Tiltakozás

 

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezete határozottan tiltakozik a nemzeti televízióadóban, csúcsidőben, minden ellenőrzés nélkül átvett cikk bemutatása ellen, amely a marosvásárhelyi Cuvîntul Liber című megyei újságban jelent meg.

Ennek a cikknek a bemutatása 1990. március 15-én (az 1848-as magyar forradalom évfordulóján) nélkülözött minden politikai és diplomáciai tapintatot, s félrevezette a román hallgatóságot, azt sugallván, hogy a bemutatott dokumentumokhoz köze van a romániai magyarságnak.

Az igazság érdekében szükséges, hogy kimondjuk: azt a bizonyos felhívást 1988. január 15-én tette közzé a kaliforniai magyar és más kisebbségek emberi jogaiért küzdő bizottság. Egyike volt a számos külföldön megjelent anyagnak, amely elítélte Ceaușescu népirtó politikáját, akit pont ezért a bűncselekményért ítéltek halálra.

Érthetetlen, hogy azok, akik ezt a két évvel ezelőtti felhívást kommentálták, úgy mutatták be a szöveget, mintha az napjainkban, a forradalom után íródott volna.

Határozottan tiltakozunk a szerkesztők által elkövetett szellemi hami­sítás ellen, és az ellen a mód ellen, ahogyan ezt a Ceaușescu-ellenes anyagot bemutatták. Ez a kijelentésünk a felhívás szövegére vonatkozik, és semmi esetre sem értendő a szöveg mellé csatolt térképre (Megjegyzés: Nagy-Magyarország részeként ábrázolta Erdélyt.)

Ez alkalommal is elhatároljuk magunkat bármilyen hasonló, a románok és magyarok között ellentéteket okozni akaró próbálkozásoktól. (Itt természetesen a térképről szóltunk.)

A rossz erői, azért, hogy fenntarthassák az etnikumok közötti feszültséget, nem riadnak vissza a hamisítástól és más aljas provokációs módszerek felhasználásától azért, hogy megakadályozzák a nemzeti kisebbségeknek járó jogok biztosítását, ilyen módon is akadályozva hazánk demokratizálódásának folyamatát.

Felszólítjuk Románia mass mediáját, hogy ne vádolja a romániai magyarságot olyan véleményekért és újságcikkért, amelyekhez nincs semmi köze. A mi meggyőződésünket csak az RMDSZ által magyar és román nyelven kiadott média tükrözi.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség elítél minden szélsőséges, nacionalista, soviniszta megnyilvánulást, függetlenül attól, hogy kitől származik.

Sütő András

Az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke

 

Persze szükséges lett volna az RMDSZ országos elnökségének nyilvános tiltakozása is, de Domokos Géza felkérésre sem vállalta a megszólalást. Domokost felhívta dr. Brassai Zoltán és dr. Kikeli Pál. Azt kérték tőle, hogy azonnal beszéljen a hadügyminiszterrel, szükség lenne a konfliktust megelőző közbelépésre. Ne feledjük, március 16. volt, a „gyógyszertári csata” napja. Domokos válasza: más programja miatt nem tud be­szélni a miniszterrel. Arra is megkérték, velünk együtt üljön be a tévé-híradóba, azért, hogy tiltakozásunkat a közvéleményben a magyarságot megszemélyesítő, közismert arc olvassa fel. Domokos válasza: „Nem ülök be; amit főztetek, egyétek meg! A szatmáriak is hagyták magukat, ti is hagyjátok magatokat…”

A televízióban jobb híján általam felolvasott cáfolat nagyon felbosszantotta a Vatra Românească vezetőit, akik durván megfenyegettek. Március 17-én reggel (a tévécáfolatot követő napon) Dumitru Pop alelnök (jelenleg a PUNR parlamenti frakciójának vezetője) a NEIT székházában azt mondta nekem: Meglátod, mit kapsz ezért. (Ai să vezi, ce o să pățești.) Ezt a mondatot két nappal később jobban lehetett érteni.

Az egyik főpróbát március 16-án a marosvásárhelyi 28-as gyógyszertárnál tartották.

Mi is történt valójában? Az eset részletes ismertetését az indokolja, hogy ezt az incidenst azóta is hamis tálalásban közli a román sajtó és a román kormány.

Amikor mindez lezajlott, útban voltam Bukarestbe, így az eset ismertetését átengedem Bögözi Attilának.

Egy hír anatómiája avagy pogrom előtt Marosvásárhelyen címmel a Romániai Magyar Szóban így írta le az eseményeket:

Az idő múlása távlatot nyit, a távlat hozzásegít bizonyos történések higgadt áttekintéséhez, a tények ismerete pedig a mögöttük rejlő összefüggések megértéséhez.

Mi történt tehát Marosvásárhelyen március 16-án?

Sokak szerint a lavinát elindító egyik dörrenést a Tudor lakótelep 28-as gyógyszertára körül lezajlott események jelentették. Ezekkel kapcsolatosan az ADEVÃRUL március 17-i számában nyolc ólomsoros Rom­press hírt tett közzé, szinte akkora cím alatt, mint maga az egész szöveg: (Megjegyzés: az eredeti román szöveget kivonatolva fordítottuk magyarra.) „Mit engedett meg magának egy gyógyszerésznő? Marosvásárhely municípiumban vasárnap este a következő történt: Kormocziné, a 28-as gyógyszertár főnöknője megváltoztatta az egység névtábláját, magyarul kiírva és kijelentve, hogy attól a pillanattól a gyógyszertár románok részére nincs nyitva, csak magyar állampolgárokat (?) szolgál ki.” (Sajnálatos módon ezt a marhaságot még a Kossuth Rádió is bemondta!)

Ez a hír minden bizonnyal megérdemelné, hogy bekerüljön a Leg-ek könyvébe, bár szerzőjét leginkább a Legfelsőbb törvényszék „jutalma” illetné, a büntetőtörvénykönyvben uszítás, tényhamisítás, becsületsértés, közvélemény félrevezetése címszavak alatt előírt büntetések kellő szigorával.

Vegyük hát bonckés alá a félretájékoztatás eme mintapéldányát.

– A 28-as gyógyszertár körüli események – később részletesen is kiderül – nem péntek este, hanem délelőtt, délben és kora délután játszódtak le, 15:30 órakor az egység végleg bezárt, tehát ott semmi „fapt” (eset) nem történhetett.

– D-na Kormoczi nevű gyógyszerész az egységben nincs és nem is volt.

– A gyógyszertár vezetője évek óta Györffy László.

– A szövegben szereplőhöz hasonló nevű gyógyszerész létezik, Körmöczky Emesének hívják, de már jeleztük: ő nem „sefa” (főnöknő), s így már eleve nem változtathatta meg – a Rompress hírben hamisan állított – önhatalmúlag a gyógyszertár feliratát.

– A neki tulajdonított képtelen kijelentésekkel kapcsolatosan Kör­möczky Emese személyesen is nyilatkozott.

Most pedig nézzük a történteket.

Március 16-án, pénteken, délelőtt 11 óra körül a Metalul Szövetkezet egy dolgozója érkezett a Tudor lakótelepi 28-as gyógyszertárba.

Dr. Nagy Levente, a Megyei Gyógyszervállalat igazgatója: A Nemzeti Megmentési Front Maros Megyei Tanácsa Végrehajtó Bürója január 14-én tartott üléséről kiadott KÖZLEMÉNY utolsó bekezdése szó szerint a következőket tartalmazza: A végrehajtó büró utasította a területi államigazgatási szerveket, hogy gondoskodjanak, ahol ez indokolt, a helységek, egységek, intézmények stb. nevének az együttélő nemzetiségek nyelvén való kiírásáról. Különben, a két vagy többnyelvű feliratokat, nem beszélve a demokráciát és testvéri együttélést szimbolizáló jelentőségükről, az érvényben lévő törvények nem hogy tiltják, hanem egyenesen ajánlják. (Más kérdés, hogy az utóbbi években ennek épp az ellenkezője vált általános gyakorlattá.) A határozat értelmében még január folyamán hozzáláttunk egységeinkben a kétnyelvű feliratok visszaállításához, olyan formában, ahogy azok egy évtizeddel korábban már léteztek. A munkálat elvégzéséért a 20-as iktatószámmal január 24-én jegyzett rendeléssel a Megyei Termelési és Szolgáltatási Vállalathoz fordultunk, melyet később átvett a Metalul Szövetkezet, és mint általános kivitelező, már január végétől egész március 16-ig, a város egész területén a FARMACIE feliratok mellé és nem azok helyett! a GYÓGYSZERTÁR szót is felfestette 10 nyíltkörzetű gyógyszertárban. Utolsó a 11. lett volna a Tudor lakótelepi 28-as egység. Ezért érkezett a Metalul Szövetkezet embere március 16-án a helyszínre.

Február 28-án Nagy Levente igazgatót felhívta Ioan Judea mérnök-ezredes, akkor még a Nemzeti Szövetség Ideiglenes Városi Tanácsának elnöke.

A szó ismét Nagy Levente igazgatóé: Se többet, se kevesebbet nem kért Judea úr, mint hogy azonnal szüntessük be a feliratok „újra festését”, mert ezt szerinte városszerte jóváhagyás nélkül folytatjuk. Tájékoztattam, hogy egyszerű telefonbeszólásra semmiféle utasítást nem vagyok hajlandó végrehajtani, mondandóját közölje hivatalosan írásban.

Mint már említettük, Judea úr akkor az NSZI városi tanácsának volt az elnöke, a Gyógyszervállalat pedig megyeközi, országos alárendeltségű egység, tehát már ilyen vonatkozásban sem lehetett Judea úrnak beleszólása a vállalat belső ügyeibe és még kevésbé adhatott utasításokat annak vezetőjének.

Néhány nap múltán hivatalos átirat érkezett a vállalathoz, amelyben a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Marosvásárhely, Ioan Judea elnök és Iosif Ovidiu titkár aláírásával felszólította a Megyei Gyógyszervállalatot, ne tegyen ki kétnyelvű táblákat, mert a formájukat és tartalmukat nem hagyta jóvá a Kereskedelmi reklámokat és névtáblákat összehangoló bizottság. (?)

A vállalat vezetősége március 5-én az 1035-ös számmal iktatott hivatalos levélben válaszolt az átiratban foglaltakra.

Az átirat részletesen megindokolja: a kétnyelvű feliratok visszaállítása teljesen törvényes; hivatkozik a Ceaușescu-féle alkotmány 22. szakaszára és a NEIT ilyen értelmű döntésére.

A vállalat mind Judea úr átiratát, mind a fenti válaszlevelet megküldte az NSZI városi és megyei tanácsa 6, illetve 8 tagjának azzal a kéréssel, hogy az ügyet tárgyalják meg az illető testületek végrehajtó büróinak ülésein. Hivatalos válasz e kérésre nem érkezett.

Ezen előzmények után következett március 16.

Györffy László, a 28-as gyógyszertár vezetője: 11 óra körül, ugyanaznap befejezve munkáját a November 7 negyedben levő gyógyszertárnál, megérkezett hozzánk a Metalul Szövetkezet dolgozója. Miután az ablaküvegre helyezte a sablont, megkért, egy nagyobb anyaggal függönyözzem le kívülről a munkafelületet, hogy dolog közben ne zavarják a bámészkodók. 11:30 körül a sarki mozgó cukorkaárus váratlanul a gyógyszertár elé rohant, önkényesen letépte a takaróanyagot és elfutott vele. Cukorkaárusító helyén utolértem, ki akartam húzni hóna alól az eltulajdonított anyagot, mire ő egy olyan heves karlendítést végzett, mely ha célba talál, akkor én most nem lennék itt. Visszaindultam a gyógyszertárba, de közben észrevettem, hogy a cukorkás átment az úttest másik oldalára, a Favorit vendéglő felé, és ott a függönynek használt anyagot átadta egy rendőrnek, aki azzal bement a vendéglőbe. Utána eredtem, hogy tőle kérjem vissza az anyagot, de mivel ő sem volt hajlandó ezt megtenni, arra kértem, fáradjon át hozzánk a gyógyszertárba, nézze meg, miről van szó. Öt-tíz perc múlva meg is jelent nálunk, hozta az anyagot, igazoltatta a szövetkezet dolgozóját és felelősségre vonta, hogy milyen alapon történik ez a feliratrendezés. Én is meg a szövetkezet alkalmazottja is mondtuk: rendelés alapján, hivatalosan. A rendőr kérte a rendelési számot, de hát ezt a munkás nem hordja magával. Ezek után a rendőr kiment a helyiségből, ám ugyanabban a pillanatban megjelent – mi nem hívtuk! – a rendőrség egy piros ARO-ja, amely nem pont a bejárat előtt, de mindenképpen a gyógyszertár körül állott meg. 11:45 órakor az ARO körül kezdett gyűlni a tömeg és húzódott a gyógyszertár felé. Egyik percről a másikra ez a tömeg berohant a gyógyszertárba, a helyiségbe nyíló tolóajtót erőszakkal feltépték, letörve a fogantyúit is. Utánuk jött ugyanaz a rendőr, aki a cukorkástól átvette az ideiglenes függönyt. Irodámba, mely a bejárattól rögtön balra nyílik, öt-hat személy tódult, de kíséretükben a rendőr. Összevissza, egymást túlkiabálva megismételték a kérdőre vonást, hogy mire fel történik a cégtáblafestés. Követelték az elkezdett munka abbahagyását, a magyar felirat letörlését. Mivel agresszív tömeg volt a gyógyszertárban, telefonon értesítettem a vállalat vezetőségét a kialakult helyzetről. Rövid időn belül a helyszínre érkeztek Lelia Mun­tea­nu főgyógyszerész mint aligazgató, Hajdú Árpád főgyógyszerész mint osztályvezető, meg Gáspár Csaba közgazdász, főkönyvelő. Időközben a tömeg rombolt, összetépték a szövetkezeti dolgozó sablonjait, összemázolták a félkész feliratot, életveszélyesen megfenyegették a személyzetet… Mivel Körmöczky Emese gyógyszerésznő férje az NSZI megyei tanácsának tagja, őt kértük meg, hogy értesítse férjén keresztül a megyei vezetőséget is a történtek súlyosságáról és egyben szorgalmazza, hogy az NSZIT egyik tagja is szálljon ki a helyszínre, felmérni a kialakult helyzetet.

Lelia Munteanu főgyógyszerész a vállalat aligazgatója: Nem sokkal fél tizenkettő után telefonon csöngetett hozzám Györffy László úr, tájékoztatván a 28-as gyógyszertárban zajló eseményekről. Két vezetőségi taggal azonnal a helyszínre indultunk. Mikor megérkeztünk, az egység előtt mint­egy 200 fős volt a tömeg. A gyógyszertárban, az egységvezető irodájában nagy rendetlenség. Sablonbetűk összetépve, ablaküvegek összemázolva, festék a földön szétfolyva, a tolóajtó fogantyúi letörve. A munkaközösség rendkívül feszült hangulatban volt. Hajdú úrral kimentem a bejárat előtt tüntető tömeg elé és megkérdeztem, valahogy így, „Mit akarnak a gyógyszertárral?” Mivel a tömeg pszichikuma fölöttébb zaklatott volt, javasoltam, négyen-öten fáradjanak be az irodába, hogy szót tudjunk érteni. Első kérdésem pedig arra vonatkozott, zavarja őket a kétnyelvű felirat? A válaszuk tagadó volt, mindössze egy kérést fogalmaztak meg, hogy a feliratok egyformák legyenek és ne egymás mellé, hanem egymás alá kerüljenek. Ezt megígérve, újra a tüntetők elé léptem és arra kértem őket, menjenek haza.

Györffy László: Még folytak a tárgyalások a tömeg-el, mikor az utca növekvő nyomásának veszélyeit mérlegelve, a vállalat helyszínen levő vezetőivel egyetértésben a rendőrség meg a hadsereg segítségét kértük. 12:30 - 13:00 óra között a katonaság a helyszínre küldött egy tiszt vezetésével 6 kiskatonát. A rendőrség részéről azt a választ kaptuk, hogy káderhiány miatt nem áll módjukban segíteni. Időközben a katonatiszt felhívta Judea urat telefonon, tájékoztatta a kialakult helyzetről, biztosítva, hogy a gyógyszertár ablakai nincsenek betörve. Csakhogy ekkor a közhangulat már annyira izzóvá vált, hogy egyértelműen követelte az összemázolt magyar felirat teljes letörlését, amit Hajdú úr végre is hajtott az egybegyűltek általános megelégedésére.

Az események alatt és a történtek ellenére a közönség kiszolgálása folyamatos volt egészen 14:00 – 14:30 óráig, amikorra a tömeg annyira sokasodott, hogy lehetetlenné vált a betegellátás meg az alkalmazottak testi épségét sem lehetett már biztosítani. 14:30 – 15:00 óra között a katonaságnak sikerült újból kiszorítania a tömegeket a gyógyszertár területéről. 15:15 – 15:30 körül az események késztetése alatt végleg be kellett zárni a gyógyszertárat.

Ez van tehát egy 8 soros hír mögött. És mert egy ártatlan ember becsületét alaptalan vádakkal egy egész ország előtt meghurcolták, álljon itt befejezésül az ő nyilatkozata is.

