Március 19. krónikája

 

Március 19-én reggel Marosvásárhelyre érkezett a kéttagú kormánybizottság (N. S. Dumitru, az NMF volt elnöke, és Verestóy Attila), azzal a megbízással, hogy tárgyaljon a MOGYE magyar és román diákjaival és tanerőivel. Király Károly elmondta: Verestóy Attila, saját állítása szerint, 1990. március 19-én Ion Iliescu megbízásából járt N. S. Dumitruval együtt Marosvásárhelyen. Erről nekem, mint akkori alelnöknek, tudomásom nem volt, tehát Verestóy kifejezetten Iliescu megbízását teljesítette. Joggal merül fel a kérdés, ha ezt a megbízást akkor titkolni kellett, milyen munkát és milyen eredménnyel kellett ott elvégezni? Bejöttek az irodámba, mondtam nekik, hogy melléjük adom Jakabffy Attilát, a NEIT Maros megyei nemzetiségi bizottságának elnökét. A déli órákig ő kísérte a küldöttséget. Azonnal felmentek a MOGYE-ba, ahol a magyar diákság ülősztrájkját felfüggesztették, így kívánván hozzájárulni a megfelelő tárgyalási légkör létrejöttéhez.

Reggel 8 órakor összeült a Maros megyei NEIT vezetősége, és újraosztotta az első alelnök (Ioan Scrieciu tábornok) és az alelnökök (Valer Gâlea mérnök, dr. Octavian Pleșa és jómagam) hatáskörébe tartozó kérdéseket.

Az egységtanács ülésszakát reggel 9,00 órára hívták össze.

Kilenc órára befejeztük megbeszélésünket és elindultunk a székház tanácstermébe. Ekkor szóltak nekem, ügyeljek, a tanácsteremben már ott van a román tüntetők küldöttsége. Ezt a „spontánul” összeállított küldöttséget azonnal fogadta Ioan Scrieciu tábornok, a megyei egységtanács alelnöke.

A küldöttség, valamint az épületet körbezáró mintegy 3 000 román tüntető követelte Király Károly a NEIT megyei elnöke és országos alelnöke, Jakabffy Attila nemzetiségi bizottsági elnök, valamint Tőkés András tanár, megyei főtanfelügyelő-helyettes, és az én lemondásomat. A megtámadott személyek közül csak én tartózkodtam az épületben.

A tanácsteremben jellemző módon megjelent Ioan Judea is. Ő, mivel nem volt tagja a megyei tanácsnak (a Marosvásárhely municípiumi Ideiglenes Egységtanács elnöke volt), még soha, egyetlen ilyen ülésen sem vett részt.

Jelenlétéből azonnal megértettem, hogy ez a Vatra Românească megbízásából általa szervezett akció (Király és Kincses eltávolítására). A V. R. vezetőségének Judea úgy nyilatkozott, hogy megoldja „debarcarea lui Király si Kincses”, hozzátéve, nem biztos, hogy Király eltávolítása sikerülni fog, mivel őt Bukarest túlságosan védi. Erről úgy szereztem tudomást, hogy március 19-én reggel fél 8-kor Kemény Árpád díszlettervező, aki a Grand Szálló melletti egyik tömbházban lakott, lakására hívott s lejátszotta azt a hangfelvételt, amelyet a szomszédjában az orvosi egyetem rektora, prof. dr. doc. Ioan Pascu lakásában megtartott, előkészítő tanácskozásról készített. Ennyire „spontán” módon került sor a tüntetés- és beözönléssorozatra.

Sajnos, Király Károly aznap reggel 5 órakor visszautazott Bukarestbe, Jakabffy Attila a kormánybizottságot kísérte és Tőkés András sem volt jelen. Így én maradtam egyedül elérhető célpontnak.

Az épületbe mind több román tüntető hatolt be. Ezt senki sem próbálta megakadályozni, noha jelen volt az első alelnök, Ioan Scrieciu tábornok, a katonai parancsnok, Constantin Cojocaru tábornok és a rendőrség parancsnoka, Gheorghe Gambra ezredes is.

Az egységtanács egyik magyar tagja megkérdezte tőlem, ne hívják-e ki védelmemre a gyárakból a magyar munkásságot? A kialakított RMDSZ-álláspont ismeretében, s elvből is, határozottan elleneztem ezt, mondván, a vatrások pontosan erre számítanak, mert ekként, úgy érzik, igazolni tudják azt a hazug állításukat, hogy a magyarok szeparatisták és el akarják szakítani Erdélyt. Ez alkalommal is kijelentettem, hogy miattam ne legyen román–magyar verekedés Marosvásárhelyen. Irodámból hiába hívogattam Bukarestet; Király még nem érkezett meg. Látva, hogy az épületet körbe- fogták és egyre többen jönnek be, elhagytam az irodát. A székházban tartózkodó mintegy 200 tüntető nemsokára berontott oda, de csak a titkárnőmet, Váradi Juditot találták, akit kétszer jól hátbavágtak, mondván: ha nincsen Kincses, jó lesz maga is.

Ezalatt Scrieciu tábornok saját magát NEIT Maros megyei elnökké léptette elő. (Korábban is tett hasonló kísérletet, de akkor felhívtam Iliescu elnököt, aki közölte, Király az elnök és Scrieciu pedig első alelnök.) Azzal folytatta, hogy bejelentette: az ország vezetése egyetértőleg tudomásul vette a tüntetők követeléseit (tehát lemondatásunkat).

Rejtekhelyemről Körmöczky Zoltán (a „gyógyszertári csata” áldozatának férje) közvetítésével tárgyalni kezdtem a tüntetőkkel, akik megígérték, ha lemondok, nem fognak bántalmazni.

Ezek után előjöttem, öten-hatan szoros gyűrűbe fogtak, és kivezettek a székház erkélyére, azért, hogy szóljak az engem szidalmazó, fujjogó tömeghez. Mielőtt megszólalhattam volna, hallottam, hogy jó néhányan azt követelték, dobjanak le közéjük. A leggyakrabban skandált jelszó az volt, hogy: Jos cu Kincses, trădătorul! (Le az áruló Kincsessel!) A tömegben elvegyült Máthé Márta tanárnő, gyerekkori barátom, tettetett tudatlansággal érdeklődött: kicsoda ez a Kincses? Azt válaszolták, nem tudjuk, de ezt kell kiabáljuk.

Az viszont tény, és mindig is hangsúlyoztam, hogy tettlegességre nem vetemedtek ellenem.

Azzal kezdtem: január 12-én másként fogadtak a tüntetők. (Egyesek felkiabáltak: Azok nem voltak románok.)

Folytattam: nem akartam, hogy alelnöknek válasszanak (óriási lehurrogás volt a válasz), nem is akarok alelnök maradni. Ha a kompetens szerv, a NEIT levált, elfogadom. Hozzátettem: a demokrácia azt jelenti, hogy a törvényeket tiszteletben tartjuk, tehát a NEIT-nek kell felszólítania, hogy mondjak le, hiszen kinevezésemet is tőlük kaptam.

A közlésemtől felháborodott tömeget Ioan Scrieciu tábornok, első alelnök azzal csitította le, hogy bejelentette: azonnal összehívja az egységtanács büróját és 20 perc alatt megoldják a lemondatásomat. A büró ülésén a magyar tagok közül csak Körmöczky és én voltunk jelen. A reggeli gyűlés befejezése után hiába kértem a NEIT magyar tagjait, ne hagyjanak magamra, valamennyien elmenekültek.

Szót kértem, s azt mondtam: valóban nem ragaszkodom az alelnöki címhez, de nem vagyok hajlandó lemondani, mivel semmi olyan politikai hibát nem követtem el, aminek következtében ezt meg kellene tennem. Lemondásom nemlétező hiba beismerését jelentené, ezért azt kérem, váltsanak le.

A jelenlevő román bürótagok közül egyedül Dumitru Pop, a Vatra Românească képviselője (későbbi román egységpárti parlamenti frakcióvezető) támadott. A közismert hazug vádakat emlegette. Azt állította, én szerveztem a bolyais és MOGYÉ-s diákok szeparatista (értsd: az anyanyelvi oktatást követelő) megnyilvánulásait. Azonnal megcáfoltam, mondván: mindez szemenszedett hazugság, pontosan én voltam az, aki nyíltan szem­beszállt a radikális magyar követelésekkel és az NMF Maros megyei Tanácsa január 19-i határozatának értelmében azt szorgalmaztam, hogy az iskolák szétválasztását csak az új tanév kezdetén, szeptember 15-én ejtsék meg.

Számonkérte, miért állítottam a bukaresti televízió magyar adásában, hogy a románok mázolták össze Avram Iancu marosvásárhelyi szobrát. Közbeszóltam: sohase állítottam, hogy román lett volna a tettes, csak azt bizonyítottam, hogy aki a szöveget írta, nem ismerte a magyar szórendet és helyesírást. Kijelentettem, jogász vagyok és ismeretlen tettes sze­mélyazonosságáról, nemzetiségéről elvben nem nyilatkozom, ellentétben a felelőtlen újságírókkal.

Pop azt mondta, hogy nagyon dühítő szerepléseim voltak a bukaresti televízióban, s szóvá tette a március 16-i tévényilatkozatot is. Az állította, hogy abban nem ítéltük el a Nagy-Magyarországot ábrázoló térképet, ami azt jelenti, hogy revizionisták vagyunk. Ezt is megválaszoltam, mondván: a nyilatkozat egészen mást tartalmazott, és ismertettem a valódi szöveget. Hozzátettem, hogy az olyan események mint amilyen a mai, nem erősítik a demokráciát, de mi nem akarunk hasonló tüntetésekkel válaszolni. Mire Pop: szóval fenyegetőzöm. De én pont az ellenkezőjét állítottam, válaszoltam.

Nistor Man a Nemzeti Parasztpárt képviselője meg nem nevezett túlkapásokkal vádolt. A többi román felszólaló (Vlad Rădescu színész, Mihai Grozavu történész – Nemzeti Liberális Párt – és Valer Gâlea mérnök – NMF) kijelentette, semmi olyat nem tettem, amiért le kellene váltaniuk, és arra kértek, ne hozzam őket olyan kellemetlen helyzetbe, hogy meggyőződésük ellenére, a tömegterror hatására ellenem kelljen szavazniuk. Arra kértek, inkább mondjak le. Elfogadtam érveiket és beleegyeztem, azzal a kikötéssel, hogy a 19-i tüntetés szervezőit is lemondatják. Mindezt a büró ünnepélyesen megígérte. (Tudtam, hogy alkalomadtán be tudom bizonyítani Judeaék szerepét, hiszen megvolt a hangfelvétel.)

A gyűlés idején időről-időre benyitottak a terembe és közölték, hogy siessek a lemondással, mert a tömeg türelmetlen és megtorolja a késedelmet (20 perc helyett kb. 1 óra 20 percet tartott a megbeszélés). A büró ülése után megkérdeztem dr. Rusu Sabint, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének képviselőjét, hogy a jövendő politikai foglyok beléphetnének-e a szervezetükbe, de láthatóan nem tudta, hogy mi lenne a helyes válasz.

Kb. fél egykor megint kiálltam a tömeg elé. Keveset beszéltem. Először azt mondtam, hogy valódi tevékenységemet nem ismerik a tüntetők, mert félreinformálták őket. Hozzátettem: tisztában vagyok azzal, hogy itt, Marosvásárhelyen egységben kell élnünk.

Figyelembe véve, hogy az ilyen tüntetések nem járulnak hozzá a város stabilitásához (óriási fujjogás, azt skandálták, hogy sovén, áruló vagyok), amikor szóhoz jutottam, így folytattam: mivel személyem önök által annyira vitatott, az egység érdekében benyújtom lemondásomat. (Ezt a bejelentésemet megtapsolták.)

Utánam Vasile Țîra őrnagy is szót kért és nemes egyszerűséggel közölte a tüntetőkkel: „Mi vagyunk az urak saját országunkban”, és ismét arról is biztosította a tömeget, hogy a hadsereg velük van.

Lemondatásom után kormánytelefonon beszámoltam a történtekről Ion Iliescu elnöknek, aki sajnálkozását fejezte ki („Vai ce rău îmi pare că ați fost demis”; Jaj, de nagyon sajnálom, hogy leváltották). Azt válaszoltam, hogy én nem bánom, mert úgyse tudtam olyan hasznos tevékenységet kifejteni, amilyent szerettem volna. Jó lenne tudni, Iliescu elnök úr sajnálkozását ismervén, mire alapozta Scrieciu tábornok első alelnök azt a két órával korábbi bejelentését, miszerint az ország vezetése elfogadta a tüntetők követelését (tehát egyetértettek lemondásommal).

Eszembe ötlött, hogy néhány nappal korábban Iliescu úr kifogásolta, az RMDSZ egyes vezetői miért állítják az egész Vatráról, hogy fasiszta, soviniszta szervezet. Ilyen sommásan nem szabad ítélkezni néhány vezető nem megfelelő megnyilatkozásai miatt – pontosított az államfő. Iliescu elnöknek szóvá tettem: a válságos helyzet előidézésében gyászos szerepet játszott a román televízió és a sajtó javarésze. Azt válaszolta, hogy a tévé és a sajtó Front-ellenes, a Nemzeti Parasztpárt befolyása alatt áll (?)

A történtekről még azon melegében értesült a kormánybizottság is, amelynek két tagja, N. S. Dumitru az NMF jelenlegi elnöke, és Verestóy Attila, jelenleg RMDSZ szenátor, a szenátus egyik titkára, igencsak rosszallotta a hallottakat. Megígérték, hogy mindenről pontosan beszámolnak a bukaresti vezetésnek. A kormányküldöttség este 11 óráig a városban tartózkodott, de nem avatkozott be az RMDSZ-székház és Sütő Andrásék védelme érdekében!

Munkaidőm lejártakor, 15 órakor taxin távoztam az egységtanács épületéből. Az irodámban hagytam Jakabffy Attilát, azzal, hogy estig üljön a kormánytelefon mellett, mert a levegő igencsak puskaporosnak mutatkozik. Attila, aki megúszta a délelőtti lemondatást, saját személyi biztonságát is kockáztatva, a székházban maradt, és a megye, az ország vezetésével és természetesen velem is folyamatos telefonkapcsolatot tartott.

A román tüntetők nem oszlottak szét, pedig úgy látszott, hogy a céljukat elérték: lemondtam. Együttmaradásuk nem volt véletlen, hiszen rövidesen megérkeztek a felfegyverzett, leitatott Régen-környéki parasztok, akiket a tömeg „Hodacu e cu noi” (Hodák velünk van) szlogennel fogadott. Az egész világot bejárta az a videofelvétel, amelyen egy rendőrtiszt lelkesen üdvözli a terrorlegényeket beszállító egyik autóbusz sofőrjét. Ilyen fraternizálást sokan megfigyeltek, sőt a beözönlők autókaravánját a rendőrség autója vezette be Marosvásárhelyre.

Ezek a „tradicionális munkaeszközökkel” (Radu Ceontea vatrás szenátort idézem) felfegyverzett parasztok eredetileg a MOGYE sztrájkoló magyar diákjait akarták bántalmazni, de mivel a diákok a sztrájkot felfüggesztették, az egyetem épületéből dolguk végezetlenül távoztak.

Mindenekelőtt „nagytakarítást” rendeztek a város főterén és központi utcáiban, levervén valamennyi magyar nevet megörökítő utcatáblát, letépvén minden magyar feliratot, plakátot. Haragjuknak még a Tolsztoj utca is áldozatul esett (románosan írva Tolstoi, i-vel végződvén, azt hitték: ő is magyar volt). A Nemzeti Színháznál egy román színész meg akarta akadályozni a magyar plakátok eltávolítását, a rombolást, őt is jól helybenhagyták. Mindezek után vezették fel a díszes társaságot az RMDSZ székházához, amelyről mindaddig nem tudták, hogy melyik utcában van. Jellemző módon, azt kiáltozták, hogy Sütőt, Kincsest, Királyt és Bolyait kell felkötni. (Az RMDSZ székház a Bolyai utcában volt.) A Bolyai utca és a Köteles Sámuel utca sarkán álló öcsém, Elemér megrökönyödve nézte/hallgatta a díszes társaságot. Egy nyugdíjas szekuritátés tiszt megkérdezte, hogy mint Kincses nem fél. Testvérem azt válaszolta, hogy félnék, mikor ezeknek fogalmuk sincs arról, hogy kicsoda Kincses.

A félrevezetett, Marosvásárhelyre több mint ötven kilométerről beszállított Görgény völgyi román parasztok megtámeadták az útjukba eső magyar többségű falvakat, Sáromberkét, Nagyernyét és Marosszentgyörgyöt, amelyek lakói  hősiesen ellenálltak..Marosszentgyörgyön az országúton keresztbe állítottak egy traktort, utánfutóstól és ezáltal megakadályozták az agresszorok tovább haladását. Egy  idő után megérkezett a román hadseregnek egy tankja. A helyiek örömmel fogadták és azt skandálták, hogy „armata este cu noi” (a hadsereg velünk van), mire magkapták a választ „o să vedeţi, cum suntem cu voi”  (majd meglátjátok azt, hogy mennyire vagyunk veletek…). Az utánfutós traktort a tank  lelökte  az országútról,. mit sem törődve azzal, hogy teljesen tönkretette. Másnap (március 20) reggelre eltűnt a tank, így szabaddá vált az út az újabb beözönlők előtt.

Innen kezdve mindazt, amit leírok, Sütő András elmondása alapján teszem.

Néhány perccel a román tüntetőcsoport érkezése előtt Sütő András író is felment az RMDSZ-székházhoz, azért, hogy mint megyei elnök rávegye az ott spontánul gyülekező, visszaállításomért és általában a Vatra-csoportok aznapi garázdálkodásai ellen tüntetni akaró csoportot a hazamenetelre. A jelenlevő mintegy 150-200 emberhez Sütő András hangosbeszélőn szólt, kijelentve: nem vesszük tudomásul Kincses Előd erőszakos lemondatását. Követelni fogjuk visszaállítását, de ezt a kérdést nem most, az utcán kell megtárgyalni. Holnap tudomásukra fogjuk hozni, hogy az RMDSZ megyei szervezete a küzdelem milyen módozatával harcol az elkövetett igazságtalanság helyrehozataláért.

A hallgatóság egy része azonnali választ akart, és elégedetlenségének adott hangot.

Végül is az embereket sikerült meggyőzni, szétszéledtek. Mindössze 50-60 fő lehetett már csak a székház előtt, amikor megérkezett a felfegyverzett románok többszáz főnyi csapata, amely később tervszerű szállítás útján kb. másfélezernyire duzzadt. Előlük a magyarok az épületbe menekültek és elreteszelték az épület bejáratát. Az erős főbejárati ajtó feltörése kb. egy órát vett igénybe, de végülis engedett a fejszék csapásainak. Ezt az időt az épület emeletén meghúzódó 79 magyar, köztük Sütő András író, Káli Király István mérnök, az RMDSZ megyei alelnöke arra használta, hogy riassza a megyei egységtanácsot, a rendőrkapitányságot és katonai parancsnokságot, segítséget kérve, de teljesen hiába. Gambra és Judea ezredesekkel is beszéltek, akik csak ígérgették a segítséget, de nem tettek semmit.

Jellemző, hogy az RMDSZ-székházat körbezáró tömegben szép számmal akadtak egyenruhás katonatisztek, sorkatonák és rendőrök. A civilek egy részének rangját még nem tisztázták a nyomozók, de nem is próbálták tisztázni.

A bemenekülés és a főbejárati ajtók feltörése közti idő alatt Sütő András, Zolcsák Sándor, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke és néhány idősebb személy, köztük két asszony is a hátsó udvarra nyíló ajtón át az épület vaskerítéséig jutottak. Egy ott álló rendőr bíztatta őket, hogy másszanak át a kerítésen, mert        egérutat nyerhetnek. A két asszony és az idősebbek nem tudtak volna átmászni, ezért Sütő, bár megtehette volna maga sem távozott. Mondta is: hogyan nézett volna ki, ha ő elfut és sorsára hagyja a többi magyart. Jellemességét bal szeme világa bánja.

A főbejárati ajtók betörése után a felbőszített, leitatott tömeg felrohant az emeletre, de a szekrényekkel eltorlaszolt RMDSZ bejárati ajtón nem tudott áttörni. Ezért feltörték az ugyanazon a szinten levő Nemzeti Liberális Párt irodáját. Itt áthaladva egyúttal romboltak is, és behatoltak az RMDSZ és az (NLP) PNL által közösen használt ülésterembe, onnan pedig az RMDSZ irodáiba.

A magyarok felmenekültek a padlásra. Szerencséjükre találtak egy öntöttvas kádat, amellyel lezárták a feljáratot. Erről mondta az egyik „padláslakó”, Czellecz Jenő: „Itt az Osztrák–Magyar Monarchia tűzrendészeti felszerelése mentett meg. A gerendákon, a bejárati ajtó fölött állt egy hatalmas tűzoltó vastartály, amit odatoltunk a lépcsőhöz, lezárva a feljáratot.” A kád mellett csak annyi hely maradt, hogy egy ember épp hogy át tudta magát préselni, ezt az egyet pedig könnyű volt visszaverni. A dühöngő tömeg teljesen szétzúzta az RMDSZ-irodák berendezését, bútorzatát, az írógépeket, fénymásolókat, iratokat. Látván, hogy nem tudnak feljutni a padlásra, megpróbálták felgyújtani a padlásra vezető falépcsőt, így akarták kifüstölni a magyarokat. A kezdődő tüzet felülről öntött homokkal két alkalommal is sikerült eloltani.

A gyújtogatókat kettétört cserepek hajigálásával próbálták távol tartani a padlásra szorultak. Ezt a tényt ferdítette el a román sajtó egy része, azt állítván, hogy a magyarok a békésen sétáló románokat cserepekkel bombázták. Cseréppel csak az épület emeletére behatolókat dobálták, a háztetőt nem bontották meg, hogy az utcára is hajigáljanak. Nyilvánvaló, senki sem akarta a felfegyverzett túlerőt tovább hergelni. Érezvén a súlyos életveszélyt, egy listát készítettek a padláson tartózkodókról, azért, hogy lehessen tudni, kik pusztulnak oda.

Mivel a tűzgyújtás sehogy sem sikeredett, villanyáramot próbáltak a kádba vezetni, hátha az áramütés végez a magyarokkal.

Ezalatt a marosvásárhelyi rádió magyar adása több ízben is kétségbeesett román nyelvű felhívással fordult a hadsereghez és a rendfenntartó erőkhöz, kérvén, lépjenek közbe Sütő Andrásék megmentése érdekében.

A Maros megyei NEIT-székházában maradt Jakabffy Attila állandóan hívta a központi és megyei román vezetést (Iliescut, Chițac tábornok belügyminisztert, Király Károlyt, Gambra ezredes megyei rendőrfőkapitányt, Constantin Cojocaru tábornok megyei katonai parancsnokot stb.) és kérte, intézkedjenek az RMDSZ-székházban rekedt személyek megmentése végett. Állandóan hangsúlyozta, hogy a foglyok között van Sütő András Herder-díjas író is. A riasztottak semmi érdemlegeset nem tettek a 79 ember megmentése érdekében.

A marosvásárhelyi magyarság, abban bízva, hogy az illetékesek közbelépnek, és elfogadva az RMDSZ felhívását, nem jött ki az utcára.

Az ostrom 16:00 órakor kezdődött. Egyre újabb és újabb szállítmány fegyveres érkezett, végül lehettek úgy 1500-1600-an. Sötétedés után, 20 óra körül, megjelent egy értelmiségi külsejű és beszédű, magát hodákinak valló civil, aki személy szerint Sütő Andrást kérte fel, hogy távozzon a padlásról. Sértetlenséget ígért számára. Azt a választ kapta: ha módjában áll, üzenjen Judea ezredes és Scrieciu tábornok uraknak, jöjjenek személyesen a helyszínre. Nem sokkal ez után Judea meg is jelent. Judea ezredes hasonló felszólítására Sütő András azt kérte, szálljon ki a helyszínre Scrieciu, a megyei NEIT első alelnöke.

Rövid időn belül megérkezett Scrieciu tábornok is. Sütő András mindkettőjüktől olyan katonai teherautót kért, amelynek szilárd tetőszerkezete van és nem ponyvás.

A teherautó megérkezéséig Judea többször is megjelent s távozásra szólította fel a magyarokat, mondván, hogy a tömeg egyre ingerültebb, és nem vállal felelősséget a padláson lévők életéért.

Visszatért Scrieciu tábornok, és közölte Sütővel (akit a padlásra kényszerítettek a tárgyalások lefolytatásával bíztak meg), hogy megérkezett a kért teherautó, és kordon fogja biztosítani a bántalmazástól mentes távozást.

A két magasrangú katonatiszt ígéretei és biztosítékai ellenére a padlásra szorultak nagy része a maradás mellett döntött, mondván, hogy nem bíznak ezekben az emberekben. Ezek után Sütő András a biztonságos távozás érdekében azt kérte Scrieciuéktól, hogy rendőri és katonai erők bevetésével oszlassák szét a tömeggyilkosságra képes, őrjöngő tömeget. E tömeg azt ordította: „Scoateți-i afară, ca să-i spînzurăm” (hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket).

Sütő András tűzoltókocsit is kért a gyújtogatási kísérletek miatt.

Ez idő alatt az a hír is feljutott a padlásra, hogy a gyújtogatók benzint és nyersolajat szereztek azoktól a sofőröktől, akik a felfegyverzett parasztokat szállították a helyszínre.

Scrieciu a kéréseket nem utasította vissza, de határozott ígéretet se tett. Ez után újból, megjelent a már említett értelmiségi külsejű hodáki, és Sütőt megint távozásra szólította fel, hangoztatva, hogy csak a javát akarja. A meggyőzést folytatta Judea, hangsúlyozva, hogy amennyiben nem távoznak, semmi biztosíték sincs az épület felgyújtásának megakadályozására.

Ezek után döntött – sajnos – az indulás mellett a padláson rekedtek egy népes csoportja, úgy érezve, hogy a tűzhalálnál kisebb veszély a távozás. Elsőként Sütő ereszkedett alá, s utána 8-10 ember, köztük egy nő, Juhász Ilona, aki a későbbiek során szintén megsérült.

Judea a padláslépcső alján várt, ő ment elől, mögötte Sütő András és utána a többiek. A termek zsúfolásig telve voltak a rombolókkal. Keskeny ösvényt hagyva a katonák sorfala alkotott védőláncot. Ám a katonák mögött őrjöngő tömeg ökölcsapásokkal és rúgásokkal fogadta az ösvényen áthaladó magyarokat. Látva ezt, Judea többször felkiáltott: Ejnye, ejnye, fiacskáim, mit csináltok!

A kapualjban, a földszinten kb. félórát várakoztak Sütőék Scrieciu, Judea és Gambra rendőrfőnök társaságában. Az indulás késleltetésének állítólagos oka az volt, hogy a teherautó előtti utat nem sikerült a tömegtől megtisztítani, s így az nem tudott elindulni.

Látva, hogy milyen kevés katona és rendőr áll sorfalat a kapu és a teherautó közötti, 4-5 méteres sávon, Sütő azt kérte Scrieciutól, rendeljen ki még legalább száz katonát. Scrieciu azt válaszolta, hogy ez nem áll módjában. Végül Judea közölte, hogy indulhatnak. Elsőként Sütő indult a teherautó felé, mögötte a többi magyar. Néhány lépés után Judea eltűnt Sütő mellől.

Az indulás előtt Scrieciu azt ajánlotta Sütőnek, egyezzen bele, hogy közölje a tömeggel: a rendőrség letartóztatta a magyarokat, akiket mint letartóztatásban lévő személyeket szállítanak el. Sütő ezt a megalázó ajánlatot visszautasította.

A kapun kilépve Vasile Țîra őrnagy azt kiáltotta: vegyétek kezelésbe! Erre egy, a kapu sarkában álló személy valószínűleg fémtárggyal úgy fültövön ütötte Sütőt, hogy kb. 1-2 métert hason csúszva zuhant a járdára. A tömeg pedig azt ordította: Kijött az öreg (tehát megbeszélt terv alapján várták Sütőt). Ettől a magyar csoport nagy része megijedt és visszafutott a kapu alá. Mindössze 2-3 ember került fel a teherautó rakterére, akik előzőleg Sütőt is föltették. Ott mindössze egy katona volt.

Ekkor a románok leszaggatták a ponyvát, felugráltak a teherautóra és minden oldalról ütlegelni, rúgni kezdték Sütőt és a másik két személyt.

A teherautón lévő katona védeni próbálta Sütőéket, de az ütlegelés közben ő maga is ráesett a letepert Sütőre és Juhásznéra. Valószínűleg a katona védelmére egy kb. 7-8 tagú katonacsapat felugrott a teherautóra és kezdte letaszigálni a támadókat, miközben rákiabáltak a sofőrre, hogy indítson már. Elindultak a sürgősségi klinikára, ahol az orvosok mind attól rettegtek, a székház előtt őrjöngő tömeg Sütő után berohan a kórházba is. Kérték, hogy Sütőt vigyék át a kaszárnya területére. Az illetékes katonatiszt ezt megtagadta, mondván, hogy nem vállalhat felelősséget Sütő életéért. Ezért Sütőt hajnalban repülőgéppel Bukarestbe szállították. Az ottani katonakórházban meglátogatta Ion Iliescu. Sajnálatát fejezte ki Sütő feleségének, Évának is. Azt mondta, nyugodjon meg, a tetteseket példásan meg fogják büntetni, a meglévő film- és fotófelvételek alapján a vizsgálatot lefolytatják, a bűnösöket azonosítják. Ezt azóta is várjuk.

Miután Sütő András visszatért Amerikából Marosvásárhelyre, elmondták neki, hogy a teherautón való ütlegelése után egy személy odament Judeához és jelentette neki, hogy végeztek, Sütőt agyonverték. Judea a tenyerével tapasztotta be a száját, mondván: hallgass!

Röviddel a Sütővel való leszámolás után, mint akik jól végezték dolgukat, eltávoztak a felfegyverzett lincselők, s így a padláson maradt mintegy 60 ember békésen távozhatott.

A március 19-i marosvásárhelyi eseményekről csak néhány mondatban számolt be a román sajtó és televízió, de a 20-i pogrom után már úgy tettek, mintha 19-én mi sem történt volna.

Kivétel a marosvásárhelyi Cuvîntul Liber; ez olyan cikket közölt, mely szerint a Régen környékéről beszállított román parasztoknak semmi közük sincs a Sütő Andrásék megtámadásához, mert ők jóval azelőtt hazamentek már, mielőtt „az ismeretlen személyeket” valaki is bántalmazta volna.

Ez a szerecsenmosdatás még Ioan Judea mérnök-ezredest is kellemetlen helyzetbe hozta, tudniillik ha a tettesek nem a „hodákiak” (az idézőjelet azért tettem, mert az agresszorokat legalább 10 faluból szállították be, tehát a hodáki egy gyűjtőfogalom), akkor büntetőjogilag másnak kell viselnie a felelősséget (történetesen például Judea ezredesnek vagy Scrieciu tábornoknak). Ilyen körülmények között született meg a válaszadás jogát semmibevevő román sajtó által visszautasított, de a marosvásárhelyi Népújságban leközölt Judea-válaszcikk: