Egy mondat az igazságról…

 

Örkény István szavait kölcsönözve: hazudott reggel, hazudott este, hazudott állandóan.

Miért pont a Tőkés László ellen hozott kilakoltatási ítélettel kapcso­lat­ban mondott volna igazat?

Idézzük csak Néro, Caligula, Hitler és Sztálin méltó utódját, N. Ceau­șes­cut:

„December 16-án és 17-én, egy törvényes bírósági végzés végre­haj­tá­sának megakadályozása ürügyén huligán elemek néhány csoportja számos tüntetést és incidenst szervezett…” stb. (Vörös Zászló, 1989. december 21., csütörtök.)

Mit értettek törvényes ítéleten az ország bukott vezetői és a meg­fé­lemlített (vagy lekenyerezett) (i)gazságosztó bírái, azt próbálom az elkövetkezőkben elmondani.

A Tőkés László temesvári református lelkésszel való leszámolást ki­la­kol­tatási pernek álcázta az áruló, a rendszert utolsó leheletéig kiszolgáló, azzal együtt megbukó nagyváradi (ahogy magát nevezte még december 22-én is, oradeai) püspök, Papp László.

1989. szeptember 21-én, a Nagyváradi Egyházkerület, mint jogi személy Papp László püspök aláírásával azt kérte a temesvári municípiumi bíróságtól, hogy rendelje el Tőkés László lelkész kilakoltatását a Temes­vár, Timotei Cipariu utca 1/1 alatti szolgálati lakásból (a papi lakból).

A Romániai Református Egyház statútuma 126/II/a pontjában, a püspök jog- és hatásköréről kimondja azt, hogy „a püspök mint az egyházkerület lelkészi elnöke, a főgondnokkal együtt képviseli az egyházkerületet az államkormány, a bíróságok és hatóságok, valamint harmadik személlyel szemben”.

Gondolom, mindenkinek feltűnt (alá is húztam) az, hogy a püspök csak egyedül írta alá a keresetet, tehát a beadvány jogilag érvénytelen volt.

A temesvári bíróság, természetesen (?) elutasította ezt a perrendtartási kifogást, melyet az alperes védelmére Tőkés László ügyvédje felhozott. (Első fokon a válasziratot Cziprián Zoltán marosvásárhelyi kollégám szerkesztette meg.)

A fellebbezési tárgyaláson, amelyen személyesen láttam el Tőkés László képviseletét, a püspökség képviselője letett egy november 14-i keltezésű átiratot, amely szerint Bányai Edit helyettes (ideiglenes) fő­gond­nok egyetért a kilakoltatási keresettel és támogatja azt.

Erről az átiratról azt mondtam a tárgyaláson, lám, maga a püspökség is beismeri, hogy a püspök egyedül, a főgondnok nélkül nem képviselheti az egyházkerületet a bíróságok és törvényszékek előtt.

Mivel az elsőfokú ítélet 1989. október 20-án született, az utólagos (no­vember 14-i) aláírás-kiegészítés érvénytelen, ezért kértem, alkalmaz­zák a polgári perrendtartási t.k. 133. szakasza rendelkezéseit, mely szerint a hiányzó aláírást csak az elsőfokú ítélet kimondása előtt lehet pótolni, ennek hiánya pedig semmissé (érvénytelenné) teszi a beadványt.

A megyei törvényszék természetesen (?) ezt a perjogi kifogást is el­utasí­totta.

Rámutattam arra is, hogy a lelkészi lakás telekkönyvi tulajdonosa a temesvári református egyházközség, tehát csak ez az egyházközség, mint jogi személy kérhette volna a szolgálati lakásból való kilakoltatást.

Megjegyzem, az egyházközség nemcsak hogy nem kérte Tőkés László kila­kol­tatását, hanem papjának védelmére belépett a perbe és kérte a püspök kérésének az elutasítását.

A egyházközség felettes szerve, az aradi esperesi hivatal, a perben nem szerepelt, de jogilag nem lett volna helytelen, ha a felettes szerv képviseli a felperest a központi szerv helyett.

Természetesen (?) ezt az érvemet is elutasította a Temes Megyei Törvényszék.

Mindennek a csimborasszója, hogy a püspöknek nincs joga meg­szün­tetni egy lelkész munkaviszonyát!

Az egész ügy egyik pikantériája az, hogy az RSzK Református Egy­házának fegyelmi szabályzatát, amelyik kimondta, hogy csak az egyházi fegyelmi bizottságok hozhatnak ilyen döntést, 1980. november 15-én, többek között Papp László püspök zsinati elnök (és persze Ottlik Tibor egyházkerületi főgondnok-zsinati elnök) is aláírta.

Gondolom, Papp László azért mulasztotta el a fegyelmi bizottságok meg­keresését, mert ezekben a közismert, tekintéllyel bíró lelkészek mellett, köztiszteletben álló világi személyiségek is helyet kap­nak és feltételezte, nem tudná keresztülvinni törvénytelen munka­szer­ződés-felbontási szán­dé­kát.

A fentiek ellenére megszületett az N. Ceaușescu által törvényesnek mondott kilakoltatási ítélet.

Jóllehet a kilakoltatási ítélet nem vonatkozott Tőkés László állapotos feleségére, Editre, a szeku emberei (akiknek jogilag semmi közük sem volt egy ítélet végrehajtásához, ez a bírósági végrehajtó dolga) őt is elhurcolták a lelkészi lakásból, mint később megtudtuk, egy eldugott Szi­lágy megyei faluba, Menyőre.

Szerencsére mindez hiábavaló volt. Tőkés László hihetetlenül hősies ellenállása meghozta gyümölcsét. Az ő és hívei ellenállása volt az a szikra, amelyik lángra lobbantotta a győztes forradalmat.

Nagy boldogsággal tölt el az a tudat, hogy a történelem során talán először teljes egyetértésben és érdekazonosságban küzdöttek egymás mellett a magyarok, románok, németek és a többi, hazánkban élő nép fiai és lányai.

Azt hiszem, csak a gyilkos sortüzek után lehetett tudni, ki melyik nép szülötte; az utolsó halálsikolyt, a vai-t, vagy a jajt, bizonyára mindenki anyanyelvén hörögte el.

Ezt a csodálatos egyetértést meg kell mentenünk a jövőnknek is, en­nek záloga pedig a teljes és valóságos egyenjogúság, a nemzeti és nemze­ti­ségi nyelvek teljes jogú használata lehet, az iskolákban, egyetemeken, hivatalokban és bárhol, bármikor. Úgy legyen! (Mindabban, ami a tárgyalás és az újságcikk megjelenése között tör­tént, nagy szerepe volt ügyfelemnek, Tőkés Lászlónak, aki azóta nagy­vá­radi püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, nemzetközileg elismert sze­mélyiség lett.)

HU

RO

EN

Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa