Marosvásárhely fekete márciusa

HU

RO

EN

Az első magyar kiadás előszava

 

Ez a könyv hiteles tanúskodás a romániai magyarság egyik leg­na­gyobb drámájáról, melyet a század második felében szenvedett el. Kincses Előd arra vállalkozott, hogy fölidézze Marosvásárhely véres napjait, 1990 márciusának tragikus eseményeit; a város magyar lakossága ellen szervezett pogromot, amelynek törvényes, tárgyszerű és igazságos kivizsgálását mindmáig akadályozzák – kik vajon?

Azok, akik hatalmi helyzetük lehetőségeivel visszaélve magát a pog­ro­mot gondosan, ravaszul, kétségtelen emberirtó tehetséggel megszer­vez­ték, kirobbantották, majd ugyancsak szívós és sokirányú ármánykodással megpróbálták azt az erdélyi magyarság kollektív bűne­ként feltüntetni. Módszerük egyszerű, ősien primitív: a gyilkosok megpróbálják eljátszani az áldozat szerepét, s nem riadnak vissza a legabszurdabb rágalmak ter­jesz­tésétől sem. Némely kezdeményezésük, hogy az áldozatul esetteket erkölcsileg is bemocskolják, egyenesen vak­me­rő. A rossz lelkiismeret és az igazságtól való rettegés vakmerősége készteti őket szinte naponta ki­agyalt, szánalmas hazugságokra.

A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom fő bűnösei nem ismeret­lenek. Kilétük fölfedését egyelőre hatalmi székből tudják akadá­lyozni.

Nem sokáig.

Napjaink történelmi eseményei is újból azt igazolják, hogy az igaz­sá­got csak átmenetileg lehet meghamisítani. Ugyanezt mondhatjuk el a júniusi bukaresti bányászakcióról is. A forgatókönyv szinte azonos volt. Kincses Előd tanúvallomása a hazugságáradatokkal szembeszegülve ab­ban segít, hogy az igazságra fény derüljön. Ez pedig nem magyar vagy román igazság, nem ilyen vagy amolyan csoportok kizárólagos igaza, hanem a tárgyilagos tények szava, s a humánum győzelme lesz az ember­te­lenség fölött, amely örök mementója marad Marosvásárhelynek.

 

Sütő András

Ajánlás az angol kiadáshoz

 

Európának, amikor kialakulatlan jövőjét latolgatja, egyik nagy problémájával, különböző nemzeti kisebbségeinek kérdésével kell szem­be­néznie. Csaknem minden olvasott vagy hallott híradás ezt látszik megerősíteni.

A múlt századról méltán állíthatjuk, hogy a politikai viták szín­te­rén a társadalmi kérdések foglalták el a központi helyet. Ennek megfe­le­lően a figyelem a marxista kommunizmus zsákutcája vonalán a XIX. század szociális kihívása felé fordult, valamint afelé a politikai vonal felé, melyet a nyugati demokráciák több-kevesebb sikerrel napjainkig követ­nek.

Jelenleg, a kommunista diktatúra kimúlása óta Európa mesterségesen elaltatott nemzetiségi problémája újra előtérbe került és halaszthatatlan figyelmünket követeli.

Románia erdélyi régiója, magyar, német és más kisebbségeivel való­színűleg Európának azon része, ahol a kisebbségi dilemma leg­rosszabb for­má­jában tapasztalható. Mégis olyan régió ez, melynek végzetes problé­máit a nyugat-európaiak édeskevéssé értik. És azokat a jelentéseket, ame­lye­ket a nyugati tömegkommunikációs közegekhez eljuttatnak, gyakran pártos érdekek szolgálatában meghamisítják.

Teljes mértékben világossá vált, hogy figyelmünket újra az erdélyi vál­ság felé kell irányítanunk, ha azt akarjuk, hogy a szabadság kiterjesztése Közép- és Kelet-Európában maradéktalanul megvalósulhasson.

Ilyen körülmények között szíves fogadtatásra lel egy tényszerű je­len­téstétel azokról a napokról, melyek az 1989. decemberi román forra­da­lom és az Erdélyben három hónappal később bekövetkezett etnikai vé­rengzés között peregtek le. Ez különösképpen igaz akkor, ha valósághűen leírja azokat az előzményeket, melyeket ismernünk kell, ha az Európának ebben a régiójában kibontakozó nemzetiségi problémát elemezzük és erre megoldást keresünk.

Ilyen értelemben a Kincses Előd Fekete tavasz (Black Spring) című könyvében foglalt tanúságtétel hozzájárul a helyzet tárgyilagos ismeretéhez ebben a viszá­lyokkal terhelt térségben. Remélhető, hogy e könyv nagyszámú olvasóra lel, és ez hozzásegítheti őket ahhoz, hogy megalapozottabb véleményt alkothassanak az Európára váró politikai sorskérdésben.

 

Habsburg Ottó

1989. december 22-én délelőtt 11 órakor ügyvédi irodám­ból jövet a Bolyai utcából befordultam Marosvásárhely főte­ré­re. Akkor ért a Maros vendéglő elé az a több ezer tüntető, amely – mit sem törődve az előző napi gyilkos sortűzzel – újra az utcára vonult.

Azt kiáltozták: „Nu vă fie frică – Ceaușescu pică!” („Ne féljetek, Ceaușescu megbukik!”) és „Király cu noi!” („Király velünk van!”) – teljes egyetértésben, mindenre elszántan, románok és magyarok, magyarok és románok.

Március 19-én, ugyancsak Marosvásárhely főterén, azt ordí­tották a mindenre elszánt vatrás románok: „Hodacu cu noi!” („Hodák velünk van!”),sőt azt is, hogy „minerii sunt cu noi” (a bányászok velünk vannak!?) s a három hónappal azelőtt oly nagyon éltetett szónokot, Sütő Andrást megfosztották bal szeme világától.

Azt próbálom felidézni, hogyan éltem, éltük meg ezt a metamorfó­zist. Kissé távolabbról indítok, 1989. november első napjaitól kezdem mondanivalóm; majd kiderül, miért

Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa