A pogrom után

A marosvásárhelyi magyar lakosság elleni támadások előre kitervelt voltát a román televízió magyar adásának adott interjújában Mihai Co­fariu, az Iliescu által is meglátogatott, Marosvásárhelyre beszállított libán­falvi áldozat is elkotyogta. Ő is elmondta, hogy a vasárnapi istentiszteleten kihirdették: amennyiben félreverik a harangokat, be kell menni Marosvásárhelyre rendet csinálni, megleckéztetni a magyarokat. Ehhez nincs mit hozzáfűzni!

Talán csak annyit, hogy az 1008-as sz. megrendelés szerint a Vatra Ro­mânească már március 15-én (tehát jó előre) gondoskodott a felfegyverzett román támadók beszállításához szükséges járművekről.

Reggel hat óra után hazamentem néhány órát aludni. Kiderült, hogy lakásunkat egész éjjel magyar fiatalemberek őrizték.

Mielőtt visszamentem volna a székházba, egy félórás román nyelvű videointerjúban elmondtam, Simonffy Katalinnak mi történt Marosvásárhelyen.

Ezt az interjúmat azóta sem sugározta a bukaresti televízió.

Három fiatal kísérővel reggel 9 óra után megpróbáltam bemenni a katonaság és rendőrség által őrzött NEIT székházba.

Egy milicista (rendőr?) altiszt igazoltatta egyik kísérőmet, nekem pedig azt mondta, nincs mit keresnem a székházban, hiszen lemondtam. Egyébként is „elég verést kaptunk maga miatt”, tette hozzá vatrás kedvességgel.

Hazamentem, rövidesen telefonáltak, hogy várnak, mert rendkívüli ülést tart a NEIT megyei vezetősége.

Elmondtam, hogy s mint jártam; erre egy katonai terepjárót küldtek értem megfelelő fegyveres kísérettel. A szomszédok kérdezték is: ezek védelmeznek, vagy az ellenkezőjéről van szó? A következő két napon is így közlekedtem a székházig és vissza. Persze, nem aludtam otthon, hanem egy konspiratív lakásban, a szemközti házban, Brassaiéknál. A ház kertjéből három irányba is nyitva állott a menekülés útja.

Ezzel kapcsolatban kérdezte tőlem Patrick Claude, a Le Monde tudósítója (tudván, hogy a Vatra Românească vezetősége napokig bent aludt a garnizonban, – védelmet kapott vagy irányított?), hogy én otthon alszom-e? Mondtam, hogy nem. Miért? Mert összevesztem a feleségemmel. Mire ő huncut mosollyal: És mikor fog otthon aludni? Válaszom: amikor kibékülünk, de itt már nem a feleségemre gondolok!

Március 21-én a NEIT felhívta Marosvásárhely lakosságát, hogy 15 órakor szüntesse be a tüntetéseket és menjen haza. Hosszas meggyőző munkánk eredményeként a magyarok betartották az időpontot. A románok rendkívül agresszíven még napokig tüntettek. Délután megérkezett a kormánybizottság, és megkezdte puhatolózó tárgyalásait. Segítségükre közbelépett Augustin Buzura kolozsvári román író is, és felkérte a Vatra Româneascăt, hogy méltóztasson tárgyalóasztalhoz ülni. Buzura egyébként 20-án is jelen volt a NEIT székházban.

Március 22-én reggel, amikor leültem íróasztalomhoz, észrevettem, hogy feltörték. Gondolom, a vatrás dokumentumokat keresték. (Az épületet a katonaság őrizte!)

Szóltam Verestóy Attilának, a marosvásárhelyi események kivizsgálására alakult kormánybizottság magyar tagjának, mire ő Gelu Voican Voiculescuval tért vissza.

A híres szakáll birtokosával legalább 40 percig beszélgettünk, s elmondtuk panaszainkat.

Megkérdeztem: tiltakozásaink ellenére hogyan mutathatott be egy ilyen tendenciózus, hamis összeállítást előző este a televízió? Mit akarnak, újabb vérfürdőt?

Kiemeltem, hogy a bukaresti televízió úgy vágta össze a felvételeket: egyáltalán nem látszott, hogy a felfegyverzett románok támadták meg a védtelen magyarokat, nem lehetett tudni, hogy ki kit üt, a teherautó jóval korábban rontott neki a görög katolikus templom lépcsőjének, mint az az összeállításból kiderült. Azokat a felvételeket, amelyeken látszott, hogy a felfegyverzett román parasztok, akik a raktérben hasaltak, a teherautóból kiugrálnak, már nem mutatták. Arról is hallgattak, hogy a sofőr, mielőtt megpróbálta halálra gázolni a magyar tüntetőket, több mint 300 métert tilosban hajtott (a főtérre tilos teherautóval behajtani) stb. Marin Preda, a sofőr „csak” Kiss Zoltánt gázolta halálra. A teherautóban hasaló, felfegyverzett agresszorok közül pedig az ütközés következtében Theodor Rusu olyan súlyosan megsérült, hogy néhány nap múlva elhunyt. Persze, a vatrás propaganda a magyarok áldozataként emlegeti azóta is.

Megkérdeztem Gelu Voican Voiculescut: a március 19-i székház ostromról miért nem mutattak be videofelvételt, hogy megértessék a román tévénézőkkel, miért tiltakoztak a fegyvertelen magyarok.