Körmöczky Emese gyógyszerész: Vásárhelyen végeztem 1974-ben. Tizenöt helyen dolgoztam mostanáig. Bákóban kezdtem a Gyógyszerellenőrző Laboratóriumban. Onnan kerültem Szászkézdre, majd Segesvárra. Közben megfordultam Gyergyóalfaluban, Dicsőszentmártonban, Tusnádon, Palotailván, Karcfalván, Erdőszentgyörgyön meg Szovátán is. Vásárhelyre 1982-ben kerültem. A 28-as gyógyszertárban dolgozom megnyitása óta. Soha senkivel, semmilyen problémám nem volt. Évek óta hátul a laboratóriumban, a receptúrán vagyok. A vásárlóközönséggel nincs közvetlen kapcsolatom. Munkámra soha panasz nem volt. Ezt tanúsítják évi minősítéseim is. Március 16-án is hátul voltam a laboratóriumban, az eseményekről csak akkor szereztem tudomást, amikor a tömeg behatolt a gyógyszertár belső helyiségeibe. A nagy robajra lettem figyelmes, és jöttem előre az iroda fele, ahol szembe találtam magam a felajzott tömeggel, mely anélkül, hogy okot adtam volna erre, engem is megfenyegetett. Egy magas szőke férfi egy barna kerámiavázát kapott el és azt kiabálta az arcomba, hogy „Te omor! Te fac praf!” (Megöllek, porrá zúzlak!) Mikor azt mondtam „Hai, omoară-mă!” (Gyere, ölj meg!) letette a vázát. Egy másik ember puszta kézzel akart megfojtani, de bántódásom nem lett. Csak sírógörcsöt kaptam és hátramentem a raktárba. Nem gondoltam semmire, csak keservesen sírtam. Az egész ellenem felhozott vádról szombaton, a román rádió bukaresti magyar nyelvű adásának lapszemléjéből értesültem. Otthon, lakásomon, takarítás közben hallottam a hírt. Csak álltam döbbenten és nem tudtam mit kezdeni magammal. Világok dőltek össze bennem és körülöttem. Vajon miért pont én? Nagyon megijedtem. Azóta sem lakom otthon. Félek. Ha ilyen orcátlanul lehet hazudozni, emberek becsületét meghurcolni, ezek után még mi következhet?

Vajon Körmöczky Emese mivel érdemelte ki, hogy a Rompress a nacionalizmus, sovinizmus világsztárjaként népszerűsítse?

A magyarázat Ioan Judea ezredes személyiségében rejlik. A gyógyszertári incidens előtt kb. 10 nappal a cikkben is említett Körmöczky Zoltán mérnök a marosvásárhelyi NEIT tanácskozásán Judea menesztését követelte, mert egy megelőző gyűlésen azt a légbőlkapott mesét népszerűsítette, hogy létezik egy háromlépcsős magyar terv Erdély elszakítására. Körmöczky kerek perec kijelentette, hogy az ilyen uszítóknak nincs helyük egy demokratikus Romániában. (Sajnos Judea ezredest Király Károly ismételt kérései dacára sem távolították el Marosvásárhelyről, pedig a „hadititok” kifecsegéséről még a hadügyminiszter is tudomást szerzett.)

Judea ezért keverte bele az ügybe Körmöczky feleségét, így akarta lehetetlen helyzetbe hozni az egész családot. Mint mondtam, Sütő Andrásra is haragudott, meg is fizetett érte.

A gyógyszertári csata napján nagyon sok magyart megvertek, köztük a marosvásárhelyi Népújság szerkesztőit, a magyar TV Panoráma adásának három munkatársát stb. (A legnagyobb verést Bakó Zoltán marosvásárhelyi újságíró kapta, mert azt hitték róla, hogy magyarországi sajtós.)

A gyógyszertári csata sokkal jobban elfajulhatott volna ha, mint mondtam, nem érkezik haza Király Károly. A továbbiakban átadom neki a szót. Nyílt kártyákkal címen közölt visszaemlékezéseiben így írja le a március 19-én történteket:

Március 15-én Bukarestben tartózkodtam és Iliescuval több mint egyórás beszélgetésem volt, aminek során elmondtam a dolgokat, és próbáltam rábeszélni, hogy a hatalom avatkozzék közbe.

Ha nem teszi, az azt jelenti, hogy tudatosan segíti a provokációkat.

Sajnos, Iliescu magatartásában változás állt be pár nap alatt, egyetértett a megfékezéssel, de említette, hogy minek kellett az iskolákat olyan hamar szétválasztani, minek a kétnyelvű felirat, ami sérti a románok érzelmeit stb. Más szóval: húzzátok meg magatokat, s akkor esetleg megússzátok.

Marosvásárhelyen a pogrom beindítása másnapra, 16-ára volt időzítve.

A szatmári lejárt, következett a gyógyszertár problémája.

Meg kell mondanom, hogy az a bizonyos sánta ember, aki ott kezdte a skandalumot, szekuritátés ügynök volt, később ráismertek.

Bizonyos jelek szerint itt is voltak faluról behozottak, Radnót környékéről, a Mezőségről. Hogy nagyobb baj mégsem lett, annak az a magyarázata, hogy 16-án este én repülőgéppel hazautaztam.

El kell még mondanom, hogy a gyógyszertár körül a tüntetés már reggel óta tartott, nekem Bukarestbe erről semmiféle jelzés sehonnan nem érkezett. Az első ember, aki elmondta, hogy mi történt, hogy már reggel óta, hogy több száz fős a tömeg, hogy verekedés is volt... az a repülőtéren a sofőr volt, aki várt.

Mihelyt hazaértem, azonnal hívtam a megyei rendőrfőnököt, Gambra ezredest.

„Mi újság, ezredes úr?” – „Semmi különös.” – „Semmi-semmi?” – „Á, valami volt, egy tüntetés egy gyógyszertár körül, de már elintéztük a dolgot...” – „Tényleg már nincs probléma ott, csak volt?” – kérdeztem. – „Utána nézek, alelnök úr, mindjárt kiküldök valakit, s ha megengedi, később felhívom.” – Tehát a csúsztatás...

Hívom a helyőrség parancsnokát, Cojocaru tábornokot:

„Mi újság, tábornok úr?” – „Hát, füstöl a kályha, az asszonnyal éppen takarítunk stb.” – „De a politikával hogy állunk?” – „Semmi probléma.” – „És a gyógyszertár?” – „Ja hát: ott két alak összeveszett a reggel, de már rég rend van.” – „Én úgy tudom, hogy nincs rend.” – „Hát, majd megkérdem Gambraékat, hogy mi a fenét csinálnak?” – válaszolta.

Harmadiknak én már nem hívtam a többit, hanem – a lakásomban kormánytelefon volt – tárcsáztam azonnal a belügyminisztert, Chițacot.

„Mit tudsz Vásárhelyről?” Azt mondja, semmi különöset. Valami jelzést kapott ugyan, hogy egy gyógyszertár előtt valami zűrzavar volt, de már rég rend van. Mondom: „Hát tudd meg, hogy nincs rend. Több száz főnyi tömeg gyűlt össze, és már megindultak a városba. Ha téged így informáltak, hogy rend van, akkor hazudtak.” Mire ő: „Huj, hívom Gambrát és így meg úgy... Mondom: „Mielőtt hívod, előbb még két dolgot tudj: meg kell nézni, mi a helyzet a többi megyében, főleg ott, ahol vegyes a lakosság. És azonnal riadóztatni kell a rendőrséget mindenütt: vigyázzanak, mert provokációra lehet számítani. Elég az én szavam, vagy Iliescutól is kell utasítás?” Chițac: „Alelnök úr, parancsnak vettem és azonnal intézkedem.”

Azonnal beszéltem Iliescuval, ő is úgy tudta, hogy valami volt, de ...

Munkált tehát a félrevezetés s a figyelem elterelés, elhallgatás. Közben kelt a kovász.

Felhívott Gambra is, hogy valóban sokan vannak és elindultak, neki nincs elég ereje megállítani őket, kérte Cojocarut, hogy adjon katonákat, de az megtagadta...

Mondtam Iliescunak, beszéljen Stănculescu tábornokkal, hogy adjon parancsot a hadseregnek a közbelépésre.

Itt ismét kitűnt Iliescu ambivalens magatartása: azt mondta, hogy ott intézkedik ő, de én itt vagyok, alelnök vagyok, vegyem kézbe a dolgokat és intézkedjem. Mondom: „Ezt úgy vegyem, hogy teljes felhatalmazást adsz nekem?” Azt mondja, igen. Mondom, rendben, de szólj akkor Stănculescunak és Chițacnak is, mert a hadsereg nem tartozik az én hatáskörömbe.

Judea ezredes volt a városi Front-elnök; amikor beszéltünk, kitette a telefonkagylót az ablakba, hadd halljam a tüntetőket, akik akkor értek oda a városháza elé. Királyt, Tőkést, Sütőt, Kincsest akarták felakasztani. Ezt kiabálták. Rendreutasítottam és felelőssé tettem a történtekért. A terv az volt, hogy a tűntető tömeg elhalad a Székely Vértanúk előtt – ott magyarok őrizték a koszorúkat Mihály Józseffel az élen, összesen vagy hatvan ember –, onnan az egyetem elé –, ott a sztrájkoló magyar orvostanhallgatók voltak, könnyen lehetett volna összecsapást provokálni. Ekkor a tömegben állítólag kétezren voltak.

Végül is a hadbíróság elé állítással fenyegettem meg az én magas rangú parancsnokaimat, Cojocarut, Scrieciut és Gambrát.

Scrieciu komolyan vette a fenyítést és kijelentette: „Én önnek megígérem, hogy nem fog történni semmi.” Ekkor már este 11 óra volt. Scrieciu lement a tüntetőkhöz, az élükre állt s nem mentek fel a Székely Vértanúkhoz, hanem a Vártemplom fele indultak, és nem mentek el a diáktüntetőkig, hanem visszatértek a Főtérre. A kiabálásokon kívül semmi sem történt.

Mikor visszatértek, Scrieciu Judea irodájából a kormánytelefonon felhívott: „Alelnök úr, jelentem, hogy nem történt semmi, és az emberek szétoszlanak, hazatérnek.” Azt mondtam: „Biztos voltam benne, hogy ön megígérte nekem, hogy semmi sem történik, nem is fog történni semmi, hisz önök szervezték, és ha önök nem akarják, ennyi sem történik.” Ő persze tiltakozott.

Még egy epizód, ami még jobban megvilágítja a dolgokat: Éjfél után 1 órakor felhívott Gambra, hogy az emberek a Főtérről hazamentek, a városban csend van. Hozzátette: „És jól letolt engem Cojocaru tábornok úr és Scrieciu is, amiért elmondtam önnek, hogy is állnak a dolgok...”

Így már világos, hogy ki is állt konkrétan a vásárhelyi események mögött. Ceon- teaék önmagukban, rendőrségi, katonatiszti segítség meg felső rábólintás nélkül nem tudták volna megszervezni a dolgot.

Hétfő reggel öt órakor én elindultam gépkocsival vissza Bukarestbe. 11 órakor, mikor odaértem, kaptam az értesítést, hogy Görgényből megindultak a buszok...

Alig tettem le a csomagomat, első utam Iliescuhoz vezetett. Akkor már tudtuk, hogy sok autóbusz áll a görgényiek rendelkezésére, és hogy a buszok zavartalan haladását rendőrségi kocsik biztosítják...

19-én délután öt óra tájban tudomásomra jutott, hogy Sütő Andrásék az RMDSZ- székházban rekedtek és ostromolják őket. Én akkor rögtön tárcsáztam Vásárhelyt, a rendőrfőnököt, a katonaságot, Judeaékat, s mikor láttam, hogy nem történik semmi, akkor Chițac belügyminisztert.

Hat órakor a vásárhelyi rendőrségről jelentették, hogy nincs semmi baj, és Sütőék kiszabadultak. Persze, én ezzel nem elégedtem meg és hívtam András lakását, beszéltem Évával, a feleségével.

„Nem tudok semmit, Karcsi, kétségbe vagyok esve. Se nem telefonált, se semmi.” Beszéltem megint. Nyolckor mondják, hogy tankba ültették és kimentették őket. Ismét telefonáltam: „Nem igaz, nem menekítettek ki senkit.” A végén Chițac megerősítette, hogy megmenekültek, mert nem hiszi, hogy megint hazudni mertek neki. Hogy aztán fejbe vágjon a hír, mi történt. Felhívtam Chițacot: „Ezek banditák, alelnök úr, nem tudok mást mondani” – válaszolta.

Amikor megtudtam pontosan, hogy mi a helyzet Sütővel, este 11 óra volt, bementem Iliescuhoz, „Na, amit főztetek, az edényben van.” Ő meglepődve: „Mi történt?” Mondom, hogy Sütő Andrást agyba-főbe verték, ha életbe marad is, de a fél szemét kiverték. Megilletődött, és kérte, menjünk együtt, beszéljünk a tévében. Mondtam, hogy én nem megyek, mert még olyan súlyos dolgokat találok mondani, hogy nem lesz belőle semmi jó.

Másnap tizenöt-húszezres tömeg gyűlt össze Marosvásárhelyen.

Összegyűlt a megyei tanács, Kincses Elődöt visszahívták. Engem értesítettek Bukarestben, hogy megint megjelentek a Görgény-völgyiek.

Lementem Iliescuhoz. Ott volt Petre Roman is. Két dolgot kértem: üljön össze azonnal a Végrehajtó Büró és a katonaság addig is állja el azonnal az utakat, különben mészárlás lesz. Ők egyetértettek velem, mindent megígértek, előttem adták ki a parancsot, még vissza is jeleztek amazok, hogy igen is, megértették – hogy én a másik oldalról kapjam a jelzést, hogy mindez nem igaz.

És sajnos, nem volt igaz.

Ha a felső vezetés hozzáállása etikus és nem azt gondolják, hogy jó az, ha jönnek a Görgény-völgyiek és megleckéztetik a magyarokat, akkor nem fajulnak tovább a dolgok...

Be is rendelték Judea ezredest azzal, hogy rögtön lefokozzák, és bíróság elé is állítják. Reggel, amikor megyek a munkába, Judea ott röhög a kapusszobában: nagyot köszön s mondja, hogy az éjjel érkezett azzal a repülőgéppel, amelyikkel Sütő András. Tehát az áldozat s a tettes együtt. Judeat nem váltották le, bíróság elé sem állították, tovább végezte romboló munkáját; ma már nyugalomba vonult és könyvet írt.

Az igazsághoz tartozik az is, hogy amikor másnap meglátogattam Sütő Andrást a katonai kórházban, ahová hozták, a kórházparancsnok, egy orvos-tábornok lekísért a kapuhoz: „Alelnök úr, bocsássák meg nekünk, románoknak, ezt a barbárságot” – mondotta. Összeölelkeztünk (...)

Nyilvános főpróbát a Liga Studenților (Diákliga) szervezésében is tartottak.

A tüntetők a diákotthonoktól indultak és levonultak a város túlsó felében levő sportpalota elé. Útjukba esett a vártemplomi református parókia (a Teleki-ház). Elhaladtukban betörtek az egyházirodába, bántalmazták a tisztviselőket és letépték a Bem József tábornok marosvásárhelyi tartózkodását megörökítő emléktábla avatásakor a magyar követség által elhelyezett, piros-fehér-zöld szalaggal díszített koszorút. A tüntetés során más magyarokat is bántalmaztak.

A tüntetők Avram Iancu szobrát is körbefogták, román zászlót dugtak a kezébe, s azt mondták, aki román, térdeljen le, aki „bozgor” (a magyarok csúfneve) maradjon állva! Persze, mindenki letérdelt.

Vasile Țîra őrnagy kijelentette: A katonaság veletek van, és leszámol az irredenta, revizionista horthystákkal.

Formanek Ferenc közlése szerint ugyanez az őrnagy irányította a két nappal korábbi, szatmárnémeti tüntetést is, amely Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc NEIT-vezetők foglyul ejtéséhez és lemondatásához vezetett. Eredetileg itt szándékoztak összecsapást kiprovokálni. Oda is szállították a Maros megyei diverzánsokat, de két okból kifolyólag nem sikerült az etnikai összetűzést kicsikarni. Az RMDSZ Szatmár megyei szervezete visszamondta a szatmárnémeti Bălcescu szobornál tervezett rendezvényt, mert a helyszínt romángyalázásként aposztrofálta a szélsőséges sajtó. Ehelyett a koszorút a római katolikus székesegyház Krisztus-szobránál helyezték el. A város magyarsága nem szállt szembe Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc magyar tisztségviselők lemondatóival, noha a részeg „tüntetők” magyar rendszámú autók és autóbuszok ablakait zúzták be, tettlegességre is sor került, a botokkal és vasrúdakkal felfegyverzett csoportok elől sokan a templomba menekültek, Szűcs Ferenc helyi lakost félholtra verték (a magyar televízió tévesen holt hírét költötte).

Szatmárnémeti fekete márciusának történetét Formanek Ferenc, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa és az RMDSZ alelnöke 2010-ben a Krónikának adott interjúban részletezte. Elmondta, hogy Nicolae Pop­dan NEIT-elnökkel és alelnök társával, Nicolae Maneával problémamentes volt az együttműködés, „mind iskolaügyben, mind egyéb kérdésekben”. Teljes mértékben támogatták a március 15-i megemlékezést és „kacagásban törtek ki”, amikor meghallották Szatmárnémeti Magyarországhoz való visszacsatolására vonatkozó vatrás félelmeket. A Bukarestből leküldött Rădulescu ezredes és a szatmáriak által nem ismert román ellentüntetők (szerző megjegyzése: a marosvásárhelyi vátrások) az ünne­pelni összegyült magyarok – akiket kokárdáik szerint azonosítottak – ütlegelése után a közigazgatási  palota elé  vonultak és ott követelték For­ma­nek Ferenc és Pécsi Ferenc leváltását. Annyira nem ismerték őket, hogy amikor Formanek megjelent, megtapsolták és csak nevének bemondása után kezdtek el fütyölni. A rendőrség, akárcsak Marosvásárhelyen, a román tüntetők oldalán állt. A továbbiakban nemcsak Forma­ne­ket és Pécsit váltották le, hanem a toleráns román NEIT-elnököt és alelnököt is!

A Formanek Ferenc által elmondottak megerősítették azt a régóta hangoztatott véleményemet, hogy eredetileg Szatmáron akarták kirobbantani a román–magyar összecsapást, hiszen a határ közelsége miatt a balhét sokkal könnyebben Magyarországra kenhették volna. Noha Marosvásárhely nem határváros, a román kormány 1990. március 21-i nyilatkozatában mégis Magyarországra hárította a marosvásárhelyi véres összecsapások felelősségét.

Az 1994-ben közzétett emlékiratában (Revoluţie şi reformă – Forradalom és reform) Ion Iliescu a következő mesével állt elő: „.az erőteljesen mediatizált és előkészített március 15-i ünnepségekre autóbuszokkal, vonattal és személygépkocsival több mint 10 ezer állampolgár érkezett Magyaroszágról, akik incidenseket idéztek elő Szatmárnémetiben, Szovátán, Marosvásárhelyen és más településeken, közintézményekre tüntetően kitűzték Magyarország zász­laját …románellenes dalokkal, jelszavakkal bujtogattak, zavart és pá­nikhangulatot keltve a román lakosság körében. A következő napokban aztán a románság kezdett tiltakozó tüntetéseket.” Minden marosvásárhelyi tudja, hogy itt semmiféle incidens nem történt, a március 15-i megemlékezés a legnagyobb rendben zajlott és egyetlen magyar zászlót sem tűztek ki. Az általam is megkoszorúzott Nicolae Bălcescu szobornál Aurel Florian, a Szociáldemokrata Párt Maros megyei elnöke román nyelven méltatta március 15. jelentőségét, külön is kiemelte a megbékélés szükséges voltát. Szatmárnémeti rendőrparancsnoka, Gavril Irşic is cáfolta a magyar turisták állítólagos randalírozását. Szemmel láthatólag a volt elnök összetévesztette a magyar turistákat a vatrásokkal és a középületekre kitűzött román trikolort a magyarral…

Nemcsak Szatmáron vitézkedtek a marosvásárhelyi vatrások, hanem az ország számos városában (Iași, Bukarest, Brassó, Szeben stb.) megjelentek és magyarellenes, uszító tüntetéseket szerveztek. Még a jelszavak is teljesen egyformák voltak és a titkos programból inspirálódtak. Ilyen széles körű tevékenységet nyilvánvalóan csak központi szervezés és támogatás tesz lehetővé!

A református parókián történtekről a bukaresti televízió március 19-i magyar adásában számolt be Fülöp G. Dénes, vártemplomi lelkipásztor.

A Maros megyei RMDSZ elnöksége, észlelvén a helyzet elfajulását, 1990. március 18-án délután a marosvásárhelyi rádióban magyar és román nyelven kérte a lakosságot, tartózkodjon az erőszakos cselekményektől, külön is figyelmeztetvén a magyarságot, hogy ne válaszoljon az agresszív román megnyilvánulásokra. Ugyanakkor beadványban fordult a NEIT központi és helyi vezetéséhez, figyelmeztetve, hogy a helyzet rendkívül feszült, félő, hogy magyarellenes atrocitásokra kerül sor.

Március 18-án délelőtt felmentem az Ifjúsági házba, ahol a MADISZ (ifjúsági szövetség) országos értekezlete folyt.

Az épület előtt 2-3 román várt, s azt kérdezték tőlem, én vagyok Kincses Előd? Igenlő válaszomra hozzátették, kíváncsiak voltak arra, hogy nézek ki … Olyan plakátot is kiraktak, amelyen akasztott emberként szerepelek.

Élénk vitázó hangulat uralkodott, jogászként próbáltam segíteni a helyes álláspontok kialakítását. Beszédemet a MADISZ 10 éves évfordulóján dr. Ábrám Zoltán közzétette.

Így hangzott:

Én nem vagyok az RMDSZ országos vezetőségének tagja, marosvásárhelyi jogászként vagyok itt. Azért jöttem, azért hívtak, hogy ebben a minőségemben mondjam el személyes véleményemet és igyekezzek választ adni a felmerülő kérdésekre. Távol áll tőlem, hogy beleszóljak a belügyekbe, csak néhány álláspontomat ismertetném. Olyan kérdésekre próbálok választ kapni, amelyeket most vetett fel a forradalom.

Az RMDSZ szervezeti szabályzatát nagyjából Marosvásárhelyen dolgoztuk ki. Az egész országból kaptunk javaslatokat. A szabályzatban vannak olyan részek, amelyek lényegesek az Önök szempontjából. Például, az RMDSZ elismeri a kollektív tagságot, tehát a MISZSZ kollektív tagként az RMDSZ-hez csatlakozhat, és ez nem jelent alárendeltségi viszonyt, megőrzi függetlenségét.

Vagy, az RMDSZ alapszabályzata értelmében a központi és a helyi szervezetek autonóm szerkezetűek, a közöttük levő kapcsolat kétirányú. Ilyen elvet kellene megfogalmazni a MISZSZ-nél is, hogy a megyei, illetve a központi szervekhez csak azok a kérdések tartozzanak, amelyek helyileg nem oldhatók meg. Így az autonómia biztosítva van, a szervezet működőképessé válik, az országos érdekű kérdésekben viszont a közös elgondolások érvényesülnek.

Egyetértek azzal, hogy legyen MISZSZ-program. Aki szövetségként határozza meg önmagát függetlenül attól, hogy csak kollektív tagjai vannak vagy egyéniek is, az nem tekinthet el a programtól. A helyzet ugyanaz az RMDSZ-nél is, amely magát szövetségnek tekinti, és ennek szellemében folyamatban van az RMDSZ-program megalkotása. Ezt a programot el kell fogadniuk a szövetséget alkotó szervezeteknek. Mert mindenképpen kell egy közös platform, hogy a tagok ne a saját elgondolásaik szerint csináljanak mindent, hanem bizonyos kérdésekben közösen tegyenek lépéseket. Szóval, nem árt megvonni a legkisebb közös nevezőt.

Ha elfogadjuk, hogy a demokrácia felé megyünk, akkor semmiképpen sem a Bukaresti Törvényszék fogja azt meghatározni, hogy a MISZSZ szövetségnek vagy pártnak tekinti magát. Ez a szervezet belügye. Ezért véleményem szerint, hogyha a Bukaresti Törvényszéken történik a bejegyzés, akkor ez azt jelenti, hogy részt lehet venni a politikai küzdelemben. Mármost, számunkra teljesen egyértelmű, hogy mindannyian azt szeretnénk elérni, hogy valahogy kivívjuk a jogainkat. Ehhez viszont a politikai harc eszközeihez kell nyúlnunk. Ebben a politikai küzdelemben kell minél szélesebb tömegtámogatást elérnünk.

Az egyik előttem szóló küldött arról beszélt, ha pártként jegyzi be magát a MISZSZ, akkor kizárja a vallásos szervezeteket. Nem tudom, így van-e? Egész Nyugat-Európában a vallásos emberek és az egyházak komoly politikai szerepet töltenek be. Nem hiszem, hogy elfogadhatatlan lenne az egyházak számára, ha a MISZSZ a Bukaresti Törvényszéken jegyzi be magát, és kijelenti, hogy kollektív tagokkal rendelkező, nyitott szövetség. Hiszen lehetnek olyan kollektív tagok, amelyek akarnak politizálni, ugyanakkor olyanok is, amelyek távol tartják magukat a politikától. Én legalábbis így látom a szövetségi struktúrát. Másképpen nem szövetségről, hanem monolitikus pártról kell beszélnünk.

A szövetségi struktúra éppen azért jó, hogy a tagszervezet annyira és úgy kötődjön a szövetséghez, ahogyan azt az érdekei megkívánják. Ezért, hogyha a MISZSZ szövetségként határozza meg magát és a Bukaresti Törvényszéken történik a bejegyzés, akkor szükség esetén élni tud a politikai harc eszközeivel. Adott helyzetben azok a tagszervezetek fogják felvenni a politikai harcot, amelyek ezt akarják. Ugyanez a véleményem az RMDSZ-ről is.

Mivel szóba került, hogy a reformkommunistákat teljes mértékben mellőzni kellene, ezzel kapcsolatosan elmondanám a saját meglátásomat. Ne értsetek félre, nem szeretném rákényszeríteni az akaratomat a kongresszusra, de valakire azt mondani, hogy reformkommunista és nekünk nem kell, pontosan olyan, mintha a királygyerekre is azt mondanánk, hogy nem kell nekünk. Szerintem a demokráciában nem így kell gondolkodni. Egy példával is élek. Király Károly tizennégy évvel ezelőtt legelsőként nyíltan szembeszállt Ceaușescuval, ezért az életét kockáztatta. Király Károlyt három hónapja nagyon jól ismerem, együttműködök vele. A teljes mértékben radikális változások híve, akit leginkább azzal lehetne elkergetni az országból, ha peresztrojkával fenyegetőznénk. A legfelsőbb román vezetésben már januárban kijelentette, hogy piacgazdaságot akarunk. Helytelennek tartom, ha az ilyen személyeket mellőznénk a politikai életből.

Választások közelednek, s általuk egy nagyon fontos lépést tehetünk a demokrácia felé. Mivel listás szavazás lesz, semmiképpen sem jó külön indulni a választásokon. Ebben az esetben megosztódnának a magyar szavazatok, és kevesebb magyar képviselő jutna be a parlamentbe. Tehát nagyon meg kell gondolni azt, hogy valaki külön próbáljon indulni. Ezért a MISZSZ-nek egyeztetnie kell az RMDSZ-szel a közös listára kerülő jelölések megtétele érdekében.

A mindannyiunk előtt álló feladatok megoldásához sok sikert kívánok a marosvásárhelyi kongresszus küldötteinek.

Itt közölte velem Szőcs Géza örvendetes elhatározását, hogy hazatér.

Délutánra behívtak az RMDSZ székházába. Mindannyian éreztük, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a tragédia. Azért született meg a marosvásárhelyi rádióba beolvasott, s már említett, kétnyelvű felhívás, nehogy a magyarság csapdába essen, s kivonuljon az utcára.

Álláspontunkat olyannyira sikerült érvényesíteni, hogy a marosvásárhelyi magyarság még március 19-én délután sem vonult utcára, pedig ha ezt megteszi, Sütő András szemevilága esetleg megmaradt volna.

Mielőtt folytatnám az események leírását, röviden beszámolok a nevezetes diáksztrájkról. Átadom a szót Puskás Attilának, akkori negyedéves hallgatónak, aki jelenleg a belgyógyászati tanszék tanársegéde a marosvásárhelyi MOGYÉ-n.

HU

RO

EN

Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa