szervezet – többek között a Magyar Orvosok és Gyógyszerészek Szövetsége, a helyi katolikus egyház, a helyi RMDSZ, a régeni munkások egy csoportja, a MADISZ, a KMDSZ stb. – biztosította a diákságot szolidaritásáról, több egyetemi oktató a diákok közé ülve fejezte ki támogatását. A román diákság kis része passzívan szemlélte a történteket, nagyobb fele folyamatosan provokatív jellegű feliratokat és közleményeket jelentetett meg, majd március 12-én ellentüntetést szerveztek, elözönlötték a folyosókat, kiabálva, cigarettázva, mellükön Vatra Românească jelvényekkel megbontották az addigi rendet. Arra hivatkoztak, hogy a magyar diákok ülősztrájkja zavarja az oktatás menetét, hogy kéréseiknek szeparatista, revizionista (!) jellege van. Közben kiderült, hogy a Bukarestből beharangozott Oktatásügyi és Nemzetiségi Bizottság küldöttségének látogatása „betegség” miatt elmarad. Ez a küldöttség biztosította volna a román és magyar fél tárgyalásához a hivatalos keretet. A feszültség fokozódott, a magyar és román diákok nézeteiket fejtegették a bécsi ORF TV állomás riportereinek, a norvég Helsinki Bizottság tagjai mindkét felet meghallgatva információkat gyűjtöttek. Délután a magyar és román diákok, valamint a tanárok tárgyalóasztalhoz ültek a hírhedt Judea ezredes, municípiumi Nemzeti Egységtanács-elnök részvételével. Mivel a másfél órai megbeszélés során nem sikerült eredményes párbeszédet folytatni és személyeskedésekre, uszító felszólalásokra került sor, a magyar küldöttség kénytelen volt elhagyni a termet. Március 13-án és 14-én hasonló légkörben folytatódott a sztrájk. Március 15-én olyan volt az egyetem mint egy megbolydult méhkas. A sztrájk folytatódott, közben a Fekete Doboz riportokat készített a rektorral meg a diákság vezetőivel, majd délután a diákság testületileg átvonult a Székely Vértanúk emlékműnél tartott megemlékezéshez. Március 16-án, a Tudor negyedbeli gyógyszertár körül kirobbanó zűrzavar miatt érezhetően egyre puskaporosabbá vált a levegő. A sztrájk folytatódott, további tárgyalásra nem volt remény, a város lüktetett mint egy gyulladt kelés. A bentlakások környékén a megvadult román tömeg örömmámorban táncolt. Március 17-én, szombaton az ülősztrájk szünetelt. A román diákliga szervezésében újbóli román tüntetésre került sor, az előzőekhez hasonló hangulatban, hasonló xenofób jelszavakkal. Ebben a légkörben, amikor az erőszak ennyire elhatalmasodott, komolyan fontolóra kellett venni az ülősztrájk további kimenetelét. Ezért március 19-én, reggel a sportpályán menetrendszerűen összegyűlő magyar diákság előtt a vezetők bejelentették, hogy testületileg átvonulnak a Vártemplomba és a sztrájkot időlegesen felfüggesztik. (Akkor még nem sejtették, hogy annak véglegesen vége.) Ugyanakkor úgy hírlett, hogy Bukarestből megérkezett a várva várt parlamenti bizottság is. A döntés helyesnek bizonyult, hiszen délután a leitatott román parasztokat először az egyetemre szállították be, azért, hogy a magyar diákságot megtanítsák kesztyűbe dudálni. Szerencsére csak hűlt helyét találták. És itt csak az ülősztrájk krónikájának van vége. Annyit még hozzátehetünk: a Fekete Március nyomán a sztrájkoló diákok jó része Magyarországra menekült.