Elmondtam, valójában mi történt. Hitte is meg nem is a hallottakat. Ekkor közbeszólt Peter Theil tanár, a segesvári J. Haltrich Líceum igazgatója. Azt mondta, ő német, egy őskőzet, mert itt maradt Romániában. Végig itt volt, így tanúsíthatja, minden úgy történt, ahogy elmondtam (más jelenlévők is bele-beleszóltak), s megkérdezte ő is Gelu Voicant: Beirutot akarnak csinálni Vásárhelyből? „Ha én román lennék, már rég ülnék a vonaton, hogy jöjjek, s tanítsam móresre a magyarokat.” A tegnapi tévéadás alapján csak így dönthetnék…

Peter Theil szavai valószínűleg meggyőzték Gelu Voicant, aki ezután a tárgyalások során korrektül, objektíven viselkedett. (Peter Theil júniusban, mivel megfenyegette a Vatra Românească, mondva, ne okve­tetlenkedjék, ne akarjon mindenáron tiszta német iskolát csinálni a segesvári J. Haltrichból, ti. az precedens lett volna a marosvásárhelyi Bolyaihoz –, családostól Németországba menekült.)

Voican felhívta telefonon P. Romant is; határozottan követelte, Marosvásárhelyről csak olyan anyagot mutassanak be, amelyet előzőleg jóváhagyott a kormánybizottság. Sajnos nem hallgattak rá!

A román tévé manipulált marosvásárhelyi felvételei miatt nekiugrottunk Dorin Suciunak, a vásárhelyi tudósítónak. Mondtuk, nem ez az első disznóság, a februári tüntetések közvetítése sem volt korrekt. Azt válaszolta, nem tehet róla, ő a Grand Szállóból 3 teljes kazettát (6 órás anyag) vett fel és repülőn fel is küldte, úgy ahogy volt, ő nem nyúlt az anyaghoz.

Az ő anyagát viszont nem mutatták be; a bemutatott anyagról nem tudja, kitől származik. Megkérdeztem: felvételein látszik-e a román támadás? Válasza határozott igen volt. Ez az igen magyarázza, miért nyilatkozta azt Răzvan Theodorescu, a román televízió elnöke, hogy a román tévé felvételeit valaki (?) eltulajdonította, úgy, hogy erőszakot alkalmazott!? (A repülőgépen kizárt az erőszak alkalmazása, olyan erős őrizettel indítanak minden gépet Romániában.)

A forró napokat Budapesten töltő Markó Béla RMDSZ megyei alelnök, Béres András alelnök, Borbély László és mások tiltakozásom ellenére előzetes tárgyalásokat kezdtek a Vatra Românească képviselőivel. A megyei NEIT-et Jakabffy Attila képviselte. Jakabffytól megtudtam, hogy a vatrások tiltakoztak az ellen, hogy én a másnap kezdődő hivatalos tárgyalásokon részt vehessek. Rájöttem, ezek most arra játszanak, hogy bebizonyítsák: a sok rendes magyarral szót lehet érteni, csak az „uszító” Kincsessel nem lehet tárgyalni. Ezek után ragaszkodtam ahhoz, hogy részt vegyek a hivatalos tárgyalásokon. A vatrásokkal folytatott tárgyalásokat azért elleneztem, mert a többi román pártot, beleértve az aránylag demokratikusokat is, kizárta a békés rendezésből, az agresszor Vatra Româneascăt pedig egyenlően kezelte az áldozattal. Ráadásul azt a tévképzetet erősítette, hogy a románok igazi védelmezői a vatrások.

Az RMDSZ – Vatra Românească tárgyalásokon 10-10 tagú küldöttségek ültek asztalhoz, és két gyorsírásos jegyzőkönyv készült.

A két, illegalitásba vonult alelnök (Káli Király és Kikeli) nem kapcsolódtak be a tárgyalásokba, ők továbbra is a konspirációt részesítették előnyben.

A tárgyalások megkezdése előtt a Vatra természetesen tiltakozott az ellen, hogy én is részt vegyek a tárgyalásokon, de Gelu Voican Voicu­lescu határozottan ragaszkodott részvételemhez (és természetesen az RMDSZ-küldöttség is).

Mialatt mi tárgyaltunk, a Grand előtt folyt a vatrás románok magyarellenes tüntetése. Érdekes elszólása volt Dumitru Popnak, aki elmondta, már január végén jelezték Iliescu elnöknek a magyar veszélyt. Felidéztem, mikor említette elnökünk a szeparatizmust a tévében: január 25-én. Egy másik, a júniusi bukaresti bányászakció tükrében még érdekesebbnek tűnő vatrás közlés: elmondták, hogy már Székelykocsárdon (Războieni) voltak a bányászok, de visszaküldték őket. Petre Burcă, későbbi Román Nemzeti Egységpárti képviselő, akkori beismerését jó néhány magyar szemtanú is alátámasztotta: a székelykocsárdi állomás teli volt állig felfegyverzett bányászokkal. Mivel a székelyek Marosvásárhelyre jövését sikerült megakadályoznunk, a szervezők kénytelenek voltak visszafordítani őket. Formanek Ferenc az említett Krónika-interjúban elmondta, hogy lemondatása után hazatért szülővárosába, Marosvásárhelyre, ahonnan március 19-én hajnalban Király Károllyal együtt felutazott Bukarestbe. Mivel Domokos Gézáék a március 16-i marosvásárhelyi gyógyszertári csata után Budapestre utaztak és Király Károlynak nem volt RMDSZ-tisztsége, For­ma­nek volt az egyetlen Bukarestben tartózkodó szövetségi országos alelnök. Ebben a minőségében március 20-án kihallgatást kért Ion Iliescutól, azért, hogy tájékoztassa a helyzetről. „Miközben tombolt a verekedés Marosvásárhelyen, én Iliescu előszobájában várakoztam, de végül nem fogadott!” Hozzáfűzte azt, hogy „az események szervezettségét az is jel­zi, hogy közben Gelu Voican Voiculescuval beszélgettem, aki hallott már arról, hogy bányászvonatok vannak útban Vásárhely felé!” Voican Voiculescu, aki Ceauşescuék kivégzésénél is bábáskodott, csak a beindított bányászjárásról beszélt, de bölcsen hallgatott arról, amit a 2001 évi restituciós törvény kapcsán megtudtunk egy zalatnai házaspártól. Feleségemmel együtt leutaztunk Zalatnára hogy édesapja jogtalanul lebontatott szülőháza után járó kárpótlási igényünket bejelentsük. Ekkor mondták el nekünk azt, hogy március huszadikán délelőtt Zalatna főterén autóbuszokban ültek a felfegyverzett mócok (!) azért, hogy jöjjenek be Marosvásárhelyre, megleckéztetni a magyarokat. Miután a székelyföldiek bejövetelét megállítottuk, Gelu Voican Voiculescu, aki régebben geológusként a Mócföldön dolgozott, telefonált Zalatnára, mondván, hogy maradjanak otthon, magyarverő mócokra már nincs szükség Marosvásárhelyen.

Az olvasóra bízom, gondolja végig, milyen méretű lett volna és hány halálos áldozattal járt volna egy olyan konfliktus, amelyben a székelység megütközött volna a román bányászokkal és a mócokkal. A román hadsereg és rendőrség vajon tétlen szemlélő maradt volna?  Most, 25 év után is meg megállít egy-egy székelyudvarhelyi azzal, hogy Kincses úr, ha akkor beenged minket Vásárhelyre, most olyan csend lenne. Igen, gondolom ilyenkor, a temető csendje...

Lám, milyen világosak az összefüggések! Megpróbáltuk elérni, hogy a vásárhelyi eseményeket nemzetközi bizottság vizsgálja ki, de hallani sem akartak róla. Érthető, az igazság kiderítését minden áron meg akarják akadályozni; a későbbiekben ismertetett büntetőjogi „megoldások” ismeretében teljes mértékben megmagyarázható ez a magatartás.

Sikerült egy közös közleményt megfogalmazni, amelynek szerintem a legértékesebb pontja a második, amelyik így szól:

„2. Az RMDSZ képviselői kinyilvánították a magyar lakosság Románia területi integritása iránti lojalitását, és hogy az RMDSZ nem szándékszik és sosem szándékozott kiszakítani Erdélyt az ország egészéből.

A Vatra Românească Szövetség tudomásul vette az RMDSZ ezen álláspontját és tájékoztatni fogja erről a román közvéleményt.”

Úgy vélem állandóan ezt a pontot kellene lobogtatni a Vatra Româ­nească előtt, követelve, hogy adott szava értelmében ilyen irányú propagandát fejtsen ki. A kultúremberek, ugyebár, betartják adott szavukat.

Másnap, március 23-án újraválasztották a NEIT Maros megyei és marosvásárhelyi tanácsának végrehajtó bizottságát. Egy román fiatal azt javasolta, azt az 5 románt és 5 magyart, akit a másik fél a leginkább vitat, hagyjuk ki a vezetésből. Én is rajta voltam ezen a listán; Király Károly (aki önként lemondott a Maros megyei elnöki tisztéről) volt a listavezető, a románoknál pedig Judea és Scrieciu.

Csak egy kivételt tettek, Dumitru Poppal. A Vatra Românească képviselője hiába volt rajta a népszerűtlenségi listán, benne hagyták a vezetőségben. Ezt a „megoldást” Verestóy Attila erőszakolta ki. Leváltásunk után odajött hozzám Ion Scrieciu tábornok és megköszönte korrekt működésemet. Ennek ellenére későbbi nyilatkozataiban ő is magyar uszítónak tüntetett fel, azt hazudván, hogy március 19-én azért utaztam Székelyudvarhelyre, hogy becsődítsem Marosvásárhelyre a székelyeket. A Cornel Mihalache–Bereczki Edit szerzőpáros dokumentumfilmjében (Mă doare capul – Fáj a fejem) viszont a tábornok kikotyogta azt, hogy amikor a mára nemzetközileg ismerté vált olténiai deveselui támaszpontról megérkeztek az ejtőernyősök, akkor parancsnokuk, Taba­cu ezredes, azt kérdezte tőle: kit kell agyonlőni? Szerencsémre/szeren­csénk­re Scrieciu azt válaszolta, hogy senkit...

Törvényes leváltásom egyáltalán nem bántam, már régebben észleltem (még a Cuvîntul Libernek adott interjúmban is elmondtam), sok értelme nem volt tevékenységünknek, annál is inkább, mert a gyakorlati kérdéseket a polgármesteri hivatalok oldották meg.

Be kellett látnom, amikor elvállaltam az alelnöki tisztséget, abban bíztam, sikerült az ország szekerét a demokrácia irányába, az egyenjogúság megteremtésének irányába elindítani.

Az eredmény gyászos; a miértekre keressük a választ.

A két nap alatt még beszéltem Gelu Voicannal. Egy alkalommal azt kérdezte tőlem: ezek (vagyis a vatrások) miért utálnak annyira, miért tartanak szélsőségesnek, hiszen a te intellektusoddal, lelki alkatoddal nem lehetsz szélsőséges?

Azt válaszoltam, biztos azért, mert próbáltam reagálni lépéseikre, s valószínű, előfordult, hogy keresztülhúztam számításaikat. Egy alkalommal legorombította Vasile Țîra őrnagyot, mondván, már figyelmeztették, hogy fejezze be a nyílt uszítást. Hozzátette: ügyelj, mi más módszereket is tudunk alkalmazni. (Sajnos, ezt mostanáig nem bizonyították.)

Még azt a tervemet is elmondtam Voicannak, szeretnék ővele együtt felmenni Bukarestbe, hogy ott mondjam el az igazat. Közlésem meglepte, s eléggé kényszeredetten, de igent mondott.

Ez a kényszeredett igen, amiből azt a következtetést vontam le, Bukarest nem akarja az igazságot hallani, és a tény, hogy március 23-án este a katonaság megtagadta hazaszállításomat (annak dacára, hogy akkor talán a legagresszívebb vatrás tüntetés zajlott, még Gelu Voicant is kifütyölték), mondván, ők ejtőernyősök, nincs autójuk – elgondolkoztatott. A román tüntetők mentalitására jellemző, hogy március 23-án este az aznap megválasztott utódom, Kolozsváry Zoltán mérnök lemondatását is követelték. A lényeg: egyáltalán ne legyen magyar vezető. Sajnos, ezek a vatrás követelések azóta rendre meghallgatásra találnak a legfelső vezetésben.

A következő napon, 24-én reggel családostól Ditróba utaztam, sógoromékhoz. Azért döntöttünk így, mert Simonffy Katalin figyelmeztett, hogy az aznap délelőtti magyar adásban bemegy a román nyelvű tényfeltáró interjúm. Sajnos ez végül elmaradt, s így rólam mindvégig csak hazugságokat szajkózott a román média. Simon János jogász kolléga saját ajtójával vitt ki a városból, Skoda autónkat csaliból házunk előtt hagytuk. Néhány nap alatt szerzett információim után egyértelművé vált: koncepciós pert szándékoznak a nyakamba akasztani. Nem akartam úgy járni, mint a magyar 56-osok, akik igazuk tudatában otthon maradtak, s aztán, tudjuk milyen sors várt rájuk. Mivel tudtam, hogy igazam van és ártatlan vagyok, a gyors távozás mellett döntöttem.

Március 30-án léptem át a román–magyar határt, annak reményében, hogy a közelgő romániai általános választásokon RMDSZ-listán indulva megválasztanak és a parlamenti immunitás védelmében nyugodtan hazatérhetek. Az RMDSZ Maros megyei szervezete első helyen, szenátori listavezetőként jelölt, második helyen Markó Béla költő, a harmadikon Ferenczy István színművész szerepelt. Az antidemokratikus román választási törvény lehetővé tette, hogy jelölésem ellen óvást nyújtsanak be. A Maros megyei törvényszék törvénytelen ítéletével helyt adott az óvásnak és 1990. április 30-i határozatával, Smaranda Enache társaságában töröltek a választási jelöltlistáról. Az ítélet ellen benyújtandó fellebbezést Mihály Sándor ügyvédkollégám megszerkesztette, de az RMDSZ nem iktatta. Az RMDSZ Maros megyei vezetése, annak ellenére, hogy Bécsből telefonáltam, feltétlen támadják meg Radu Ceontea és dr. Zeno Opriş Vatra Românească vezetők jelölését, nem tett eleget kérésemnek. Arra számítottam, hogy figyelembe véve a várható nemzetközi visszhangot, a román illetékesek százszor is meggondolják, hogy ezeket az urakat demokrataként hagyják indulni a választásokon és ugyanakkor Smaranda Enachét és engem, mint a demokrácia ellenségeit töröljenek  a választási jelöltlistáról. Ha mégis a törlés mellett döntöttek volna, akkor pedig milyen jól mutatna az ítéletben az a megállapítás, hogy a két vatrás  korifeus a román „eredeti” demokrácia bajnoka, mi pedig aljas antidemokraták vagyunk.

A Maros megyei Törvényszék polgári tanácsának 460/1990.-es dossziéját nem a törvényszéki irattárban, hanem az ügyészségiben tárolják. Az 1990 április 30.-i 1 sz. határozat indokolása szerint felelnem kell a hatalommal való visszaélés miatt, valamint azért, mert a Bolyai Farkas líceum és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjait szeparatizmusra bujtogattam és arra is vetemedtem, hogy a magyar nyelvet használjam az ország hivtalos nyelve, a román helyett.stb. Ezzel a hazug indokolással fosztottak meg a választhatóság alkotmányos jogától.

Mivel nem választhattak meg szenátorrá, nem szereztem mentelmi jogot és ezért állt elő az a helyzet, hogy én lettem az Iliescu-rendszer első politikai menekültje, aki öt és fél évig még édesapja temetésére sem jöhetett haza. A helyemre előléptetett Markó Béla pedig irodalmi munkássága helyett megkezdhette bukaresti politikai karrierjét.

Az ellenem indított nyomozási komédia miatt végül is csak 5 és fél évi külföldi tartózkodás után térhettem haza. Hazatérésemet nagyban elősegítette az, hogy Románia az Európa Tanács tagja lett s így ügyemmel a strasbourgi Európai Emberjogi Bírósághoz fordulhattam. Az igazság malmai ott is lassan őrölnek. De ez már egy másik történet, amelynek gyászos vége lett.

A strasbourgi Európai Emberjogi Bíróság ügyemben csúnyán leszerepelt, pedig a beadványt dr. Fekszi Márta segítségével francia nyelven nyújtottam be, gondolván, hogy így nehezebben érvényesül a román befolyás. Az iktatás után bő három évvel, közölték velem, hogy az eredeti peranyag elveszett (!?) és kérték, hogy ismét nyújtsam be. Beadványomban arra hivatkoztam, hogy az ellenem indított hosszas, öt éve tartó nyomozati eljárás sérti az elfogadható  határidőn belül lefolytatandó tisztességes eljáráshoz és a szülőföldön való tartózkodáshoz való jogaimat.  Ügyemet végül is nem tárgyalta az Emberjogi Bíróság azzal az indokkal, hogy időközben keresetem okafogyottá vált, mivel már nyugodtan élhetek szülővárosomban. Ez a döntés mindenképpen súlyosan megsértette a tisztességes eljáráshoz való emberi jogomat, hiszen az nem vitás, hogy a nyomozati eljárás megengedhetetlenül sokáig elhúzódott!

***

I. Mint jogász, nem tudom megkerülni a kérdést: a kétszeri beözönlés megtervezőit és szervezőit büntetőjogilag milyen felelősség terheli.

A választ a BTK 357. szakasza – amely meghatározza a népirtást (genocídiumot), mint bűncselekményt – adja meg:

Népirtás: abból a célból, hogy teljesen vagy részlegesen elpusztítsanak egy közösséget vagy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportot, a következő cselekmények valamelyikének elkövetésével:

a – A közösség vagy csoport tagjainak meggyilkolása

b – A közösség vagy csoport tagjai testi vagy szellemi épségének súlyos megsértése stb.; a törvény halállal és teljes vagyonelkobzással, vagy 15-20 évig tartó fegyházzal bünteti (a halálbüntetést decemberben eltörölték).

Most jön a lényeg: az utolsó bekezdés így szól:

A népirtás elkövetése érdekében kötött egyezséget 5-15 évig tartó fegyházzal, egyes jogok megvonásával és részleges vagyonelkobzással büntetik.

II. Sokan kérdik, a román vezetés meg tudta volna akadályozni a kétszeri beözönlést (pláne a másodikat)?

Természetesen! Először is, ha a január 25-i, a régeni RMDSZ-székház megtámadása, a vad magyarellenes jelszavakkal (magyar vérivás stb.) körített tüntetés szervezői ellen a törvény szigorával fellép, nem fordulhatott volna elő a marosvásárhelyi beözönlés.

Ugyanezt elmulasztotta megtenni a február 5-i régeni cigányellenes pogrom után is. Március 19-én a katonaság és a rendőrség nem hogy nem lépett közbe, hanem helyi vezetői bátorító jelenlétükkel bűnsegédi bűnrészesekként viselkedtek!

Március 20-án mindössze egyetlen tankot kellett volna Marosvásárhely és Régen között keresztbe állítani az úton, és így semmiképpen sem tudtak volna beutazni a felfegyverzett parasztok. Chițac tábornok belügyminiszter ilyen értelmű parancsának teljesítését egész egyszerűen elszabotálta a helyi rendőrség vezetése.

Maga Stănculescu tábornok hadügyminiszter is elismerte a Panorámának, tudta, hogy a magyarok békésen tüntetnek, sokan vannak és nem gondolta (?), hogy a románok támadni fognak. De a várható román támadás veszélyére telefonon nagyon sokan figyelmeztették, követelvén, lépjen közbe a katonaság. Miért nem cselekedett (pláne 20-án)?

Igazán nem lett volna nagy dolog, március 21-én a katonaság közbe tudott avatkozni, sőt Nyugat felé ezeket a rendcsináló felvételeket sugározták!

III. Miért volt a román vezetésnek szüksége az etnikumközi véres összecsapásokra?

1.– Azonnal vissza tudta állítani a szekuritátét, amelynek munkanélküli dolgozói három hónapig, tehát március 21-ig kaptak teljes fizetést; (Emlékszem, január elején javasoltam, hogy a rendőrség Kogălniceanu utcai épületét adjuk át az egészségügynek, hogy a lerombolt szájsebészeti klinika működni tudjon. Hozzátettem, a rendőrség költözzön be a szeku üresen álló épületébe. Javaslatomra Scrieciu tábornok, első alelnök azt válaszolta, várjunk egy kicsit az épületek kiosztásával… Most már az is nyilvánvaló, hogy a marosvásárhelyi beözönléseket ugyanazok a profik szervezték, akik 1990. júniusában bányászokkal verették szét a bukaresti Egyetem (Univesității) téri tüntetést. A feladatot a belügyminisztérium különleges egysége, az UM 0215 (ahogy a román zsargon hívja „doi și un sfert”) kapta. Kivitelezői: colonel Cristescu és căpitan Arghir. Mindketten konspiratív neveket használtak.

2.– A kormány gazdasági impotenciájáról el lehetett terelni a figyelmet;

3.– Jó alkalom volt arra, hogy a politikai harcban bunkóként forgassák a nemzetiségi kérdést;

4.– Leállíthatták a demokratizálódást, elkezdhették a visszaren­de­ző­dést.

5.– A szekusok 1989. december 29-i kezdettel, három hónapig kaptak fizetést, tehát ha nem bizonyítják milyen fontosak, jövedelem nélküli munkanélkülivé válnak.

6.– Könyvem első magyar kiadásának megjelenése után egy régi, erdélyi román értelmiségi családból származó közgazdász a következő megjegyzést tette: szerinte még létezik egy kiváltó ok. Az erdélyi etnikai konfliktusok kirobbantását az ókirályságiak (Moldova és Havasalföld) attól való félelme is okozhatta: ha nem létezne az etnikai konfliktusok által gerjesztett feszültség, akkor a külföldi tőke a jóval fejlettebb Erdélyt előnyben részesítené és Románia gazdaságilag kettészakadna.

7. Smaranda Enachenak a Krónikában közölt véleménye szerint ha nincs ez a véres konfliktus, akkor „az erdélyi magyarok és románok közös projektek megvalósításán dolgoznának”. Nem titok, fűzte hozzá, „hogy a Provincia-körhöz tartozó értelmiségiekkel évek óta egy olyan Romániában gondolkodunk, hogy a régiók – esetleg spanyol mintára – nagyobb önállóságot kapjanak, ami nem jelenti függetlenségüket, Erdély leszakadását az ország területéről, csupán határokon belüli autonómiát kapna a régió. Én hiszek ennek a megvalósulásában. Viszont a kölcsönös megismerés még igencsak gyerekcipőben jár mind az erdélyi románok, mind a magyarok részéről. Enélkül pedig semmire se megyünk, akár van autonómia, akár nincs”.

IV. Miért programozták erre az időpontra a pogromot, és elkerülhető lett volna, amennyiben ügyesebben politizál a magyarság?

A magyar választási kampány, az interregnum nagyon indokolta az időpont megválasztását.

Gondolom, ez a helyzet is magyarázza, hogy a márciusi sorozatos román provokálásokra, a „magyarok vissza akarják venni Erdélyt” állandó hangoztatására – legalábbis nyilvánosan – nem reagált a magyar külügyminisztérium, a magyar vezetés.

A román kormány előzetes engedélyével a bukaresti nagykövetség nevében elhelyezett piros-fehér-zöld szalagos koszorúkat is magyarellenes hangulatkeltésre használta fel a román propaganda.

Mi is hibáztunk, hogy már a decemberi eufóriában nem kezdtük meg (egy, az Adevărulban közölt Domokos-interjút leszámítva) a román mass media bombázását olyan anyagokkal, amelyek átrajzolták volna a románokban kialakult tradicionális magyar ellenségképet.

Nem vitás, a román televízió, a Rompress, a sajtó javarésze a régi, a Ceaușescu-rezsimet szolgáló kommunista-fasiszták kezén maradt, így nagyon nehéz lett volna az áttérés. Az azonnal beindított intenzív, ügyes propaganda biztos nem lett volna falra hányt borsó...

Az egyedi történelmi pillanat elmúlt; az olyan nagyon szükséges román–magyar kibékülés egyhamar nem tűnik kivitelezhetőnek.

Ma sehol se olyan nehéz magyarként élni, mint Marosvásárhelyen, ahol az áldozatokat bebörtönzik, megalázzák úton-útfélen, a bűnösöket pedig nemzeti hősként dicsőítik és jobbnál jobb állásokba juttatják. Nagyon nehéz a román demokraták helyzete is, őket is állandóan fenyegetik, terrorizálják a vatra ügynökei.

A helyzet kialakulásában nagy történelmi felelősség terheli Ion Iliescu államelnököt és Petre Roman miniszterelnököt. Március 20-án, az Országos Egységtanács elnökségének ülésén Iliescu elítélte a 19-i akciót és közölte: 17 személy és három román falu polgármestere őrizetben van (?)

Petre Roman miniszterelnök az 1990. március 21-i nemzetközi sajtóértekezletén kijelentette, hogy a történtek miatt letartóztattak 38 személyt, köztük két falu polgármesterét, akik a román falvak botokkal, vasvillákkal felfegyverzett lakosságának az RMDSZ székháza elleni támadását szervezték és irányították (??). A 20-i eseményekről is pontos tájékoztatást adtunk nekik, de az igazság kimondása helyett a hazai és nemzetközi közvélemény tudatos félrevezetésének útjára léptek, tovább rontva a romániai békés együttélés, az elfogadható román–magyar viszony kialakításának lehetőségeit.

A félretájékoztatást akaratán kívül az RMDSZ országos vezetése is segítette, mivel a pogromkísérlet után, 1990. március 22-én, a Nemzeti Liberális Párttal közös nyilatkozatot írt alá. Idézek egy mondatot: „Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy ezeket a provokációkat egyrészt azok szervezik, akik belföldön veszélyben forogni látják a letűnt diktatúra által biztosított kiváltságaikat, másrészt pedig azok a külföldi reakciós körök, amelyek a magyar részről az irredentizmus, román részről pedig a szélsőséges román nacionalizmus hívei, mindkettőtől teljes meggyőződésünkre elkülönítjük magunkat.” Mit mondjak: valahogy így kell muníciót biztosítani a magyar veszéllyel riogató román propagandának, s ráadásként összemosni az agresszor és áldozat felelősségét.

A Ion Iliescu, Petre Roman, Victor Athanasie Stănculescu fémjelezte román vezetés magatartását, felelősségét, a fekete március alatti bukaresti eseményeket Szűts Pál akkori magyar nagykövet ismertette (Bukaresti Napló, 1985–1990, 290 oldaltól kezdődően, rövidített szöveg).

Én akkor kapcsolódtam az események menetébe, mikor Marosi Barna hívott március 19-én az esti órákban és beszámolt arról, mi történik Marosvásárhelyen. Amint befejeztem Barnával a beszélgetést, azonnal hívtam közvetlen telefonon Németh Miklós miniszterelnököt, Horn Gyula külügyminisztert és Kárpáti Ferenc hadügyminisztert. Segítségüket kértem. Világos volt számunkra, Sütőt azonnal Budapestre kell szállítani, ha erre egy mód adódik.

A román külügyminisztériummal is próbálkoztam, de senkit nem tudtam elérni. Ismertem Stănculescu miniszter közvetlen vonalát, azt is hívtam. Képtelen voltam a román vezetők közül valakit is találni. Mire megkaptam a választ, hogy indulna a gép Budapestről, már azt kellett közölnöm, hogy ne menjenek Marosvásárhelyre, mert a románok elhozták Andrást Bukarestbe. Kiderítettük – ekkor már az egész követségünk bekapcsolódott a román vezetők keresésébe –, hogy a kórház parancsnoka Cafriţa tábornok. Meghagytam munkatársaimnak, azonnal hívják a tábornokot és közöljék vele: megyek a kórházba Sütő Andráshoz. A kapuban már vártak és egy szobába kísértek, ahol ott állt András felesége, Éva és egy marosvásárhelyi orvos, dr. Kerek István.

Iliescu és két tábornok Sütő betegágyától jött. Iliescu sajnálkozását fejezte ki Évának, és elmondta, beszélt Sütővel és tiszteletben tartja a család kívánságát, hogy Magyarországra szállítsák. Iliescu mellettem ült le egy székre. Elmondtam neki, hogy a magyar kormány mélységesen aggódik az események miatt és a román kormány hathatós intézkedését várja az ügy kivizsgálásában és a vérontás megakadályozásában.

Iliescu elnök az eseményeket szélsőséges akciónak minősítette, amely szerinte a választások előtt a jelenlegi vezetés destabilizálására irányul. Azt ígérte, hogy a helyszínen készített fényképfelvételek alapján folytatják a már megkezdett letartóztatásokat. Minden lehetséges módon igyekeznek kideríteni, kik állnak a zavargások hátterében. Azt hangoztatta, hogy a román nép a nemzetiségekkel való békés együttélésben érdekelt. Sajnálkozását fejezte ki a történtekért, elhatárolta magát és a vezetést a szélsőséges megnyilvánulásoktól. A helyi vezetést hibáztatta.

Ion Iliescu hárításáról Ioan Scrieciu tábornok, aki az országos NMF.-nek és NEIT.-nek is tagja volt,  egy 2010.-ben adott video interjúban lerántotta a leplet. Elkotyogta azt, hogy március 20.-án Bukarestből felhívta őt Ion Iliescu és megkérdezte tőle azt, hogy nincs-e szüksége a bányászok segítségére? Lám-lám,  Gelu-Voican Voiculescu-n, a vatrás Petre Burcă-n kívül a tábornok is lemondta az igazat, azt hogy a„spontán parasztjárás” megsegítésére a bukaresti vezetés kész volt bevetni a zsilvölgyi bányászokat. Tehát három forrás is bizonyítja Ion Iliescu 1990.-es gyászos márciusi marosvásárhelyi szerepét. A júniusi bukaresti bányászjárásban játszott meghatározó szerepe jóval közismertebb.

A tábornok azt is elmondta, hogy 500-500 suceavai (Bukovina)  és vâlceai (Munténia) harcos és készen állt a marosvásárhelyi bevetésre. Az a tény, hogy milyen nagy kiterjedésű volt a beavatkozni szándékozók köre (ide kell számítani a Zalatnán gyülekező mócokat és a Tordáról Marosvásárhelyre beszállítottakat) ékesen cáfolja Ion Iliescut és azokat, akik szerint  a marosvásárhelyi fekete március  egy helyi konfliktus volt. A Ion Iliescu kézjegyét magán viselő bányászjárások és a görgényvölgyi parasztbeszállítások közötti hasonlóság igencsak  árulkodóak

– Elnök úr! – szóltam. Nekem alkalmam volt az események előtt egy héttel Marosvásárhelyen személyesen is megtapasztalni az ottani magyarellenes tevékenységet, mely megelőzte a tegnap este történteket. Különösen súlyosnak tartom azt, hogy ebben a tudatos uszító munkában a hangadók a román hadsereg egyes magas rangú tisztjei voltak. Egy őrnagy, egy ezredes, sőt egy tábornok is. Annyira súlyosnak ítéltem meg a helyzetet, hogy március 12-én szóvá is tettem Victor Stănculescu honvédelmi mi­nisz­ter úrnak. Személy szerint is megneveztem olyan marosvásárhelyi ka­tonai vezetőket, akik szították a hangulatot.

Példákat hoztam, amelyek az akció szervezett pogrom jellegére utal­nak, majd nyomatékosan kértem az ügy kivizsgálását és a felelősök meg­büntetését. Végül kértem segítségét Sütő András Magyarországra szállí­tá­sához. Ezt megígérte.

Keddtől péntekig minden kapcsolatteremtésre irányuló kezdemé­nye­zésemet elhárították a román vezetők. Tudomásom szerint ezalatt a bu­da­pesti nagyköveten keresztül intézett üzenetet Németh Miklós minisz­terelnök kollegájához, Petre Romanhoz. Budapestről azt a kérést ka­ptam, hogy szerezzem meg Petre Roman telefonszámát (az ismert számom nem jelentkezett). Személyesen jártam a külügyben, ennek ellenére csak csütörtökön kaptam meg, mikor még mindig nem fogadott egyik vezető sem. Ezen a napon interjút adtam telefonon Népszabadságnak. Ez a más­napi számban jelent meg. Ekkor már tüntettek a követségünk előtt és végre fogadott Petre Roman.

Szemrehányással kezdtem, mert kedd reggel óta kérem, hogy vala­me­lyik vezető fogadjon, de sürgetéseim ellenére csak ma reggel kaptam választ. A miniszterelnök elnézést kért és azt mondta, hogy őt erről nem tájékoztatták.

Nem otthoni üzenet átadására jöttem, hanem saját véleményem ki­fej­tésére. Alaposan felkészültem erre a beszélgetésre és pontokba szedve kifejtettem véleményemet a kialakult helyzetről és a román kormány felelősségéről.

Sorra vettem a marosvásárhelyi eseményeket. Ki alkalmazott először erőszakot? 20-án Iliescu elnök úrral közösen állapítottuk meg, hogy szervezett román megmozdulásról van szó. Iliescu úr szélsőséges jelzőt hasz­nált. Gondolom, ha nem így lett volna, nem találkozhattam volna vele és Ionel Vasile tábornok úrral, vezérkari főnökkel Sütő András ágyánál. Csak emlékeztettem a teherautókkal szállított felheccelt tömegekre, a 24 súlyos sebesültre, akik közül 23 magyar nemzetiségű, a három halott közül kettő magyar, a harmadik román.

A Vatra Românească tudatosan szítja egy idő óta a hangulatot. A tévében bemutatott kanadai filmből világosan hallható, látható, hogy kötelet követelnek a vatrás tüntetők Tőkés Lászlónak.

És mindennek a teteje a kormány nyilatkozata, mely Magyarországra hárítja a felelősséget a történtekért.

Petre Roman miniszterelnök válaszában hangsúlyozta, hogy megérti az aggodalmakat, amelyeket az eseményekkel és a kormánynyilatkozattal kapcsolatban kifejtettem, de a március 21-ei kormánynyilatkozat meg­jelen­tetésében választási érdekek is közrejátszhattak.

A nagykövet azt is leírta, hogy több tüntetés is volt a nagykövetség előtt. A tüntető diákság hangadóit behívta a követségre, elbeszélgetett velük és abszolút békességben váltak el, sőt az általa  szimpatikusnak tartott diákok elintézték, hogy a román televízió interjút készítsen Szűts Pállal. Tiszta véletlen (?), de az interjú nem került adásba… A nagykövet azt is felrótta a román hatóságoknak, hogy miután a tüntetők felgyújtották a MALÉV irodát, az állították, hogy „öngyújtogatás” történt.

A magyar nagykövet csak a hivatalosan színre lépett román vezetők felelősségét firtatta, de nem tudhatott semmit Virgil Măgureanu szere­pé­ről. Ma már viszont  nyílt titok az a háttértevékenység, amelyet a  három hónapos fizetett  „szabadságon”  levő, a hadsereg oltalma alá he­lye­zett szekuritátésok végeztek a visszaállított titkosszolgálat első parancsnokának, Măgureanunak   vezetésével.  Az atyafi szoros kapcsolatot ápolt a Vatra  Româneascăval is. Ismétlem: a fekete március azzal is járt, hogy a román közvélemény egy szóval sem tiltakozott a gyűlölt szekusok visszatérése miatt. Eleinte csak a nevük változott, SRI-re  (Román Hírszerző Szolgálat)

HU

RO

EN

Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa