Március 20. krónikája

 

Délután 16 órakor kapcsolódtam az eseményekbe, ezért a korábban történteket Nemess László írásával, video- és hangfelvételek felidézésével dokumentálom. A városban futótűzként terjedt el Sütő Andrásék vandál bántalmazásának, s az RMDSZ székház ostromának híre. A magyar munkások egy emberként letették a munkát és elindultak a főtérre, a Városháza épülete (a megyei egységtanács székháza) elé.

Az RMDSZ megyei vezetősége szerette volna ezt a tömeget az utcáról a gyárakba visszavinni, azért, hogy a várható román provokáció ne válthassa ki azokat az erőszakos összetűzéseket, amelyeket, jól tudták, mindenáron ki akarnak robbantani. Ezért született meg az a sztrájkfelhívás, amely a 4 pontban foglalt követelések teljesítéséig ülősztrájkra és otthonmaradásra szólította fel a marosvásárhelyi magyarságot. A követeléseket a marosvásárhelyi rádió magyar adásában 9:30-kor Káli Király István, az RMDSZ Maros megyei szervezetének alelnöke olvasta fel. A szöveg így szólt:

 

(…) Követeléseink: Egy. A nemzetiségi követelések azonnali és torzításmentes bemutatása a román televízióban szakembereink bevonásával. A Román Televíziót és Rádiót, a Cuvîntul Liber című napilapot felelőssé tesszük a mai súlyos helyzet kialakulásáért, mivel rendszeresen félretájékoztatták az országos közvéleményt, valamint a megye román lakosságát. Kettő. A városi és megyei Nemzeti Egységtanácsból mondjanak le polgári és közéleti tisztségeikről, azok, akik felelősek a Kincses Előd lemondatásával kezdődő pogrom megszervezéséért, név szerint Ioan Judea mérnökezredes, Vasile Țîra őrnagy és Ioan Scrieciu tartalékos vezérőrnagy. Három. Passzív és kollaboráns magatartása miatt a rendőrséget felelőssé tesszük az okozott erkölcsi és anyagi károkért, valamint ártatlan magyar embereknek okozott súlyos testi sérülésekért. Négy. Követeljük a tüntetéssorozatot szervező Vatra Românească Szövetség törvényen kívül helyezését, és bűnvádi eljárás megindítását mindazok ellen, akik megszervezték a fejszével, husánggal, vasvillával felfegyverzett tömeg által elkövetett pogromot Marosvásárhelyen. Felkérjük a lakosságot, hogy tartózkodjon az egyéni kezdeményezésektől, óvakodjon minden erőszakos megnyilvánulástól és provokációtól. Az RMDSZ Maros megyei Intézőbizottsága.

A felhívás elhangzása után a tömeg nem mozdult, hanem követelni kezdte, hogy Iliescu elnök azonnal jöjjön Marosvásárhelyre. Ezek után marosvásárhelyi személyiségek álltak a mikrofon elé.

(…) én a városi elnök vagyok, Zolcsák Sándor festőművész. (…) Kérlek benneteket, drága testvéreim, hogy legyünk fegyelmezettek, ne szóródjunk szét, ne engedjünk a provokációnak.

(…) Kedves barátaim! Iliescu elnök kiáltványa kijelenti, hogy az összes jogaink biztosítva vannak, hogy azok gyakorlatilag is biztosítva lesznek. Addig is itt maradunk, amíg ezt az ígéretet beváltják.

 A tüntető tömeg azt skandálta, hogy „Most vagy soha! Testvérek vagyunk!” és „Igazságot!”

SZABÓ GYÖRGY: (…) ismertettük a mi nemzetiségi programunkat, a jogainkat, amelyek megilletnek, mindazokat, amelyek egyetemes emberi jogok, és amely európai jogok nélkül Románia sem léphet be a közös Európa-házba. Ezekhez a nemzetiségi jogainkhoz, a románokéval egyenlő jogainkhoz életünk árán is ragaszkodunk.

TÖMEG: Nem vagyunk gyilkosok!

SZABÓ GYÖRGY: Nem vagyunk gyilkosok, és román barátaink is elhatárolták magukat azoktól, akik gyilkosok voltak. Hiszem, nem fogok csalódni bennük. Kérem önöket, hogy minden violencia nélkül, mert provokációnak fogunk tekinteni minden violenciát, európai módon mutassuk meg újra a világnak, hogy művelt, kulturált, humanista nemzet vagyunk. (…) csak emberi jogokat akarunk.

TÖMEG: Jogainkat akarjuk!

SZABÓ GYÖRGY: Azt akarjuk, hogy iskoláink legyenek, hogy orvosi egyetemünk legyen, ez alapvető jogunk, nem privilégium.

TÖMEG: Most vagy soha! Iliescu! Király!

SZABÓ GYÖRGY: Első feltételünk az, hogy Ion Iliescu, Király Károly és a pártok képviselői jöjjenek azonnal Marosvásárhelyre. Várjuk őket.

TÖMEG: Megvárjuk!

ÁBRÁM NOÉMI: Ábrám Noémi vagyok, egyetlen dolgot szeretnék a tömeg tudomására hozni, úgy a románok, mind a magyarok tudomására. A Marosvásárhelyen megalakult három ifjúsági szervezet, mindhárom bejegyzett, az OTV, ODT és a MADISZ kezdettől fogva összetartott. Szeretném, ha ez az összetartás megmaradna, és példa lenne az egész város, az egész ország számára. Ezt kell elérnünk mindnyájunknak. Fogjunk össze, és értelmes, civilizált emberek módjára így építsük a jövőnket. Köszönjük.

Mialatt mindez lezajlott a városháza előtti téren, az épületben ülésezett az NEIT Maros megyei tanácsának rendkívüli ülésszaka. Ezen az ülésszakon nagyon egyértelmű felszólalások ítélték el a március 19-i erőszakos cselekményeket. Engem visszahelyeztek az alelnöki tisztségbe, és egy kiáltványt fogalmaztak meg, amelyet kb. 11 órakor felolvastak a szék­ház előtt összegyűlt tömegnek, román nyelven.

 

Az Egységtanács ülésszakáról a következő hangképek készültek, amelyekből kiderül, hogy itt egyértelműen a 19-i események tetteseinek megbüntetéséről volt szó, és a román hozzászólók is elítélték az előző napi vandál cselekményeket.

Ion Scrieciu tábornok, a NEIT Maros megyei tanácsának első alelnöke: Az este sajnálatos események történtek. Kivizsgáltuk őket, egyelőre 17 tettest azonosítottunk. Ezek a Laposnya völgyéből valók. A hatóságok le akarták tartóztatni őket, de elmenekültek az erdőbe, a falubeliek fellázadtak, s nem akarják kiadni őket. Azt a tizenhetet, akiket már azonosítottunk. Tehát ma éjszaka vizsgálatot folytattunk, s a vizsgálatok folytatódnak.

Aurel Florian, a Szociáldemokrata Párt Maros megyei elnöke: (…) S feltehetném a kérdést, hol van Țîra úr, aki az ellenségeskedéseket irányította, és hol vannak a többiek, mindnyájan a tettesek, és miért fordítunk mi hátat egymásnak, és miért nem akarjuk a kedélyeket lecsillapítani, és civilizált emberek módjára viselkedni? (…) Az az igazság, hogy ami a tegnap történt ebben a teremben, s ahogyan az események zajlottak, az itt vandalizmus volt, betört egy húsztagú csoport ide, nem tudom kik voltak, néhányat ismerek közülük, elkezdtek itt fenyegetőzni. A többit Önök is tudják, nincs értelme részletezni. De a történteket ne az egyszerű emberek látószögéből vizsgáljuk, akiket manipuláltak, s akiket ezután is manipulálhatnak.

Kolozsváry Zoltán mérnök (RMDSZ): Valószínűleg mindnyájan tudják, hogy munkások csoportjai indultak el a gyárakból felénk. Semmi esetre sem engedhetjük meg, hogy folytatódjék az erőszak, a vandalizmus. Tehát közleményt kell kiadnunk. Válaszolnunk kell azokra a kérdésekre, amelyek az embereknek fájnak.

Az ülésszakot a román többségű NEIT Maros megyei tanácsa a következő közlemény elfogadásával fejezte be:

(…) A Maros megyei Ideiglenes Nemzeti Egységtanács elítéli a Marosvásárhely municípiumban lezajlott erőszakos eseményeket, amelyek március 16-án kezdődtek és 19-én délután, illetve este érték el tetőpontjukat. E nemkívánatos események következtében több személyt, közöttük Sütő András írót, az RMDSZ elnökét súlyosan bántalmazták, szétdúlták egyes politikai pártok, elsősorban az RMDSZ székházát. Megyénk politikai és társadalmi életének fordulópontjához érkeztünk. Legyünk türelmesek és tanúsítsunk mértékletességet. Kérjük, hogy bízzanak az Ideiglenes Nemzeti Egységtanács ama képességében, hogy megoldja megyénk összes társadalmi, politikai és kulturális kérdését. Ne feledjék, hogy ezeken a tájakon a románok és magyarok megértésben éltek, egyformán szenvedtek, és közösen hozták létre az itteni civilizációt. Az elmúlt napok káros akciói megismétlésének és kiterjedésének megakadályozása érdekében az Ideiglenes Tanács elhatározza: Egy. Azon személyek azonnali felelősségre vonását, akik hibásak ezekért a vandál cselekedetekért, és azokét, akik megszervezték ezeket az erőszakos cselekedeteket és akik az instabilitást kezdeményezték. Kettő. Az Ideiglenes Megyei Tanács rendkívüli ülésének azonnali összehívását, és mindazok leváltását, akik képteleneknek bizonyultak feladataik ellátására.

TÖMEG (román nyelven): Le Judeával!

(…) Három. A rendőrség tevékenységének kielemzését, megfelelő, stabil keret biztosítását annak érdekében, hogy megteremthessük a rend és a béke feltételeit az egész megye területén. Négy. Az Ideiglenes Egységtanács elítél mindenfajta nacionalista, sovén propagandát, és felkéri a megye román, magyar és német lakosságát, hogy őrizze meg a hagyományos és kölcsönös tiszteletet, amely ezek között a népek között létezett. Felkér ugyanakkor mindenkit, hogy ne adjanak hitelt a szélsőséges elemek manipulációjának.

A közlemény beolvasása után egy rendőrtiszt szólt a tömeghez (ez a tény is bizonyítja, hogy a magyarok nem foglalták el a NEIT székházát, oda bárki bemehetett és senkit se bántalmaztak).

(…) a rendőrség részéről szólok önökhöz.

TÖMEG (románul): Hol voltatok tegnap?!

RENDŐRTISZT (románul): Városunkban tegnap sajnálatos dolgok történtek. Ezek március 16-tól fejlődtek idáig. Elhatároljuk magunkat ezektől a tettektől.

TÖMEG (románul): Hol vannak a bűnösök!

RENDŐRTISZT (románul): Már a múlt éjszaka elkezdtük a kivizsgálást és kézre kerítettük a tettesek egy részét.

TÖMEG (románul): Hol vannak?!

RENDŐRTISZT (románul): Nyilvános tárgyaláson ítélik el őket a politikai pártok és az RMDSZ székházának szétzúzásáért. E szélsőségesek miatt kerültünk ilyen helyzetbe, miattuk gyűlölködünk, nem is nézhetünk egymásra, kerüljük egymást. Senki nem akar ilyen helyzetet.

TÖMEG (románul): Jogainkat akarjuk! Le a Vatrával!

RENDŐRTISZT (románul): Nekünk együtt kell élnünk és dolgoznunk. Nem szabad egymás ellen tüntetnünk. Kérem, menjenek haza.

TÖMEG (románul): Nem megyünk haza!

RENDŐRTISZT (románul): Ez az önök rezonanciája. Ha nem mennek, hát itt maradnak. De fennáll annak a veszélye… (Tehát már délelőtt 11-kor számított az újabb beözönlésre!)

ZOLCSÁK SÁNDOR: (…) nagyon szépen kérlek mindannyiatokat, hogy civilizáltan viselkedjetek, a mi példáinkat kövessétek, és ne csináljátok azt, ami tegnap történt.

TÖMEG: Ígérjük! (Azután énekel.) Ki tudja merre, merre visz a végzet…

MIHÁLY JÓZSEF: (…) Scrieciu úr azt mondta, nem jön ki, mert lehurrogják, nem tud szóhoz jutni. Én azt mondtam neki, ha kijön, és azt mondja, hogy megvannak a jogaink, mindenki tátott szájjal hallgatja és megtapsolja (...)

SZABÓ GYÖRGY: Scrieciu úr most beszél Iliescu elnök úrral. Azonnal itt lesz. Addig felolvasom a Maros megyei RMDSZ Intézőbizottságának felhívását, hogy tudjuk, melyek azok a jogok, melyek azok a követelések, amelyekhez ragaszkodunk. Az RMDSZ Intézőbizottsága országos sztrájkra hívja az RMDSZ minden tagját, valamint a vele szimpatizáló szervezetek tagjait és állampolgárokat. Tüntetésünk néma ülősztrájk a munkahelyeken, március 22-én délelőtt 8 és 9 óra között. Ugyanaznap délután országos RMDSZ akcióra hívjuk fel a megyei szervezeteket, amelynek során testületileg ünnepélyesen mondjuk ki csatlakozásunkat a Temesvári Nyilatkozathoz, valamint a decemberi forradalom nemes szellemét őrző elvi állásfoglaláshoz. Követeléseink: Minden olyan helységben, ahol a nemzeti kisebbség arányszáma tíz százalék fölött van, két- vagy háromnyelvű feliratok jelenjenek meg március 29-ig: utcanevek, cégtáblák, intézmények nevei. Mindenhol és minden szakon biztosítsák az anyanyelvi oktatást a nemzetiségek számarányának megfelelően. 1990. március 29-ig állítsák vissza autonóm jogaiba a kolozsvári Bolyai Egyetemet és a marosvásárhelyi Orvosegyetem magyar szakát, mint önálló nemzetiségi intézményeket, ezáltal lehetővé válik az 1990-es tanév beindításának megszervezése. Határozottan kijelentjük, hogy a fenti követeléseket sem most, sem a jövőben nem tekintjük alku tárgyának. Ezek a követelések a Románia által aláírt nemzetközi szerződésekből, a Helsinki Konferencia, a bécsi Utókonferencia, az Emberi Jogok Könyvéből automatikusan következnek. Mint ilyenek, semminemű kapcsolatba nem hozhatók a jelenlegi kormány ideiglenes jellegével. Tiltakozunk manipulatív felhasználásuk ellen bármilyen szervezet vagy párt programjában, illetve választási kampányában. A román kormány hivatalos álláspontjaként csak azt a változatot fogadjuk el, amely elismeri, hogy ezeket a jogokat a többségi román lakosság e pillanatban is élvezi, következésképpen követeléseink teljesítésével a kisebbségi jogfosztottságnak megszüntetéséhez járul hozzá. Követeléseink nemteljesítése esetén kérjük az RMDSZ országos vezetőségét, hirdessen általános sztrájkot március 30-ától kezdődően mindaddig, amíg a fentebb megfogalmazottak nem teljesülnek. Az RMDSZ Maros megyei Intézőbizottsága.

TÖMEG: Küzdünk ezért!

A felhívás elhangzása után Léstyán Ferenc római katolikus főesperes (Márton Áronnal együtt is ült) állt a mikrofon elé.

LÉSTYÁN FERENC: Békesség nektek. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

TÖMEG: Mindörökké, ámen.

LÉSTYÁN FERENC: Ma reggel 8 óra előtt fenn voltam a megyénél, és beadtam Fülöp G. Dénes református lelkész nevében is egy nyilatkozatot, amelyben kimondjuk, hogy tekintettel a 19-i eseményekre, a megyei tanács gyűlésein addig nem veszünk részt, amíg a bizonytalanság tart, mert nem járulhatunk hozzá ahhoz, hogy ameddig mi tárgyalunk, addig semmi ne történjen az emberi jogok védelmében. Most pedig felhívom a figyelmeteket arra, ez már a mi egyéni, személyes kérésünk az egyház nevében, hogy jogunk van az emberi jogokat követelni, de ezt olyan formában kell tennünk, a mi méltóságunkért, a mi saját becsületünkért, hogy senki az erőszakra ne erőszakkal lépjen fel, mert aki ezt teszi, újabb erőszakot vált ki, önmagát alázza meg. Az oktalan vérontás semmit nem old meg, éppen ezért ezt a kérésünket most az egyházak nevében ismételjük meg. Velünk volt az ortodox esperes is, neki is ez a véleménye, és ezért mindannyian nyomatékosan kérjük az összegyűlteket, kéréseiket megismételhetik, jogaikat kérhetik, követelhetik, de az erőszakot kerüljék. Hogy pedig ez így legyen, mondjunk el egy Miatyánkot.

TÖMEG (hangosam imádkozik).

LÉSTYÁN FERENC: Most felolvasom beadványunkat: A Marosvásárhelyen lezajlott eseményekkel kapcsolatosan, alulírottak tisztelettel terjesztjük be az alábbi nyilatkozatot. Látva a március 19-én elkövetett erőszakosságokat, tudomást szerezve arról, hogy az illetékes hatóságok, annak ellenére, hogy rádión keresztül is kérték segítségüket, nem léptek idejében közbe a rend és a középületek megőrzése érdekében, sajnálattal közöljük, hogy ilyen körülmények között nem vehetünk részt a megyei tanács ülésein, ezen döntésünk által akarván kifejezni tiltakozásunkat az erőszakos megnyilatkozások, valamint az illetékes szervek passzivitása miatt. Egyházunk az erőszak minden formáját elutasítja, mert az akadályozza a békés dialógust az adminisztratív szervekben. Marosvásárhely, 1990. március 20-án, Léstyán Ferenc a katolikus egyház nevében és Fülöp G. Dénes a református egyház nevében.

CSIHA KÁLMÁN (református esperes, jelenleg kolozsvári püspök): Ismételten az hát a kérésünk, hogy mutassanak fegyelmezettséget, a jogokat azonban továbbra is követelhetik, és követelniük kell. Voltam délelőtt a rádiónál, és a református anyaszentegyház nevében tiltakoztunk a nemzeti uszítás ellen, és elvetünk minden pogromcselekvést és azt, ami itt nálunk is történt. Most azonban arra kérlek benneteket, ne csak az emberi szóra hallgassatok, hallgassuk meg együtt Isten igéjét.

Igehirdetését a következő szavakkal fejezte be: A szeretet fényét kellene meggyújtsuk ebben a nagyon sokszor sötét világban, hogy életünk és békességünk legyen. Énekeljünk (…) Erős várunk nékünk az Isten.

GÁMPÉ ÁRPÁD közgazdász (románul): (…) Mivel magyarázható, hogy a rendőrök, köztük egy őrnagy is a sokaságban szemlélődtek, miközben szétverték az RMDSZ székházát, megverték a bentrekedteket? Mivel magyarázható, hogy a hadsereg nem lépett közbe?

SZABÓ GYÖRGY: Itt van Scrieciu generális. Először hallgassuk meg, csak utána fogunk vitatkozni vele, ha valamiben nem értünk egyet. Megígértétek, hogy meghallgatjátok. Bizonyítsuk be a műveltségünket!

TÖMEG: (nagy taps).

IOAN SCRIECIU (románul): Figyelmet kérek. Az ország elnöke, Iliescu úr arra kért, hogy őrizzük meg a csendet és a nyugalmat. Két-három napon belül eljön hozzánk… Őurasága ugyanabban a házban, ugyanannál az asztalnál szeretne szóba állni a magyarokkal és a románokkal. Nem lenne jó külön fogadni az elnököt és külön beszélni vele. Nem lenne jó így. Megértésre és nyugalomra szólítom fel Önöket.

TÖMEG (románul): Nem megyünk el! (Utána magyarul): Most vagy soha!

Mindez 12 óra körül történt. Akkorra a székház előtt tüntető magyarok mellé, a Grand Szálló elé megérkeztek a vatrás román tüntetők, ezért hozzájuk is szólt a megye vezetője.

IOAN SCRIECIU: Azok az emberek ott a Grand Hotel körül azonnal menjenek el.

EGY HANG (románul): Vatrások.

IOAN SCRIECIU (románul): Akár vatrások, akár nem, oszoljanak szét onnét.

Sajnos, se ez a felhívás, se a későbbiek nem találtak meghallgatásra, a román tüntetők létszáma egyre emelkedett. Egy részük haza se utazott az előző napi randalírozás után, hanem a Grand Szállóban töltötte az éjszakát, ahol falustársaik dolgoztak a recepción. Miután megjelentek a vatrás tüntetők, jóérzésű románok szóltak hozzájuk, ők is szerették volna megakadályozni az újabb erőszakos cselekményeket.

TÖMEG (románul): Le a Vatrával; hol van a rendőrség?

MARCU TRAIAN (románul): Az Ifjúsági Demokratikus Szervezet (ODT) nevében beszélek. Felhívok minden jóérzésű románt, aki elítéli a vandál tetteket, hogy ne lépjen rá az erőszak spirálútjára, amelyen egyesek haladnak. Felhívom a Vatrát, ha az ott a Vatra, és minden románt, aki most az erőszakra hajlik, hogy menjen haza. Itt szépen tüntettek, semmiben kárt nem tettek, nincs itt szükség önökre. Nekünk, fiataloknak, akik a forradalmat is csináltuk, és egyesek meg is haltak érte, nincs szükségünk arra, hogy önök erővel megvédjenek. Kérjük önöket a gyermekeikért is. (A szónok utalt arra a román félszre, hogy a székházban levő románokat a magyarok foglyul ejtették.)

FLORIAN AUREL (románul): Testvéreim! (…) Nagyobb részük még a forradalom idejéből ismer. Uraim és testvéreim. Azért szültek minket, hogy ezen a földön éljünk. Gondoljatok arra, hogy ha mi a bosszú gondolatából indulunk ki, rosszat csinálunk magunknak, rosszat az országnak, egész Európának. A Vatrához szólok, minden románhoz. Önöknek tudniuk kell, hogy az én szándékom: szent szabadságot osztani minden románnak, minden magyarnak. (…) Meg kell érteniük, hogy a gyűlöletnek és ellenségeskedésnek el kell tűnni, Isten úgy teremtett minket, hogy szeressük egymást, mint önmagunkat. Nem helyes, hogy mi, akik tegnapig együtt éltünk és tiszteltük egymást, ma gyűlölködünk.

TÖMEG (románul): Ki kezdte el?!

FLORIAN AUREL (románul): Román és magyar testvéreim! Nem akarok mást, mint Isten parancsát közvetíteni. Ami neked nem tetszik, mással ne tedd! (…) Mondjuk el a Miatyánkat. Isten segítsen, hogy ezek a pillanatok belopják szívünkbe, testünkbe és lelkünkbe a szeretetet és a testvériséget, amelyet Ő adott.

TÖMEG (románul kérdi): Hol volt tegnap?!

FLORIAN AUREL (románul): Köszönöm, és kívánom, hogy a románok is, a magyarok is megértsék, sorsdöntő pillanatokat élünk. Isten segítsen minket!

MARCEL BOLBOACA (románul): Az Önkéntes Fiatalok Szervezetének (OTV) nevében beszélek. Szeretném eszükbe juttatni, hogy miként mi, a három ifjúsági szervezet a volt KISZ épületében, románok és magyarok, megértjük egymást, olyan egyetértés maradjon továbbra is közöttünk. És szeretném, ha a Vatra Românească eljönne hozzánk, és megnézné, miként működik együtt a fiatalság, vegyen példát rólunk, és ültesse át azt a gyakorlatba. Kérem, hogy az a volt szekuritátés tiszt az Avram Iancu szobor mellett, aki a magyarok ellen uszítja az ott összegyűlt románokat, tűnjön el onnan az ott egybegyűltekkel, és hagyja, hogy ez a békés tüntetés normálisan kibontakozzék. A románok pedig példát vehetnének erről a magyar tüntetésről. (A román tüntetők nem távoztak, egyre agresszívabb jelszavakat ordítottak, félő volt, hogy a nagy számbeli fölényben lévő magyarok béketűrése elfogy.)

ZOLCSÁK SÁNDOR: Scrieciu tábornok figyelmét felhívtuk a különböző veszélyekre. (…) Követeljük továbbá, hogy vezényeljenek ki katonaságot, és állják el az útját azoknak, akik újra bűntényt akarnak elkövetni a békés magyar tüntetők ellen. (…) Mindenkit nagyon kérünk, hogy akármeddig is tartana ez a mai gyülekezetünk, minél több magyar és becsületes román testvérünk jelenjen meg itt, mert mi nem akarjuk, hogy a két nép végzetes hibát kövessen el egymás ellen. Azt akarjuk, hogy ebben az országban éljünk, megköveteljük a jogainkat, megkérjük román testvéreinket, hogy ők is kellőképpen álljanak mellénk, mert mi nem erőszakot akarunk, mi csak a jogainkat akarjuk, azokat a jogokat, amiket a múlt századi románok, nyilván igazságosan, megkövetelhettek maguknak. Mi most ugyanazokat a jogokat kérjük, amit a múlt században a románság.

A románok ilyen jelszavakat skandáltak (amelyekre meglepően nyugodt magyar válaszok születtek): Mi itthon vagyunk, ti albérletben! Sohase volt egy talpalatnyi földetek sem. Székelyudvarhelyből Román­ud­varhelyt (Odorheiu Românesc-et) csinálunk. Meghalunk, harcolunk, Erdélyt nem adjuk! (érdekes a sorrend…) Iliescu ne feledd, Erdély is a Te országod! Tolvajok, tolvajok! Le velük, le velük! Még van egy lehetőségetek, menjetek haza.

A magyar tömeg válaszaiból: Most vagy soha! Itthon vagyunk! Jogainkat akarjuk! Megküzdünk veletek!

Délután négy óráig ez így ment (az Avram Iancu szobor körül gyülekező románok nem mentek haza, hanem csatlakoztak a Grand Szálló előtt tüntető román tömeghez). Tettlegességre a két tüntető tömeg között nem került sor, az összecsapásokat a délután 18:00 órakor Régen környékéről és Radnótról beszállított, felfegyverzett román parasztok támadása váltotta ki.

Az eseményeket Nemess László így rögzítette a Fehér Könyvben:

 

Lenn a főtéren nyugtalanság, a Városháza előtt néhány száz fős tömeg, magyarok. Simán bejutok a szerkesztőségbe. Alig vagyunk: a takarítónő, később Demeter Jóska, Kuti Márta. A Kisfőnök bejön, körülnéz, a légkört munkára alkalmatlannak ítéli és hazamegy. A másik két főnök Magyarországon. Vidéki városokból hívnak fel, ha tudnak, érdeklődnek, utasításokat kérnek, nemigen tudom, mit mondjak nekik a tájékoztatáson kívül. Ma a magyar munkások sztrájkolnak a gyárakban. A régi Városháza, most Megyeháza előtt sokasodik a nép. Lenn, a földszinten, a Figyelőnél az RMDSZ néhány tegnap este összevert vezetője tanácskozik, ahogy látom, nagy a tanácstalanság. A kivonulást nem ők kezdeményezték, most próbálják uralni a helyzetet. Egyelőre nincs baj, a tömeg a téren türelmetlen és hangos ugyan, de tartózkodik minden erőszakos cselekedettől, bár mindenki tudja már, mi történt Sütővel és társaival, és ez nem idegcsillapító. A sokadalom fölött táblák: „Anyanyelvünkért tüntetünk!”, „Itthon vagyunk!” stb.

12.00 Valaki telefonon értesít: Oroszfelfalu irányából indulnak a parasztok Marosvásárhely felé. Ez persze jelenti Hodákot, Libánfalvát, Dédabisztrát is. A tegnap is hodákiak verték szét az RMDSZ emeletét, gondosan megkímélve a tanácstermet, amelyet közösen használnak az épületben székelő pártok.

Egy óra, megérkezik a Bőrgyár, hatalmas ováció fogadja a munkásokat. Közben iskolások is érkeznek, rendezetten, oszlopban, őket vegyesen fogadják, van aki hazaküldené őket, mások örvendenek a szaporulatnak.

A vásárhelyi munkásság remek. Indulatosak, türelmetlenek, de uralkodnak magukon. És ami a legcsodálatosabb: ez végig kitart, a következő napok igazán hullámzó eseményei közepette is. Jelmondatokat kiabálnak: „Vissza Kincsest, itthon vagyunk!” Ezt a bőrgyáriaktól veszik át, amennyire meg tudom ítélni, a lózung népszerűsége nagy, telitalálat. Pillanatnyilag.

14.00 Káli Király István Bukaresttel beszél. Király Károllyal is. A dialógusnak csak az egyik szárnyát hallom, de érdembeli eredmény aligha született.

Híre megy, hogy Kincses Előd nincs a városban, talán Udvarhelyen bujkál. Kitartóan követelik, hogy térjen vissza. A tegnap az utca mondatta le, most az utca követeli vissza. De ez az utca tisztább... Ezeket az embereket senki nem bujtotta fel, saját elhatározásukból jöttek ki és józanok. Azok is maradtak reggelig, délutánig, napokig. Mármint a munkások, diákok.

Tiszta kék égbolt, forró nap. A Grand Hotel előtti teret, a görög katolikus templom előtti parkot egyre duzzadó tömeg tölti ki. Isznak. A magyar oldalon sűrűsödő sokaság elszánt, nem hajlandó eltávozni, ha kell, itt alusznak. „Most vagy soha!” – zúg mindegyre. Egyre éhesebbek, főleg szomjasabbak, bejárnak az épületbe (A három szerkesztőség házába) vizet inni, pisilni.

14.30 Miután több szónok beszélt már a tömeghez, úgy tűnik, kifogyóban a szufla. A sokadalom Iliescut követeli – jöjjön ide! Híre megy, hogy jön, aztán ezt cáfolják. Majd bejelentik, hogy fél órán belül itt lesz Petre Roman. Nem hiszem. Nincs vezető román politikus, aki most ide dugná az ábrázatát. Választások közelednek.

A sok „Vissza Kincsest!” skandálás mintha negyed négy után materializálódna: hatalmas üvöltés, kinézek a szerkesztőség ablakán, s látom Elő­döt, amint mosolyogva, fejét lépéseinek ütemére ingatva szégyenlős arckifejezéssel halad a szemben levő járdán a főbejárat felé. Elemi erővel tör fel a torkokból: KINCSES! ! ! Megvallom, én is üvöltök az ablakból.

15.34 Kincses beszél a tömeghez a Városháza erkélyéről. A tömeg mintha nyugodtabb lenne. Bejelentik, hogy Bukarestben összeül nemsokára a kormány, megbeszélni az itteni gondokat. „Megvárjuk” – kiáltja a sokadalom.

Haza – „Nem megyünk!”, „Most vagy soha!”. (...)

A Városháza sarkán vagy húsz rendőr csoportosul. Dühödt emberek elkergetik őket, hogy álljanak sorfalat a két tábor között. A zsaruk szófogadóan, libasorban elügetnek. A kordon, amit tessék-lássék létrehoznak, laza lánc, szakadékony, mint a pókfonál. Túlfelől megjelennek a fegyverek: szabványméretű, vadonatúj, fehér botok, fejszék, láncok, kabátok alatt kések, bicskák. A két csapat egyelőre szidja egymást; a túloldal hangját a szesz, az emeletre gyorsan felgőzölgő alkohol vadítja.

17.00 Állítólag összeült a kormány. Ők tanácskoznak, mi várunk. (...)

17.30 Kezdődik a verekedés. Súlyosan téves fogalmazás! Kezdődik a védtelen, fegyvertelen magyarok lerohanása fejszékkel, husángokkal, késekkel, láncokkal. Először a kiürített üvegek repülnek a hodákiak felől (az egyszerűség kedvéért ezután így nevezem a többi román hegyi falvak lakóit is), a magyar oldal szervezői, a karszalagos fiúk elhatározzák, hogy támadás esetén mindegyikük kinéz magának egy ellenfelet, és megpróbálja kicsavarni a kezéből a botot. Ez nemigen sikerül.

A rendőrök immár sehol, a magyarok arcvonala meginog, majd megfutamodik. Lenn vagyok az utcán, jól látok mindent, vissza szeretnék futni a szerkesztőségbe, de nem visz a lábam. Biztonságban ott sem lennék, amióta szétverték a székházat, az RMDSZ „diszpécserszolgálata” újra a szerkesztőség, mint a forradalom első napjaiban. Ha ezt a hodá­kiak, meg a barátaik megtudják, ugyanaz vár ránk, mint egy nappal korábban Sütőékre.

Szalad a nép az utca elején, látom, amint egy idősebbnek ható férfi elbukik, egy román paraszt csépeli alkohol-amplifikálta teljes erejével.

Ekkor szinte csoda történik.

A megfutamított magyarok visszalódulnak. Még mindig puszta kézzel, de valami megmagyarázhatatlan lendülettel, bátorsággal visszaszorítják a románokat az előző arcvonalra. Hihetetlen. A tömegben, a támadók között férfiak, nők is, sőt: kamaszlányok, gyerekek. Visszaverik az ellenfelet, és csak ezután kezdődik a fegyverkezés.

Futva érkeznek a fiatal munkások, diákok, szóvesztegetés nélkül nekiesnek annak az építkezési segédanyagnak, ami még az ősz óta maradt ott a szerkesztőség melletti garázslejáróban. Szétszedik az állványokat, léceket tördelnek, a zsaluzáshoz használt préseltlemez darabokból villámgyorsan pajzsokat mesterkednek. Néhány kerek meg szögletes forgalomirányító tábla szintén pajzsként bukkan fel a harcosok bal karján. A vaskerítésből kitépnek néhány rudat, gazdára talál egy pár betonvas pálca is. A főtér padjainak vége – a zöld fenyőfa lécek harci dorongokká válnak. A szükség törvényt, rendet bont.

Közben sorra befutnak a mentőkocsik, szállítják folyamatosan a sebesülteket. A mieinket a régi Városháza főbejárata elől szedik fel, az ellentáborét túlfelől, a Bolgár tér vagy az új posta felől megközelítve.

A helyzet feszült. Ostromgyűrűbe zárva szorongunk, most már el sem lehet menni innen, gondolom, pedig akkor még lehetett. A helyzet viszont egyáltalán nem tiszta, nem tudni ha a főteret esetleg el is hagyja az ember, hol lesnek rá, melyik utcasarkon. Ha lenne időm, most szülővárosom régi békéjét gyászolnám, amely – úgy rémlik – soha többé nem tér vissza. Sok a sebesült és halottakról is rebesgetnek. De idő nincs. Akármelyik pillanatban újra áttörhetik a frontvonalat, lerohanhatják a két közrezárt épületet, a Városházát és minket. Akkor csúnya egérfogó, csúnya kilátások.

A hadsereg úgy dönt, hogy végre beavatkozik. Délután hat körül megjelennek a harckocsik a Városháza utca Cuza Vodă felőli végén. Csakhogy addigra a mieink barikádot emeltek ott, akárcsak a többi ide vezető utcában. Groteszk helyzet alakult ki: a fenyegetően csörömpölő, böhöm T-55-ösök illedelmesen bebocsátást kérnek, de a harcosokká átvedlett korábbi békés tüntetők nem engedik be őket, lécekkel hadonásznak, és kijelentik, hogy senkiben sem bíznak. Kincses leszól az emeleti ablakból: – Fiúk, engedjétek be a katonákat, minket védenek! – Jön a válasz: Nem engedjük be őket, nem bízunk senkiben, csak magunkban bízhatunk!

Folyik a huzavona, kinn a téren meg zajlik a csetepaté. Közelharc, meg „tüzérségi”, üres üvegekkel, kisebb fadarabokkal, kövekkel, felszedett aszfaltdarabokkal. Végül Kincses szétimádkozza a barikádot. A mieink megnyitják, a páncélosok becsörömpölnek a térre; és elfoglalják a pozícióikat, amelyeket majd egy hétig tartanak a továbbiakban.

A harckocsik két párhuzamos sorban helyezkednek el, a Grand Hotellel szomszédos régi emeletes ház sarkától – ahol a fagylaltos kioszk áll – a volt municípiumi néptanács főbejáratának lépcsőjéig. A két sor között kb. húsz méteres köz – a senki földje – húzódik. A katonák alighogy megérkeztek, elbújnak tankjaikba és a következő órákban csak akkor másznak elő, ha oltani kell az éppen kigyúlt T-55-öst. Mert az is megesik a későbbiek során, igaz – merő véletlenből. (...)

Lassan besötétedik. A védők száma szemmel láthatóan csappan. A fő ok az asszonyok jelenléte, no meg a gyerekeké. Túlfelől pedig szaporodnak az ostromlók. A görgényi, felső-marosvölgyi parasztok mellé – úgy rémlik-hírlik – felzárkóznak lakótársaink is, a vásárhelyiek. Persze nem azok, akik késsel-villával szoktak étkezni...

Tehát az asszonyok... Nekik a sötétség beálltával és a harctevékenység fokozódásával egyidejűleg terelődik át aggódásuk általános gondokról a családjaikra. Szeretnék biztonságban otthon tudni férjüket, fiúkat. A tér felső vége nyitott – már a barikádokat leszámítva –, ott nincs ellenség, arra el lehet szivárogni. Szivárognak hát.

Akik maradnak viszont, azok eltökéltek. Fáradtak, szomjasak, reggel óta nem ettek, de nem hajlandók elmenni és átadni a teret. A most vagy soha lelkiállapot, hangulat állandósul, bármily furcsán hangzik is ez. Felkészülnek arra, hogy a szerkesztőségek (és a mozivállalat) házát szükség esetén feladjuk, és a régi Városházára vonulunk vissza, azt próbáljuk megvédeni. A bizonytalanságot fokozza, hogy nincsenek adatok az ostromlók számára vonatkozóan. Az általános benyomás az, hogy számuk gyarapszik, míg a mienk fogy. A gyermekeket betoloncoljuk a Városházára az asszonyok egy részével együtt. A fiatal lányok zöme marad, láttam tizenöt éves fruskát, kemény léccel a kezében, bátran furakodni az első vonal irányába. Éjfélre ez a lány többet tud a kézitusáról, a közelharcról, Molotov-koktélról, mint amennyit eddig tudott a szerelemről.

Az igazi utcai ütközet este nyolc és tizenegy között zajlik. Az ellentábor nekivadulva rohamoz, de a tankok között legfeljebb egyesével lehet átbújni, kivéve a harckocsizár két végét, főleg a polgármesteri hivatal lépcsőit, ahol nincs páncélos, közvetlen tehát a harcérintkezés. Keresett, túlzó kifejezés a megfogalmazás? Nos, ahol emberek százai sebesülnek meg, többtucatnyian nagyon súlyosan, ahol emberek veszítik életüket, ott harc van.

Sajnos. Ott járok az üvegpotyogatásban, kövek zúgnak a magasban, férfiak sebesülnek meg és húzódnak vissza a kötözőhelyre, hogy fehérbe pólyált fejjel újra felbukkanjanak a forgatagban.

Ehhez fogható látványt filmen ha láttam. Túlfelőlről elkezdődik a komoly bombázás, bevetik a Molotov-koktélt. A benzines üvegek dugója mellé szorított rongy tüzes csíkot húz maga után a levegőben, az üveg csattanva, lángoló tartalmát szétfröccsentve ér földet, aszfaltot, falat, harckocsit, embert. Ezen az estén három felgyújtott embert láttam. Egyik közvetlenül előttem járt pórul. Eléje csapódott be a benzines palack, az égő benzin a lábára fröccsent. Nem volt sehol kéznél egy vizes pokróc vagy efféle, valahogy eloltották, elszállították. Egy másiknak a nadrágja gyúlt ki a fenekén, behúzták a túloldalon levő emeletes ház kapualjába, ott oltották el a testén keletkezett tüzet. Egy harmadiknak a hátán landolt a koktél, lángba borította.

Tompán téblábolok a harcolók között, igyekszem figyelni, de mintha nem hinném az egészet. (...) Ez nem igaz, ilyesmi itt nem történhet. Pedig nem álmodom, és inni sem ittam már napok óta.

A védők száma folyamatosan csappan, felmerül a kérdés: segítséget kellene hívni. Ha elfoglalják a Városházát, a következmények beláthatatlanok. Nem tudom, mi lenne a teendő, szerencsére senki sem kér tőlem tanácsot.

A főtér alsó végén már órák óta folyik a harc. Lassan kialakul a menetrendje, koreográfiája. A felénk álló harckocsisor mögött kushad az első vonal, viszonylag kevesen vannak. A tankok mögé bújva hajigálnak át a két páncélos soron a láthatatlan, sötétbe rejtőzött ellenfélre. Követ, fadarabot, üres üveget, aztán már nemcsak üreset. A koktélhoz a legalkalmasabbnak a pepsis üveg látszik, jó a fogása, még nedvesen sem csúszik ki a kézből, elég kicsi, könnyű ahhoz, hogy messzire lehessen dobni, és a benne levő lé is elég ahhoz, hogy gondot okozzon annak, akit eltalál vagy aki mellé esik. A tankok mögött lapuló fiúkat ketten-ketten látják el utánpótlással, megragadnak egy műanyagládát tele üveggel, előre szaladnak kő- meg üvegzáporban, átadják a rekeszt (vagy rakaszt, hiszen „lőszer” van benne?), felkapnak egy üreset és futnak vissza a hadtáp első vonaláig, ahol újra töltik a ládákat. A hadtáp is mélységesen tagolt, mintha szakértő szervezte volna, pedig magától alakult így ki, és a titka az, hogy a munkások a megszokott munkacsapatban dolgoznak itt is és azokra a munkavezetőikre hallgatnak, akikre a gyárban is, és akikben bíznak. Meglepően higgadtak, gyorsan, de kapkodás nélkül teszik, amit kell, amit rájuk kényszerítettek a falusiak (...).

Mihály Jóska bukkan fel előttem, az első vonalból tántorog hátra, mintha részeg lenne. Szemöldökét hasította fel egy kő, vér borítja az arcát, úgy rémlik nekem, hogy már nincs is bal szeme. Rászólok, nem hallja, tovább botorkál. Később flastromozott szemöldökkel újra felbukkan a legveszélyesebb pontokon, bölényordítása túlzengi a csatazajt, a melegen tartott tankdízelek burrogását. Azon az estén háromszor sebesül meg. Bal kezét késsel vágják el, és a lábát is eltalálják egy koktéllal, térdtől lefelé rongyokban lóg a nadrágja, lábszára csupa seb. De ezt már hajnal felé észlelem, amikor összetalálkozunk a Városháza gyűléstermében, ahol fáradt harcosok, benn szorult nők, gyerekek üldögélnek, bóbiskolnak. Akkorra Jóska már vidáman vigyorog, megviselt arcáról optimizmus sugárzik.

Sebesültek... Egyiket ketten hozzák hátra, székfogásba ültetve, és kiabálnak: Magyar! Egyre többen állnak újra csatasorba bekötött fejjel, sebtében ellátott sérülésekkel. A védők legaktívabb része a legnyugodtabb is, pontosan, bátran, handabandázás nélkül végzik, amit kell, mintha futószalag mellett dolgoznának a gyárban. Pedig ilyen munkát még sosem végeztek.

Úristen – jut újra eszembe, hová jutott szerelmes szülővárosom. A municípiumi néptanács előtt – már említettem – közvetlen a harcérintkezés. A mieink legvakmerőbbjei áttörnek az ellentáborba, foglyokat ejtenek. Amint értesülök, legalább tucatnyit. Ezek hátraszállítása szinte nehezebb feladat, mint elfogásuk. Egyiket négyen támogatják, s már messziről ordítanak: Ne üssétek! Odaszaladok, még félrelökök egy dühödt magyart, s magam is ordítom: – Ne üssétek, fogoly, sebesült! –, de egy másik csak közel kerül s a kezében szorongatott léccel még egyet vág a vércsatakos, péppé vert fejre.

A foglyok egy részét már kihallgatni sem lehet, azonnal mentőbe teszik és viszik őket száguldva. De a kihallgatottak magnóra, videókazettára rögzített tanúvallomásai sokatmondóak: Volt, akit lefizettek, 1400 lejtől állítólag 15 000 lejig (ez utóbbit túlzásnak érzem), volt akit csak leitattak, volt akit megfélemlítettek, volt akinek hazudtak, és olyanok is akadtak köztük, akik csak a balhé kedvéért csatlakoztak a buszokba behajózott, tettrekész legényekhez. Kamaszok is voltak köztük szép számmal.

Híre megy, hogy Nyárádszeredából erősítés érkezett. A védők morálját ez emeli, de megfigyeltem, hogy a legeltökéltebbek nem törődnek vele. Ők már tudják: Vásárhely ügye a vásárhelyieké, sem a Görgény-völgyi, sem a nyárádmenti segítséggel nem oldható meg. A szovátaiak is elindultak – mondják. Szováta messze van, gondolom, messzebb mint Dédabisztra, Oroszfelfalu, Libánfalva vagy Hodák.

Repülnek az üvegek, csattanva landolnak, fellobban a gonosz, sárga láng, megvilágítja az épületek falait, amelyek mögött emberek lapulnak, leskelődnek. Sokan holtra rémülten, mások érdeklődve. Fadarabokra kötött benzines rongyokkal is dobálóznak az ellenfelek, a rongyok gyakran fennakadnak a park fáinak koronáin, a duzzadó rügyeket pattogó benzinláng perzseli. A román templom lépcsőin a zátonyra futott kamikáze-kamion lángolva ég. Molotov-koktél érte tán? A koktél egyébként lassan kifogy mindkét oldalon, üres üvegekkel folytatódik a távolharc, utánpótlást a Vagon vendéglő, néhány cukrászda, meg valami üvegbegyűjtő központ szolgáltat.

Nem tudom, kinek az ötlete volt, de zseniálisnak bizonyult. A mieink tűzoltó tömlőt fektetnek le, vizet a Városháza belsejéből egy tűzcsapból vezetnek bele, a fecskendőt nekiirányítják a görgényieknek. A hatás fölülmúlja a várakozást. Az ellenség sorai – bár nem látjuk tisztán a sötétben – meglazulnak, meghátrálnak. A mieink ezen felbuzdulva lefektetik a második fecskendőt is. Közben fentről 30-40 fős csapatokban cigánylegények érkeznek botokkal a kezükben harsányan skandálva: „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” Megtapsolják őket, utána feloldódnak a védőseregben.

Megjött a szovátai segédcsapat is, de a munka nagyjából már be van fejezve. Tizenegy felé jár, a túloldalon lanyhul a harctevékenység.

Visszatérek a szerkesztőségbe. Néhány telefonbeszélgetést próbálok lebonyolítani; van amikor sikerül. Kinn a térről már nem hallatszik harci zaj, a harckocsik motorjai dübörögnek csak, aztán azok is sorra elcsitulnak. Újra lemegyek, be a nagyházba is, valaki háromszáz sebesültről beszél és négy halottról. A halottak száma a következő napokban hatra, majd nyolcra módosul (...) Sokan kómában vannak, mondják, ezeknek további sorsa még nem valami bíztató.

A Városháza egyébként háborús képet mutat belülről. A főbejárat mögötti előtérben még lefektetve a tűzoltótömlők, hatalmas tócsa szivárgott közben ki belőlük, a lépcsőkön fáradt meg élénk férfiak, nők jönnek-mennek le-fel, civilek, katonatisztek. Egy öles termetű harckocsizó főhadnagynak – atyám, hogy fér ez be a tankba? – két civil magyarázza, mi a teendője. A tiszt arcára kikönyökölnek a vegyes érzések, szeretne jó katona lenni, de nem rajong azért, hogy civilek dirigáljanak neki. Valószínűleg utálja az egész szituációt és valószínűleg aggódik katonáiért, akik még mindig a T-55-ösökben kuksolnak, mint a szardíniák, várva, hogy mikor gyúl fejükre a vasdoboz.

Újra lemegyek a térre, körbejárom. Éjfél felé jár, a harcnak már mindjárt egy órája vége, ellenség sehol, de nyugalom sincs. Kósza hírek jönnek arról, hogy merre húzódtak el a görgényiek, sokan attól tartanak, kimennek a külső lakónegyedekbe és ott garázdálkodnak. Nem hinném. Később beigazolódik, hogy ettől feleslegesen tartottunk. Viszont haza sem mentek, buszaik egy részét felgyújtották közben, nincs is mivel hazautazniuk. Két nap múlva tudom meg, hogy vagy hetvenen-nyolcvanan egyik gyermekklinikán húzódtak meg, miután megfutamították őket.

A tér képe semmihez sem hasonlít (...). Őrtüzek égnek szerteszét, az eldobált üvegek ládái lángolnak tíz-tizenkét helyen is, a tüzek körül fáradt, hallgatag vagy éppen beszédes emberek pihennek, ez utóbbiak – gondolom – azok közül kerülnek ki, akik a vastagjából ki- vagy távol maradtak. Egyik tűz körül nyolc-tíz fiatal fiú meg lány, melléjük állok, kávéval kínálnak. Óvatosan kortyolok, sose esett jobban. A fiúk csendesen beszélgetnek, van köztük könnyebben sérült is, egyikük mellett egy kerek bádog forgalomirányító tábla, kék mezőben fehér nyíl – csak előre –, pajzzsá átalakítva, találat is érte az est folyamán, amint a lepattogzott zománcfesték mutatja. Középkorú férfi halad el mellettünk, ökölbe szorított kezét felemelve vidáman odaszól: – Szép volt, fiúk!

Senki sem kommentálja, senki sem örvend a győzelemnek, amelynek következményei – most, hogy túl vagyunk a harckavargáson, és már gondolkodni tudunk, rájövünk – beláthatatlanok. (...)

A Városháza előtti parkban a hátát egy fának vetve bóbiskol egy fiú, ölében, karjai ölében alszik barátnője. Fejük felett a fára akasztva tábla: „Anyanyelvünkért tüntetünk!” Uramisten, milyen messzire vagyunk már a délelőtti békés tüntetéstől. Ennek a táblának a tartólécét azóta valamelyik támadó fején törhették el...

A szerkesztőség előtti tűz mellett melegedő lányt a fiújával felküldöm, az éjszaka hátralevő részét dolgozóasztalom melletti karosszékben töltik, egymás ölében. Kicsit irigylem őket... Később még hármat-négyet felhívok, ne fázzanak kint. Gyerekek még, kamaszok. A padlóra heverednek. (...)

Fenyegető csendben érkezik az éjfél.

 

Innen ismét az általam személyesen átéltek leírása következik.

A székház előtt tüntető kb. 15-16 ezer fegyvertelen magyar tömeg (nők és gyermekek is voltak köztük szép számban) kb. 16 órakor nagy örömmel vette tudomásul a megérkezésemet.

Előző este 19 órakor Székelyudvarhelyre utaztam bírósági tárgyalásra. Örvendtem, hogy az éjszakát nyugodtan tölthettem el. Másnap reggel 7 óra után két székelyudvarhelyi munkás keresett fel a szobámban, azzal, hogy előző este szörnyűségek történtek Marosvásárhelyen, s az udvarhelyi munkásság tiltakozásul letette a munkát, és be akar utazni Marosvásárhelyre, hogy megvédje a magyarságot.

Azonnal felhívtam Jakabffy Attilát, aki részletesen beszámolt Sütő András megnyomorításáról és az egész vandál akcióról. Újra végiggondoltam a helyzetet, s továbbra is az volt a véleményem, hogy el kell kerülnünk az erőszakos összecsapásokat. Két gyárban és a város főterén beszéltem a felháborodott emberekhez. Véleményem szerint legalább 12000 udvarhelyit sikerült meggyőznünk arról, hogy nem szabad beugrani a provokációnak, a visszarendeződés hívei csak erre várnak. Elmondtam, véleményem szerint létezik egy forgatókönyv, amelyik azzal számol, hogy a sorozatos megalázásokra, bántalmazásokra a magyarok válaszul az utcára mennek, s összecsapásokra kerül sor. Ezeket az összecsapásokat a szeparatizmus hazug vádjának igazolására használná fel a Vatra Românească és a mögötte álló politikai erők, és követelhetnék a katonai diktatúra bevezetését. Életem egyik nagy élménye volt az udvarhelyiek politikai érettsége. A tömegek általában nem az észérvekre hallgatnak.

Marosvásárhelyről azzal hívtak haza, hogy az ottani tüntetők kérésére Ion Iliescu és Király Károly oda utaznak, okvetlenül velem is akarnak tárgyalni. (A mai eszemmel azt gondolom, hogy Iliescu és Király részére kockázatos lett volna a marosvásárhelyi leutazás, mert ha az államelnök nem tudta volna lecsitítani, hazaküldeni a felbőszített tömeget, akkor politikailag lenullázta volna önmagát. Az ideiglenes elnök feladata az lett volna, hogy adassa ki a parancsot Victor Stănculescu hadügyminiszterrel és Mihai Chiţac belügyminiszterrel, akadályozzák meg a Görgény-völgyi­ek, tordaiak Marosvásárhelyre való szervezett beszállítását. A két tábornoknak viszont elemi érdeke fűződött a véres konfliktus bekövetkeztéhez, hiszen Ştefan Guşă volt vezérkari főnökkel együtt ők voltak a temesvári mészárlás parancskiadói. Büntetőjogi felelősségre vonásuk még tíz évet váratott magára.) Ha nem hívnak haza, továbbutaztam volna Bukarestbe, ahol 21-én a Legfelsőbb Törvényszéken lett volna tárgyalásom. Sohasem tudtam kideríteni, ki hívott haza Marosvásárhelyre. Az üzenetet az udvarhelyi Tanács hozta tudomásomra.

Délután 16 órára érkeztem meg. Borzasztó hír várt: sehol Iliescu, sehol Király, de a tüntető tömeg mellett megjelent a 3-4 ezer főből álló, igen agresszíven hangoskodó vatrás társaság!

Azonnal felhívtam Ion Iliescu elnököt és kértem, jöjjön Marosvásárhelyre, ahol nagyon veszélyes a helyzet, az etnikai csoportok közötti összecsapásokra kerülhet sor. Hangsúlyoztam, hogy a március 19-i, Sütő András súlyos sérülését okozó román randalírozás nem használt az ország hírnevének. Ajánlatos lenne elkerülni az ilyen incidensek megismétlődését.

Iliescu úr azt válaszolta, hogy amikor ilyen feszült a légkör, nem jön le, de 2-3 nap múlva, ha lecsendesedik a helyzet, leutazik, ám ebből nem lett semmi. Azt is elmondta: leküldte a hadügy- és belügyminiszter-helyettest (csak 21-én jelentek meg a nyilvánosság előtt), ők majd intézkednek.

Ion Iliescut mások is kérték, hogy lépjen közbe. Alexandru Todea görög katolikus püspök (most már bíboros) még március 19-én felszólította az elnököt, hogy lépjen közbe az etnikai összecsapások megakadályozása végett, de az elnök megtagadta, mondván, csak a „legvégén” intézkedik! Ion Caramitru színművész, aki akkor Iliescu egyik helyettese volt, a Cotidianul című lapnak elmondta, hogy marosvásárhelyi barátainak buzdítására: „naponta mentem be Iliescu úrhoz, hogy rábeszéljem, menjen el Marosvásárhelyre, de később rájöttem, hogy nem kellett lemennie, nehogy meghiúsítsa az előre megírt forgatókönyvet”.

Telefonon beszéltem az RMDSZ Maros megyei szervezetének egyik alelnökével, dr. Kikeli Pállal, aki elmondta, hogy a másik alelnökkel, Káli Király Istvánnal együtt rejtekhelyre vonult. Javasolta, emlékeztessem az embereket a megbékélés, az összefogás fontosságára (ebben már rutinom volt, Udvarhelyen háromszor is beszéltem), s amire nem gondoltam: küldjem haza az embereket, mert provokációtól kell tartani. A másik két alelnök támogatására nem számíthattam: Markó Béla külföldön tartózkodott és Béres Andrással sem találkoztam 20-án.

Beszédem román változatában (azért, hogy értsék a vatrások is), felszólítottam a tömeget a távozásra, de hiába. (Erre még visszatérek.) Ezek után kellett a tüntető tömeghez szólnom. Magyar és román nyelvű beszédemnek képben és hangban rögzített szövege így szólt:

Kedves vásárhelyiek! Dragi tîrgumureșeni! Nagyon nagy felelősség egymás után két nap beszélni. Tegnap mások egészen mást vártak tőlem, mint amit ma kell mondanom. Véleményem az, hogy itt csak a megbékélés a járható út. Csak abban az esetben van jövőnk, ha megbízunk egymásban, ha nem állandóan gyanakodva nézünk egymásra, ha nem hagyjuk magunkat félrevezetni a szélsőségesek által. Szerintem a tegnapi tüntetés tipikus esete volt annak, hogy néhány felelőtlen, szélsőséges agyában megszületett beteges ötlet milyen szörnyű fájdalmakat okozhat, milyen fasiszta pogromhangulatot idézhet elő. Természetesen kérni fogjuk majd, hogy a tegnapi tüntetés szervezőit állítsák az igazságszolgáltatás elé, büntessék meg őket. De nem szabad általánosítani. Meg kell nézni pontosan, ki mennyire hibás, a büntetést egyénre kell szabni. Tehát ne általánosítsunk, nagyon szépen megkérem a vásárhelyieket. Jól tudom, hogy nagyon sok marosvásárhelyi román megdöbbent és felháborodott a tegnap történtek miatt. Ezekkel az igazi demokratákkal kell összefognunk azért, hogy a betegagyúakat elkülönítsük, mert ezekre nekünk nincs szükségünk. Mindenesetre, nagyon lényeges, hogy civilizáltan viselkedjünk, hogy azt a szimpátiát, amit a tegnapi önmérsékletünkkel kivívtunk, mert nagyon nehéz volt nem kimenni az utcára, ne játsszuk el. Nekünk szükségünk van a román és az európai demokrata közvélemény támogatására, másképpen nem vívhatjuk ki az egyenjogúságot, ami megillett minket és minden kisebbséget.

TÖMEG: Európa velünk van! Európa velünk van!

ÉN: Szeretném hangsúlyozni, mi nem előjogokat kérünk, mi nem akarunk senkinek a kárára egyenjogúságot, mi csak azokat a jogokat kérjük, amelyeket már a Gyulafehérvári Nyilatkozatban is megfogalmaztak 1918-ban, ami benne van a párizsi békeszerződésben, a Helsinki Nyilatkozatban, minden olyan nemzetközi egyezményben, amit az utolsó negyven évben Románia Európában és az ENSZ-ben aláírt.

TÖMEG: Jogainkat akarjuk!

ÉN (románul): Kedves polgártársak! Tegnap is elmondtam, hogy én az egység híve vagyok. (…) Ha Marosvásárhely egészséges teste kiveti magából azt a néhány beteg sejtet, amely megrontotta az együttélésünket, (…) vissza tudjuk állítani azt a csodálatos egységet, amely a decemberi forradalom idején jellemzett bennünket, amikor fiaink egymás mellett áldozták életüket itt, a Mártírok terén. (…) Ügyelnünk kell arra, hogy a helyi sajtóban ne kapjon helyet olyan anyag, amely például Los Angelesben jelent meg, de itt szül viszályt, mert felébreszti a románokban azt a gyanút, hogy a magyarok Erdélyt akarják. Szégyen, hogy ilyen megjelenhetett a helyi sajtóban, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy durva hamisítványról van szó. (…) Nemsokára felolvassuk az RMDSZ programtervezetét, utána megkérek mindenkit, menjen haza. (Ezt a tervezetet végül is Kikeliék nem juttatták el hozzám.)

Megvárjuk!

Kérésem nem talált meghallgatásra a magyar tüntetők attól tartottak, ha szétszélednek, a román tömeg leszámol a székházban lévő vezetőkkel, és egyenként alaposan helybenhagy vagy legyilkol minden elfogott magyart. Nyilvánvaló, hogyha a beözönlőkkel szemben nem a tüntető tömeg veszi fel a harcot, a mérleg sokkal kedvezőtlenebbül alakul, akkor nem 4 magyar halálos áldozattal, hanem sokkal többel kellene számolnunk. Vitathatatlan, a tömeg véleménye helyes volt, jobban tudták, mit kell tenni, mint mi.

Nicolae Juncu, a Nemzeti Parasztpárt Maros megyei elnöke mindjárt utánam szólt a tömeghez (románul): (…) Az elnök úr kabinetjével beszéltem. Iliescu úr házon kívül van, öt órakor kezdődik a Végrehajtó Büró gyűlése. Kérem, legyenek türelemmel, akkor majd megmondja, mikor jön el ide is.

TÖMEG: Iliescu!

NICOLAE JUNCU (románul): Felhívok mindenkit, itt, a téren levőket, a Grand Hotel előtt állókat és a városi polgármesteri hivatal előtt állókat is, legyenek türelemmel, megpróbáljuk megoldani a helyzetet.

Beszédem befejezése után figyelmeztettek: olyan értesüléseket kaptak a NEIT Maros megyei vezetői, hogy a Régen környéki felfegyverzett román parasztok megint gyülekeznek. Ezért felhívtam Mihai Chițac tábornok belügyminisztert és követeltem, hogy a két tüntető tábort megfelelő erőkkel válasszák szét és akadályozzák meg a Görgény - völgyi, Régen környéki felfegyverzett román parasztok újabb beözönlését. Hangsúlyoztam, a 19-i vandalizmus sokat ártott Románia nemzetközi megítélésének, el kell kerülni a megismétlődését.

Mihai Chițac belügyminiszter megnyugtatott, hogy már kiadta a parancsot Gambra ezredesnek, Maros megye rendőrparancsnokának a két tüntető tábor megfelelő erőkkel való szétválasztására és az esetleges Marosvásárhely-ellenes beözönlés megakadályozására.

A megfelelő erő mintegy 80 milicistából álló kordont jelentett 20-22 000 ember fékentartására, s ez a román támadáskor nyomtalanul eltűnt, „felszívódott”. Ezt a kordont kb. 13:30 órakor állították fel; az RMDSZ követelésére intézkedett Scrieciu Ioan generális, első alelnök. Az események ismeretében elmondható, hogy hasznos lett volna önvédelmi intézkedésekkel kiegészíteni a hivatalos védelmet.

Chițac belügyminiszterrel folytatott beszélgetésem befejezése után mindjárt telefonhoz kértem Gheorghe Gambra ezredes megyei rendőrparancsnokot, aki biztosított, megtette az intézkedéseket a Görgény völgye lezárására, azért, hogy a román parasztok ne tudjanak kijönni a völgyből, s így ne legyen módjuk arra, hogy leutazzanak Marosvásárhelyre, ahova „nem lehet behatolni”.

Ezt követően felhívtam a Bukarestben tartózkodó Király Károlyt, aki elmondta, hogy a maga részéről mindent megtesz, minden illetékessel beszél. A baj elhárítása érdekében figyelmeztetett, gondoljunk az önvédelem megszervezésére is.

Beszéltem Stănculescu hadügyminiszterrel is, aki közölte, útban van Marosvásárhelyre egy miniszterhelyettes, hogy megfelelő intézkedéseket foganatosítson, de az azonnali katonai közbelépést nem volt hajlandó elrendelni. Ezt később a budapesti TV Panoráma adásának úgy indokolta: nem gondolta, hogy ilyen komoly a helyzet.

Telefonon kértem Constantin Cojocaru tábornokot, Maros megye katonai parancsnokot, hogy a hadsereg lépjen közbe, akadályozza meg az etnikumközi összecsapásokat.

Cojocaru tábornok először azt mondta, nem áll elég erő rendelkezésre, majd a román támadás megindulása után, az újabb telefonhívásra bejelentette, intézkedett, hogy a katonaság közbelépjen.

A telefonbeszélgetések után, mivel figyelmeztettek, hogy a román tüntetők egyre agresszívebbek, s félő, hogy a magyarok kifogynak a béketűrésből, felkértem Scrieciu első alelnököt: próbáljuk meggyőzni a tömeget, a románokat ő, a magyarokat pedig én: nincs helye az erőszaknak.

Öt óra előtt néhány perccel beszéltem a tömeghez, a következőket mondván: (…) Sajnos, úgy látszik, olyanok is vannak, akiknek nem tetszenek a békés tüntetések, és megpróbálják azokat megzavarni. Kérem, ne hagyjuk magunkat provokálni. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a forgatókönyv a régi, megint provokálni akarnak, azt akarják bebizonyítani, hogy mi destabilizáljuk az országot, mert el akarjuk szakítani Erdélyt. És ez akkor természetesen nagyszerű indokul szolgálna egy katonai diktatúra bevezetéséhez. Mi nem kérünk egyebet, mint egyenjogúságot. Egy magyar szekciót az orvosin, egy Bolyai iskolát. Ennek semmi köze a területi igényekhez. (…) Ezek aljas manipulációk; ezeknek estünk áldozatul annyiszor, és most megpróbálják manipulálni a közvéleményt. Ebből a szempontból sajnos nagyon hibás a bukaresti TV is, ami egy csomó hazugságot átvett.

IOAN SCRIECIU (románul): Nyugalomra hívok fel minden jelenlevőt. (…) Ne válaszoljanak a provokációra. Felhívom a Grand Hotel előtt álló románokat, hagyják el a helyet. Egyik fél se hagyja magát provokálni, mert nem szép, hogy így viselkedjünk. Nagyon kérem, hagyják el a Grand Hotel előtti teret, és menjenek haza.

IOAN SCRIECIU: A szobortól is menjenek haza. (Az Avram Iancu szoborra célzott, ahol néhány órával korábban gyülekeztek a románok).

A tömeg megnyugtatására Hunyadi András rendező és Illyés Kinga is fellépett.

HUNYADI ANDRÁS: Mondok valamit, aminek nagyon fognak örülni. Illyés Kinga művésznő fog szavalni önöknek.

ILLYÉS KINGA: Költők szavát hoztam el, kedves barátaim hozzátok. Költők szavát, akik soha erőszakhoz nem folyamodtak. Csak a tiszta humánum, a lélek, az igazság nevében írtak és beszéltek. (Következtek a csúnya időkhöz szóló szép versek.)

Miután visszatértem az irodámba, telefonértesítést kaptam, hogy a felfegyverzett, leitatott román parasztok elindultak Régenből. Ebben a helyzetben két döntési lehetőség kínálkozott: vagy mindenki hazamegy a térről, vagy mindenki ott marad. Ezért újból kiálltam a tömeg elé, és a következőket mondtam:

(…) Valóban, most öt órakor megkezdődik a parlament, tehát az Ideiglenes Nemzeti Egységtanács Bürójának a marosvásárhelyi és nemzeti kisebbségi helyzettel foglalkozó gyűlése. Hogy mennyit tart, azt természetesen nem lehet tudni. Valószínűleg nagyon sokáig, mert rendkívül nehéz és komplikált a helyzet. Most itt az a kérdés, hogy mit csináljunk? Megvárjuk a bukaresti döntést?

A székház előtti tüntetők válasza: Megvárjuk!

ÉN: Kérem szépen, ha ez az általános vélemény, akkor nagyon lényeges, hogy mindenki a helyén maradjon, ne oszoljon szét a tömeg. És nagyon fegyelmezett legyen, mert ha csak egyesek maradnak itt, ki lehetünk téve mindenfajta támadásnak. Tehát akkor ez egy kollektív felelősség: akkor mindenki itt kell hogy maradjon, egymásra kell ügyelnünk. Ezt csak így lehet elképzelni.

TÖMEG: Most vagy soha!

ÉN: Mindenesetre arra is kell gondolnunk, hogy esetleg védekeznünk is kell.

A vásárhelyi rádióban javasoltam, olvassák be a következő közleményt: Aki haza akar menni, az menjen haza, aki ki akar jönni, az jöjjön ki, mert szükség lehet rá. Azért kellett olyan gyorsan dönteni, mert a magyar nyelvű adás csak 18 óráig tartott. Néhány perc múlva be is következett (18 órakor) a román támadás. A hang- és képfelvételek ezt így rögzítették:

 

Nézz oda, áttörték, Jézus Mária kihajtották a teret, fejszével, jaj, hát meg kell bolondulni! Ilyet életemben nem éltem! Vasvillával! Ne, jaj, leesett. A katonaság hol van?

 

Mire az irodámból kimentem az erkélyre, láttam, hogy a magyarok kezdenek visszaszállingózni és a románok java része is visszahúzódott a Grand Szálló elé. A következő szavakkal csitítottam a tömeget:

Úgy kell csinálni, hogy vessünk véget a harcnak. Igyekezzünk, hátha sikerül. Állítólag jön a katonaság. Mindenesetre, ne támadjunk. Ne támadjunk, csak védekezzünk! Gyertek vissza a Palota elé, középre. Gyertek vissza, ne szaladjatok.

Visszamentem az irodámba és mindenfelé telefonáltam, Cojocaru tábornok megígérte, hogy végre jön a hadsereg. (A magyar tüntetők 5 óra után azt skandálták románul: jöjjön a hadsereg. – Lám, lám, milyen a magyar turisták nyelvtehetsége! Március 15-e óta már meg is tanultak románul…) Mint annyiszor, most is felötlik bennem a kérdés: mi lett volna, ha nem mi hívjuk a hadsereget? Megérkezésük után a következőket mondtam:

Itt a katonaság, elfoglalják a helyüket. Nem szabad semmit csinálni velük. Most mindenki maradjon a helyén. Mindenkit megkérek, maradjon a helyén. A katonasággal senki ne foglalkozzon. Magyarok, maradjatok a helyeteken.

TÖMEG: Most vagy soha.

A történteket röviden így lehet összefoglalni:

A járműveken (autóbuszokon, teherautókon, tehervonaton, személygépkocsikon) odaszállított, mintegy 10 faluból (!) verbuvált, felfegyverzett és leitatott román parasztok csapata a Grand Szálló előtt álló román tüntetők által takarva, teljesen váratlanul a magyar tüntetők előtt termett, s a rendőrlánc elpárolgott. A románok azonnal a legbrutálisabban csépelni kezdték a magyar tüntetőket.

A fegyvertelen magyarok rémülten menekültek. Pillanatok alatt kiürült a tér. A nőket és gyerekeket behívtam az egységtanács székházába.

A megfutamodott magyarok jórésze megpróbált felfegyverkezni, hogy visszatérjen a küzdőtérre. Szétszedték a főtér padjait (onnan lehetett tudni, ki a magyar, hogy zöld lécet szorongatott a kezében), a kerítéseket, megragadtak mindent, ami alkalmasnak tűnt és visszatértek a székház elé. A Grand Szállóig szorították vissza a románokat.

Megjegyzem, a marosvásárhelyi magyarság olyannyira el akarta kerülni az összecsapásokat, hogy csak a hatodik román támadásra (január 25, Régen, február 9, március 16, 17, 19) vágott vissza.

A legelső sebesültek, halottak mind magyarok voltak, ez is bizonyítja (a videofelvételeken kívül), hogy kik indították a támadást.

Ezeket az adatokat zároltatták a vatrás orvosok.

A magyarok a térre vezető utcákban barikádokat emeltek, ezért amikor nagy késve megérkezett a három tank, a székház jobboldalán levő utcában a Látó szerkesztősége épületének magasságában elakadtak, nem tudtak tovább menni.

Többszöri kérésemre a magyarok szétszedték a barikádot, s így a három tank beállhatott a Grand Szálló főtér felőli végébe, lezárva a főtérre, a székház előtti térre vezető utat.

A tankok megérkezése felbátorította a románokat („A hadsereg velünk van”), akik egyre agresszívabban kezdték dobálni a magyarokat. Egy billenő teherautóval kockaköveket hozattak, egy másik autóval benzint, Molotov-koktélokat gyártottak és azokkal hajigálták a magyarokat. (Ezeket az adatokat a szemtanúk szolgáltatták nekem, mivel én végig a székházban voltam.)

Egyesek szerint a vatrások a tankokból is szívtak le üzemanyagot Molotov-koktél készítése céljából.

A sikeres dobálózás után a románok elkezdtek átugrálni a tankokon, s újra előre törtek. Az újabb román támadásnak a marosvásárhelyi cigányok fehér ingbe öltözött segélycsapata vetett véget. Az egyik meghurcolt magyar cigány, Puczi Béla, így írta le a történteket:

Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. Jöttek végig lefelé a Bolyai utcán, ami pont a két tömeg közötti részbe érkezett le a térre. Ők már felkészülve érkeztek, nem úgy, mint a magyarok, akik csak a főtér padjairól tudták felszedni a léceket. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: Hol vagytok, testvérek? A románok visszakiáltottak: Itt vagyunk. Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek.

Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé. Egyikőjük elkiáltotta magát: Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!

Így kezdődött el a románok kiverése a városból. A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt. Senki nem tudta, hogy kik vannak még a városban, és van-e náluk fegyver. A románok menekültek, amerre tudtak, erdőn, mezőn keresztül. S a magyarok, meg a cigányok hajtották őket.

(…) Nálam március huszonnyolcadikán hajnalban csengettek a rendőrök. (…)

Bevittek a rendőrségre, hatunk közül engem utoljára. A legtöbb magyar rendőr ki volt vezényelve az udvarra, román rendőrök hallgattak ki minket.

Mindenfélét összevissza ígértek, csak valljuk be, hogy a magyarok a hibásak, ők tették tönkre az autókat, buszokat. Meg hogy mondjuk meg, ki verte meg Mihai Cofariut. A nevét se hallottuk soha. Az is igaz, hogyha ismertük volna, akkor se mondtuk volna meg.

Mindent bevetettek. Volt olyan éjszaka, hogy nem engedtek aludni, egész éjjel ordítoztak nekünk, hogy gyilkosok. Hét napig nem volt más, csak verés meg vallatás. Egymással sem tudtunk beszélni, és semmi hírünk nem volt.

(…)

Nyolc hónapot voltunk a vásárhelyi börtönben. A román rabok nagyon ellenünk voltak, kiabáltak nekünk, volt olyan, hogy a konzervjükkel akartak fejbe dobni. De az őrök nem engedték, hogy megközelítsenek minket.

(…)

Két hét után megjelent egy delegáció Svájcból, Franciaországból és Németországból, interjút készítettek velünk. Tóth Árpád kipakolt, elmondott nekik mindent, hogy mi történt, meg hogy ártatlanok vagyunk.

Nem tudtuk, hogy a mosdókagylóba mikrofon van szerelve, és a másik szobában mindent lehallgattak. Amikor elmentek, visszajátszották neki, miket beszélt. És minden nap annyit verték Tóth Árpádot, hogy a kiszabadulásunk után egy hónappal belehalt.

Még a mai napig sem tudott az oka a halálának; akkorára verték szét a máját, mint egy pénzérme.

 

(…) Másnap reggel, egyik vezetőjük azt mondta nekem: Kincses úr, mi ne jönnénk segíteni a magyaroknak, hiszen mi magyar cigányok vagyunk, nekünk fáj, ha ütik a magyart! Azt is hozzátette: ma maguk, holnap mi…

Ezek után a románok csak dobálóztak, de a tankok vonalán túl nem merészkedtek.

A román támadás után felhívtam Gambra ezredes rendőrparancsnokot és megkérdeztem, hogyan lehet, hogy csak így biztosította Marosvásárhelyt a román támadás ellen? Mire Gambra foghegyről azt válaszolta: „Mit tegyek, nem állt elegendő erő a rendelkezésemre.”

A rendőrség viselkedéséről az igazságot egy áprilisi Panoráma adásban elmondta dr. Úri Előd orvos, a régeni RMDSZ-szervezet akkori alelnöke (azóta a vatrás halálos fenyegetések elől áttelepült Magyarországra): Régen határában csak addig tartóztatták fel az autóbuszokat és teherautókat, ameddig felgyűlt vagy 12 jármű, utána éppenséggel egy rendőrségi autó vezette őket Marosvásárhelyre.

Többször is felhívtak Kovászna és Hargita megyei illetékesek, s megkérdezték, hogyan segíthetnének rajtunk, mondván: többezer ember mindenáron le akar utazni Vásárhely megsegítésére. Azt mondtam, ilyen segítségre nincs szükség, ne szélesítsük a konfliktust. Javasoltam: állandó telefonhívásokkal bombázzák Iliescut, Stănculescut, Petre Romant, Chițacot, szóval a román illetékeseket, bírják rá őket végre, hogy intézkedjenek.

Én is többször visszahívtam Iliescu elnököt és Stănculescu hadügyminisztert is, akik csak ígérgették a segítséget, s a két miniszterhelyettes leutazását emlegették mint megoldást, mondván, a hadügy- és belügyminiszter-helyettesek Marosvásárhelyre érve megteszik a szükséges intézkedéseket. Nem tudom miért, de a két úr csak másnap (21-én) volt látható a városban, 20-án távoltartották magukat az eseményektől.

Látván, hogy az összecsapások folytatódnak, és senki sem tesz semmit azért, hogy meggátolják az erőszak eszkalációját, felhívtam Petre Roman miniszterelnököt s bemutatkoztam neki. Nagyon kurtán annyit mondott románul: ismerem. Pedig soha nem találkoztunk, telefonon sem beszéltünk. Azonnal eszembe ötlött Cojocaru tábornok februári fenyegetőzése (akkor azt mondta, hogy haditörvényszék elé állíttat, már megbeszélte a miniszterelnökkel).

Közöltem, hogy a megfelelő katonai lépéseket egy tartalékos őrnagy fogja ecsetelni a miniszterelnöknek. Nagy Gézának adtam át a kagylót. Az őrnagy úr elmondta, melyek a szükséges lépések, hogy a vérontásnak véget vessenek. Petre Roman visszaadatta a kagylót nekem és közölte, hogy egy órán belül egy gyalogos zászlóalj Marosvásárhelyen lesz.

Mindez 20:30 és 21:00 óra között történt, amikor még csak két halottról és 100 sebesültről értesültünk.

Egy és egynegyed óra múlva megint felhívtam Petre Romant, aki kérdésemre közölte: azért nem érkezik a gyalogság, mert nem tud áthatolni a magyar falvak barikádjain. Petre Roman ugyanezt a mesét elmondta Kovászna megye vezetőinek is. Végülis ejtőernyősök érkeztek Deveseluról (Olténia) és Ara­nyos­lónáról (Ludas és Torda közötti helység) egy gyalogsági alakulat. Ebben az irányban nincsennek is magyar falvak, de egyébként is: mit tehet néhány paraszt a tankok ellen?

A gyalogság csak reggel 5 órakor érkezett meg a főtérre. Amikor is megfelelő módon körbezárta, védőgyűrűbe (?) vonta az egész éjjel kitartó magyar tüntetőket. Gyorsaságukra jellemző, hogy 50 kilométernyi távolságot 8 óra alatt tettek meg. Miért tartott ilyen sokáig az utazás? A katonaság megérkezésekor már csak magyar tüntetők voltak a téren.

Kb. 23:00 órakor megérkeztek a Nyárád menti székelyek, akik a vásárhelyi magyarokkal és cigányokkal összefogva a tankok mögötti parkban, a Mártírok terén tartózkodó románokat szétverték és kikergették a városból.

Foglyokat is ejtettek, akiket kikérdeztek. Azok azt vallották, azért jöttek be, mert pénzt kaptak vagy mert a polgármester küldte, sőt kényszerítették őket a bejövetelre. Elmondták, a harangokat is félreverték az ortodox templomokban. Általában részegek voltak. Tény, hogy nagyon furcsán viselkedtek! Viselkedésüket nem tudom csak az alkohol hatásával magyarázni. Néhány hangfelvétel és írásbeli vallomás is készült ezekről a beszélgetésekről.

A foglyul ejtett románokról készített videofelvételek néhány lényeges részletét ismertetem:

1.)

I. HANG: Ezt találtam nála. Ezt a kést.

II. HANG (románul): Ki vagy? Honnan jöttél?

III. HANG (románul): Hodákról.

2.)

I. HANG (románul): Miért jöttél ide? Rám nézz, amikor kérdezlek. Hogy hívnak?

II. HANG (románul): Petra Ilie.

I. HANG (románul): Honnan jöttél?

II. HANG (románul): Libánfalváról. (Ibănești)

I. HANG (románul): Mivel jöttél?

II. HANG (románul): Autóbusszal.

I. HANG (románul): Ki mondta, hogy ide jöjjetek? Honnan tudtátok meg, hogy ide kell jönnötök?

II. HANG (románul): Hazafelé mentem a gyárból…

I. HANG (románul): Hol dolgozol?

II. HANG (románul): A Ierbusban, a kettes bútornál.

I. HANG (románul): Hány éves vagy?

II. HANG (románul): Huszonhárom.

I. HANG (románul): Szóval, ki mondta, hogy ide jöjjetek?

II. HANG (románul): Hazafelé menet a hídnál megállítottak, s azt mondták, jöjjek ide.

I. HANG (románul): Hányan jöttetek Libánfalváról? Hány busszal?

II. HANG (románul): Hárommal. Úgy négyszázan.

I. HANG (románul): S miért jöttetek ide? Mi volt az oka? Csak úgy mondták, hogy jöjjetek… Valami okuk csak volt rá… Mégis, miért? Meg akartátok nézni a várost?

II. HANG (románul): Nem, de…

I. HANG (románul): Akkor? Meg akarták védeni Erdélyt, azért? Ugye, ezt mondták?

II. HANG (románul): Igen, de…

I. HANG (románul): Persze. Mit mondtak, miért kell ide jönni. Egy, hogy megvédjétek Erdélyt. Tovább? Na, valamit csak mondtak a faluban, mielőtt idejöttetek?

II. HANG (románul): Én a gyárban voltam.

I. HANG (románul): Mégis, miután eljöttél a gyárból, csak mondtak valamit. Megmondták, hova kell menni és miért. Nem mondták?

II. HANG (románul): Nem mondom. Ha megmondom, megölnek.

I. HANG (románul): Mondjad csak, nem bántunk. Mondjad tovább.

II. HANG (románul): Az elnök. Meghúzatta a harangot.

I. HANG (románul): És pénzt mennyit kaptatok. Ajándékot mennyit kaptatok. És italt. Azt mondod, senkit nem ismersz, aki felbíztatott. Milyen fegyvereket hoztatok?

II. HANG (románul): Semmilyen fegyvert.

I. HANG (románul): Szóval üres kézzel jöttetek. Akkor honnan szereztétek a bunkókat meg a fejszéket, amivel kint verekedtetek? Nem mondod? Azt sem, milyen autóval jöttetek? Minden forgalmi szám fel van jegyezve. Szóval, biztos vagy benne, hogy mi el akarjuk venni Erdélyt?

II. HANG (románul): Nem.

I. HANG (románul): Akkor miért jöttetek? Mi ezt soha nem kértük. Annyi jogunk van nekünk is, mint nektek. Mi is itt vagyunk, és itt is akarunk maradni. Ki mondta, hogy Erdélyt akarjuk elvenni? Mivel vegyük el? Kézzel? Tudjátok jól, hogy nem akarjuk elvenni Erdélyt, mégis ellenünk fordultatok. Miért? Mond meg, miért?

II. HANG (románul): Azt mondták, hogy a magyarok betörték a kirakatokat, összetörték az üzleteket.

I. HANG (románul): Hallod-e, te úgy jöttél ide, hogy megvered a magyarokat, igaz? Hát ki tört össze mindent? Nem ti törtétek össze a mi székházunk ajtóit, ablakait? Valld be, hogy magyarokat verni jöttél. Tegnap is itt voltál, igaz? Tegnap ki hozott ide?

II. HANG (románul): A hodáki polgármester.

I. HANG (románul): Biztosan ő volt? Hogy hívják?

II. HANG (románul): Ioan Brînzaru. Ő volt ott, ő szerzett autóbuszt.

I. HANG (románul): Azért jöttetek, hogy megverjétek a magyarokat, igaz? Nézd meg, hogy néz ki Erdély miattatok. Milyen szépen néz ki. A ti hülyéitek miatt. Látod, hogy néz ki? Neked nincs egy magyar barátod se? Úgy, hunyd le a szemed és szégyelld magad. Tudod mennyi sebesült van? Hogy már nem fér a kórházakba. Százon felül. Hodáki is van elég. Látod, milyen szép most Erdély? Amit ti akartok megvédeni tőlünk. Ti, akik megveritek az embereket. Nekünk nem kell Erdély, nekünk barátság kell, érted-e? Nektek se Erdély kell, ti is tudjátok, milyen volt december 22-én, amikor együtt kiáltottuk a testvériséget. Testvériséget akartunk, érted? Azt akarjátok ti most szétverni. Elvettünk mi valamit tőletek? Tudjátok, mit kérünk mi? Az alkotmány biztosította jogainkat. Mit zavar téged egy magyar iskola?

(…)

IV. HANG (románul): Tehát neked sok magyar barátod van, nem? Vagy nincs? Rendben, fiú, örülök, hogy libánfalvi vagy. Látod, én Suceava megyei vagyok, rădăuți-i, látod, nem vagyok idevalósi, csak 7 éve élek itt. Csak egy kérdésem van: minek jöttél ide felhajtást csinálni? Minek, mi?

II. HANG (románul): Én semmit nem csináltam. Csak most értem ide.

IV. HANG (románul): Csak most értél ide? De miért jöttél?

II. HANG (románul): Azt hallottam, hogy a magyarok kifosztották, összetörték az üzleteket.

IV. HANG (románul): Hát azt hallottad-e, hogy tegnap, amikor bejöttetek, mi volt itt? Hallottad, mit csináltak a barátaid, a testvéreid? Hallottál arról a mészárlásról, amit tegnap rendeztek? Ártatlan, fegyvertelen embereket támadtak meg, botokkal, fejszékkel. A tegnap estiről hallottál?

II. HANG (románul): Hallottam.

IV. HANG (románul): Hallottad. S akkor miért jöttél ma mégis ide? Mit kerestél ma megint itt? Ki akartad még egyszer nyírni ezt a nemzetiséget? Nem érzed, hogy a világ előtt nevetségessé váltunk?

I. HANG (románul): Ti így kezelnétek a magyarokat? Egyiket se kötötték be ott, nem gondozták. Mi lett volna, ha én kerülök így a ti kezetekbe?

IV. HANG (románul): Megöltek volna.

I. HANG (románul): Mondd meg őszintén, mit tettél volna, ha egy betört fejű ember a lábad elé zuhan?

II. HANG (románul): Én azt mondom, hogy nem öltem volna meg.

I. HANG (románul): Nem? Otthagytad volna, mi?

IV. HANG (románul): Ide figyelj, egy keresztkérdés. Ha ti ott, Hodákon valami jogokat kértetek volna, s a magyarok bemennek a faluba, s ott fejbe vernek, hogy esett volna? Mit szóltatok volna akkor? Látod, ez az egy kérdésem van, tudod? Mert ti soha nem gondolkodtok. Felhevültök, aztán eresztitek, hogy menjen. Láttad életedben, hogy egy magyar odament Hodákra, hogy elvegye a jogaitokat?

II. HANG (románul): Nem.

IV. HANG (románul): Olvastad a sajtóban, hallottál a rádióban egy magyart is, hogy Erdélyt kérte?

II. HANG (románul): Nem. Mi nem.

IV. HANG (románul): Akkor mi kellett nektek? Mikor az egész világ tudja, hogy csak a saját jogaikat akarják. Hogy emberek legyenek. Hogyan kezeljük őket? Mint valami rabszolgákat, mint a kutyákat, ide jutottunk, mi románok. Ez már sok. Inkább arra gondolj, hogy te 21-én és 22-én, amikor a golyók fütyültek, nem voltál itt. Most kellett idejönnöd? Csak azért mondom, mert amíg te otthon nyugodtál…

I. HANG (románul): Miért adták ezt a pénzt?

II. HANG (románul): Volt egy büntetésem a tanácsnál, s azt mondták, ha nem jövünk, akkor…

I. HANG (románul): Akkor mit csinálnak?

II. HANG (románul): Börtönbe raknak.

I. HANG (románul): Börtönbe raknak? S mennyi pénzt adtak?

II. HANG (románul): Amennyi a büntetés volt. Háromezer lejt. Annyit.

I. HANG (románul): Ki mondta ezt neked?

II. HANG (románul): A bíró.

I. HANG (románul): Hogy hívják?

II. HANG (románul): Milu Borzean.

I. HANG (románul): Honnan jöttél?

II. HANG (románul): Urisiuból (Oroszi)

 

Olyan nyilatkozóról is tudok (sajnos nem vették fel a szavait), aki elmondta, azért hívták be őket Marosvásárhelyre, hogy ott a magyarok ölik a román gyerekeket…

A vatrás orvosok megpróbálták eltüntetni a dokumentumokat. Az egyik videóstól dr. Șerban Brădișteanu, MOGYE-oktató elkobozta a kazettát, amelyre felvették a sebesülteket, és az első két, még nem azonosított halottat. (Két idős magyar ember volt: Csipor Antal és Sipos Antal.)

Két dolog ide kívánkozik: (1) Nicolae Juncu ügyvéd, a Nemzeti Parasztpárt Maros megyei vezetője március 20-21-én éjjel végigjárta a marosvásárhelyi kórházakat és beszámolt Scrieciu tábornoknak s nekem arról, hogy mind a román, mind a magyar orvosok abszolút korrektül kezelik a magyar és román sebesülteket, hippokratészi esküjükhöz híven. A március 22-i tárgyaláson dr. Silviu Olariu, a V. R. tiszteletbeli elnöke ugyanezt hangsúlyozta. Erről az úrról is elmondhatom azt, amit Matei tanárról, a Bolyai aligazgatójáról: a nyilvánosság előtt miért nem közölte az igazságot; miért hagyta, hogy a magyar orvosokat aljasul megrágalmazza a román sajtó szélsőséges vonulata? (2) A magyarokat halálra gázoló román sofőrök közül még senki sincs börtönben.

Még annyit, hogy március 21-én éjjel felkértem a rendőröket, hallgassák ki a román foglyokat. Azt válaszolták, késő van. Úgy néz ki, március 21-e óta még nem virradt fel az igazság (és szolgáltatásának) napja!

Feltétlenül meg kell említenem a környező falvak (Marosszentgyörgy, Nagyernye, Gernyeszeg, Sáromberke) lakosságának kitűnő helytállását. Nagyon sok beözönlőt megakadályoztak abban, hogy bejussanak Marosvásárhelyre. Segítségük nélkül óriási vérveszteséget szenvedett volna a marosvásárhelyi magyarság.

Egész nap mintegy 60 MADISZ-os magyar fiatal védte a Vatra Românească főtéren lévő székházát, nehogy bosszúból valaki kárt tegyen benne.

A román támadás után ezek a fiatalok is elmenekültek, s a támadás megállítása után a feldühödött tömeg betört az irodákba. A zsákmányolt iratokba néhány percre beletekintettem. Akkor olvastam kézzel írt jegyzőkönyvüket, amelyből kiderült, hogy ez a magát kulturálisnak álcázó politikai szervezet már december 27-én megalakult!

X úr, aki áttanulmányozta a Vatra Românească székházából származó iratokat, elmondta, hogy a titkos programon kívül többek között megtalálták a szervezet és Iliescu elnök levelezését is. Megkerült a vatrás rendőrök (300!), jogászok stb. névsora, s a Cuvîntul Liberrel kötött szerződés, melynek értelmében a „független, demokratikus napilap” vállalja a Vatra propagandájának közlését. Alelnökként jegyzett valamennyi iratom fénymásolata is birtokukban volt. Kaján elégtételként szolgál: semmi kifogásolhatót nem találtak munkámban.

Még aznap éjjel valamennyi vatrás dokumentumot Borbély Lászlóra bíztam, azzal, hogy gondosan rejtse el és őrizze meg őket. Évekkel később az RMDSZ egyik Maros megyei küldöttgyűlésén elmondta, hogy a dokumentumokat átadta az ügyészségnek… Az ügyészség a bizonyítékokkal olyan jól gazdálkodott, hogy a közismert tettesek azóta is szabadlábon vannak. Sohasem derítették ki azt, hogy ki használta az 1-MS-3155 rendszámú Dacia gépkocsit, amelyből parancsokat osztogattak: ki merre induljon megtámadni a magyarokat.