Egy mondat az igazságról…
Örkény István szavait kölcsönözve: hazudott reggel, hazudott este, hazudott állandóan.
Miért pont a Tőkés László ellen hozott kilakoltatási ítélettel kapcsolatban mondott volna igazat?
Idézzük csak Néro, Caligula, Hitler és Sztálin méltó utódját, N. Ceaușescut:
„December 16-án és 17-én, egy törvényes bírósági végzés végrehajtásának megakadályozása ürügyén huligán elemek néhány csoportja számos tüntetést és incidenst szervezett…” stb. (Vörös Zászló, 1989. december 21., csütörtök.)
Mit értettek törvényes ítéleten az ország bukott vezetői és a megfélemlített (vagy lekenyerezett) (i)gazságosztó bírái, azt próbálom az elkövetkezőkben elmondani.
A Tőkés László temesvári református lelkésszel való leszámolást kilakoltatási pernek álcázta az áruló, a rendszert utolsó leheletéig kiszolgáló, azzal együtt megbukó nagyváradi (ahogy magát nevezte még december 22-én is, oradeai) püspök, Papp László.
1989. szeptember 21-én, a Nagyváradi Egyházkerület, mint jogi személy Papp László püspök aláírásával azt kérte a temesvári municípiumi bíróságtól, hogy rendelje el Tőkés László lelkész kilakoltatását a Temesvár, Timotei Cipariu utca 1/1 alatti szolgálati lakásból (a papi lakból).
A Romániai Református Egyház statútuma 126/II/a pontjában, a püspök jog- és hatásköréről kimondja azt, hogy „a püspök mint az egyházkerület lelkészi elnöke, a főgondnokkal együtt képviseli az egyházkerületet az államkormány, a bíróságok és hatóságok, valamint harmadik személlyel szemben”.
Gondolom, mindenkinek feltűnt (alá is húztam) az, hogy a püspök csak egyedül írta alá a keresetet, tehát a beadvány jogilag érvénytelen volt.
A temesvári bíróság, természetesen (?) elutasította ezt a perrendtartási kifogást, melyet az alperes védelmére Tőkés László ügyvédje felhozott. (Első fokon a válasziratot Cziprián Zoltán marosvásárhelyi kollégám szerkesztette meg.)
A fellebbezési tárgyaláson, amelyen személyesen láttam el Tőkés László képviseletét, a püspökség képviselője letett egy november 14-i keltezésű átiratot, amely szerint Bányai Edit helyettes (ideiglenes) főgondnok egyetért a kilakoltatási keresettel és támogatja azt.
Erről az átiratról azt mondtam a tárgyaláson, lám, maga a püspökség is beismeri, hogy a püspök egyedül, a főgondnok nélkül nem képviselheti az egyházkerületet a bíróságok és törvényszékek előtt.
Mivel az elsőfokú ítélet 1989. október 20-án született, az utólagos (november 14-i) aláírás-kiegészítés érvénytelen, ezért kértem, alkalmazzák a polgári perrendtartási t.k. 133. szakasza rendelkezéseit, mely szerint a hiányzó aláírást csak az elsőfokú ítélet kimondása előtt lehet pótolni, ennek hiánya pedig semmissé (érvénytelenné) teszi a beadványt.
A megyei törvényszék természetesen (?) ezt a perjogi kifogást is elutasította.
Rámutattam arra is, hogy a lelkészi lakás telekkönyvi tulajdonosa a temesvári református egyházközség, tehát csak ez az egyházközség, mint jogi személy kérhette volna a szolgálati lakásból való kilakoltatást.
Megjegyzem, az egyházközség nemcsak hogy nem kérte Tőkés László kilakoltatását, hanem papjának védelmére belépett a perbe és kérte a püspök kérésének az elutasítását.
A egyházközség felettes szerve, az aradi esperesi hivatal, a perben nem szerepelt, de jogilag nem lett volna helytelen, ha a felettes szerv képviseli a felperest a központi szerv helyett.
Természetesen (?) ezt az érvemet is elutasította a Temes Megyei Törvényszék.
Mindennek a csimborasszója, hogy a püspöknek nincs joga megszüntetni egy lelkész munkaviszonyát!
Az egész ügy egyik pikantériája az, hogy az RSzK Református Egyházának fegyelmi szabályzatát, amelyik kimondta, hogy csak az egyházi fegyelmi bizottságok hozhatnak ilyen döntést, 1980. november 15-én, többek között Papp László püspök zsinati elnök (és persze Ottlik Tibor egyházkerületi főgondnok-zsinati elnök) is aláírta.
Gondolom, Papp László azért mulasztotta el a fegyelmi bizottságok megkeresését, mert ezekben a közismert, tekintéllyel bíró lelkészek mellett, köztiszteletben álló világi személyiségek is helyet kapnak és feltételezte, nem tudná keresztülvinni törvénytelen munkaszerződés-felbontási szándékát.
A fentiek ellenére megszületett az N. Ceaușescu által törvényesnek mondott kilakoltatási ítélet.
Jóllehet a kilakoltatási ítélet nem vonatkozott Tőkés László állapotos feleségére, Editre, a szeku emberei (akiknek jogilag semmi közük sem volt egy ítélet végrehajtásához, ez a bírósági végrehajtó dolga) őt is elhurcolták a lelkészi lakásból, mint később megtudtuk, egy eldugott Szilágy megyei faluba, Menyőre.
Szerencsére mindez hiábavaló volt. Tőkés László hihetetlenül hősies ellenállása meghozta gyümölcsét. Az ő és hívei ellenállása volt az a szikra, amelyik lángra lobbantotta a győztes forradalmat.
Nagy boldogsággal tölt el az a tudat, hogy a történelem során talán először teljes egyetértésben és érdekazonosságban küzdöttek egymás mellett a magyarok, románok, németek és a többi, hazánkban élő nép fiai és lányai.
Azt hiszem, csak a gyilkos sortüzek után lehetett tudni, ki melyik nép szülötte; az utolsó halálsikolyt, a vai-t, vagy a jajt, bizonyára mindenki anyanyelvén hörögte el.
Ezt a csodálatos egyetértést meg kell mentenünk a jövőnknek is, ennek záloga pedig a teljes és valóságos egyenjogúság, a nemzeti és nemzetiségi nyelvek teljes jogú használata lehet, az iskolákban, egyetemeken, hivatalokban és bárhol, bármikor. Úgy legyen! (Mindabban, ami a tárgyalás és az újságcikk megjelenése között történt, nagy szerepe volt ügyfelemnek, Tőkés Lászlónak, aki azóta nagyváradi püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, nemzetközileg elismert személyiség lett.)