Don Quijote a Maros-partról

 

Kincses Elődöt én már akkor ismertem, amikor még nem is ismertem.

A párizsi Emberi Jogok Magyar Ligájának és Román Ligájának felkérésére az Emberi Jogok Nemzetközi Föderációja háromtagú delegációt küldött Romániába az 1990. márciusi marosvásárhelyi események kivizsgálására. A delegációt, amelyik 1990. április 21 és 26 között tartózkodott Bukarestben, Kolozsvárt és Marosvásárhelyen, a Nemzetközi Liga főtitkára, Patrick Baudouin ügyvéd vezette, tagjai Alain Girardet, a párizsi Fellebviteli Bíróság magisztrátusa és Nadine Ranyak tanárnő, a Belga Emberjogi Liga megbízottja volt. Jómagam a Magyar Liga képviseletében csatlakoztam hozzájuk. A Román Liga elnöke, Gabriel Andreescu Bukarestben kijelölte azt a delegátust, Zerin urat, aki román részről kísért el minket. Útja során a küldöttség beszélt mindenkivel, aki elérhető volt – a névsort hosszú volna felidézni –, különböző román politikai pártok és a Vatra Românească vezetőivel, az RMDSZ több vezetőjével, a marosvásárhelyi kórház román sebészeivel, diplomatákkal, újságírókkal, akkori kormányhivatalnokokkal. 17 sűrű oldalas jelentését, amellyel a párizsi Magyar és Román Emberjogi Liga is egyetértett, ismertette nemzetközi kongresszusán, eljuttatta tagszervezeteihez szerte a világban és más emberjogi vagy a kisebbségi jogokkal foglalkozó fórumokhoz is.

Hadd idézzek néhány bekezdést ebből a francia-belga szövegezésű jelentésből:

„A (román) nacionalizmus úgy jelenik meg, mint egy tűzfészek, amelyre kifizetődő ráfújni és (a pártok) választási gyűléseket szerveznek, amelyeknek témája Erdély védelme. A nagy pártok a programjaikban nem fogalmaznak meg olyan konkrét javaslatokat, amelyeknek célja a kisebbségek helyzetének javítása volna… A román sajtó egy része azzal szerez érdemeket, hogy a magyaroknak olyan hátsó gondolatokat tulajdonít, mintha vissza akarnának térni Nagy-Magyarországhoz. Olyan állítás ez, amire nem lehet következtetni a magyarok deklarációiból, sőt az érdekeltek határozottan cáfolják őket. (Román részről) nem riadnak vissza attól sem, hogy olyan dokumentumokat körözzenek, amelyeket hamis módon az erdélyi magyar kisebbségnek tulajdonítottak (Nagy-Magyarország térképét, az Egyesült Államokban élő nacionalista magyar menekültek felhívásait, amelyek két évvel korábban születtek és amelyeket úgy tüntettek fel, mintha frissen, készültek volna). Ebben a légkörben került sor márciusban az agressziókra és a tüntetésekre…”

 

„…Vannak jelzések arra, hogy a marosvásárhelyi incidensek, legalább részben bizonyos románok provokációinak és és manipulációinak következményei.

Több tény felveti a következő kérdéseket:

1. Noha a tüntetés szervezéséről előre értesítették, a hadsereg – Marosvásárhely garnizon-város – nem lépett közbe, hogy szétválassza a közösségeket. Lezárhatta volna például a Marosvásárhelyre vezető utakat, amelyeken a környékbeli parasztok jöttek.

2. Figyelemreméltó annak a megállapítása, hogy a két közösség órákon át csak kiabált egymásra. Az erőszakos cselekmények minden valószínűség szerint annak következményei, hogy a délután folyamán más, immár fegyveres tüntetők érkeztek: a falvak, példának okáért Hodák parasztjait riasztották és tudatosan rémisztették telefonhívásokkal. A hodáki parasztoknak, akik már előző este részt vettek az RMDSZ tagjai elleni agresszióban, ki kellet váltaniuk a magyarok haragját, amikor látták, hogy visszajönnek…”

„A március 19-én elkövetett agresszió a románok részéről az RMDSZ tagjai ellen (a székház megtámadása, Sütő András súlyos megsebesítése) éppúgy, mint a március 20-i tüntetés elfajulása minden kétséget kizáróan provokáció következménye.

Hasonlóképpen jogos kérdések vetődnek fel azokkal az incidensekkel kapcsolatban, amelyek március 16-án az egyik gyógyszertárnál zajlottak le. A helyi hatóságok, név szerint a rendőrség és a hadsereg be nem avatkozása fölöttébb meglepő.

A Vatra Românească szerepe több mint kétes. Noha elhárítja azt, hogy bármilyen politikai aktivitást fejtene ki, a Vatra Românească szinte mindenütt jelen van. Nyilvánosan hangsúlyozott nacionalista téziseket hírdet és tagjai között ott vannak a régi rendszer káderei, sőt a Securitate tagjai is, akik ezen az úton visszaszerezhetik azt a hatalmat, amelyről úgy érezték, hogy kicsúszik a kezükből, és igazolhatják ezekkel az eseményekkel egy katonai-rendőri szervezet újjászervezését (fennmaradását?).”

Azért idéztem ilyen hosszan az Emberjogi Föderáció Jelentését, hogy ennek a könyvnek az olvasói lássák: mindazt, amit Kincses Előd az 1990 márciusi eseményekről elmond, egy nagytekintélyű és pártatlan nemzetközi szervezet szinte szóról szóra igazolja. Nem túlzás hozzátenni, hogy a Nemzetközi Emberjogi Föderáció vizsgálóbizottságának a megfogalmazásai nem egyszer keményebbek és megbélyegzőbbek Kincses szavainál.

Egyébbként Kincses Előd neve kétszer is szerepel a jelentésben. Egyszer akkor, amikor megállapítja: „Március 19-én reggel Kincses urat, a magyar közösség egyik legfőbb vezetőjét, a Maros megyei tanács alelnökét a román tüntetők rákényszerítették, hogy lemondjon funkciójáról.” Másodszor: „Válaszul az előző napi incidensekre (az RMDSZ-székház elleni támadásra) a marosvásárhelyi magyarok 20-án sztrájkba léptek, a város főterén már reggeltől fogva gyülekezni kezdtek és a Megyei Tanács ablakai alatt követelték, hogy az előző nap leváltott Kincses urat helyezzék vissza funkciójába. A tömeg 10–15 ezer emberből állt, a többségük marosvásárhelyi lakos volt.”

Kincses Előddel a párizsi küldöttség nem találkozhatott. Neki akkorra már el kellett menekülnie Marosvásárhelyről. De az imént idézett két mondat is félreérthetetlenné teszi: 1. azt, hogy Kincses a két nép közti béke és közeledés kedvéért habozás nélkül lemondott magas funkciójáról, még akkor is, ha az erre vonatkozó román követelés indokolatlan volt; 2. azt, hogy Marosvásárhely egész magyarsága ott állt Kincses Előd mögött.

Ehhez még személyes benyomásként hozzá kell tennem valamit. A nemzetközi küldöttség, mint említettem, több Vatra-vezetővel is beszélt, és egy-két olyan emberrel is, akik azt állították ugyan, hogy nem tagjai a Vatrának, de szavaik-kijelentéseik ennek az ellenkezőjére vallottak. Nos, ritkán pillanthattam be a gyűlöletnek olyan mélységeibe, mint amilyenek akkor bugyogtak föl, amikor ezek a vatrások Kincses Elődről értekeztek. Az ő előadásukban mindenért, ami Vásárhelyen történt, Kincses volt a felelős. Ők maguk, a Vatra, a rendőrség, a katonaság, a hodáki parasztok? Csupa ártatlan bárányok. A főbűnös, jóformán az egyedüli bűnös Kincses volt. Lehetetlen volt szabadulnom attól a benyomástól: ha a kezük közé kaparinthatták volna, széttépik. Ha otthon maradt volna, ma már nem élne.

Szép, az egész magyarság és szerte a világban az igaz demokraták elismerésére méltó volt, ahogy Kincses a nehéz napokban szülővárosában kiállt polgártársainak, a magyar–román közeledésnek ügyéért. Ugyanakkor: okos és jövőt szolgáló elhatározás volt, hogy nem dobta oda magát felesleges mártírként a gyűlölet vatrás oltárára.

(…)

Befejezésül:

Kincses Előd sohasem akart politikus lenni. Ceaușescu bukása után Király Károly és Sütő András kérte fel, hogy kapcsolódjék be a közéletbe.

Máig sem tekinti magát hivatásos politikusnak. Jogász. A legsötétebb diktatúra idején jogászként védett akkor védhetetlennek látszó ügyeket és embereket. Talán nem mellékes hozzáfűzni: a vádlottakkal együtt saját bőrét is vásárra vitte. Nem azért, mert hősi halott akart lenni. Megindító szavak vannak ebben a könyvben arról, hogy soha nem érezte magát hősnek, arról, hogy maga is félt, pusztán azért, mert még akkor is hitt a jog erejében, amikor a jogtiprás volt uralmon.

Jogászként (és nem politikusként) vívta a harcát hazatérésének lehetőségéért is. Elvégre építhette volna jövőjét Budapesten is úgy, hogy minél gyorsabban jól kereső ügyvéd váljék belőle. De az erdélyi magyar és az erdélyi magyarba oltott jogász nem törődhetett bele abba, hogy megfosszák minden ember alapvető jogától, attól, hogy ott éljen, ahol megszületett. Paragrafusokat idéz azokban a levelekben, amelyeket a mai román hatalom vezetőihez vagy hatóságaihoz intézett. Minden sértettség, szónokiasság és szenvedély nélkül, hideg törvénykönyvekre hivatkozva bizonyítja igazát, s ha valami politikum van ezekben az iratokban, az az, hogy ő, akire Romániában a halál leselkedett, akinek onnan menekülnie kellett, a legőszintébben hisz abban, hogy Erdély földjén a magyarok és románok békében és megértésben együtt tudnak együtt fognak élni egymással.

Biztos vagyok benne, hogy az olvasó figyelmét sem fogja elkerülni: a jogász Kincses Előd harcát a hazatéréséért egyedül vívta meg. Semmi jelét nem láttam annak, hogy az egymást követő magyar kormányok nyomást próbáltak volna gyakorolni Bukarestre a Kincses-ügy rendezése érdekében. Arról sem olvastam, hogy a magyar–román alapszerződésről szóló tárgyalások napirendjén ez akár futólag is szerepelt volna.

A Marosvásárhelytől Marosvásárhelyig oldalairól az a benyomás sem maradt bennem, hogy az az RMDSZ, amelyiknek egyik alapítója és vezetője volt, túlságosan törte volna magát mellette. A Magyarok Világszövetsége, pontosabban: Egyes Magyarok Világszövetsége egyenesen hátba döfte. Csupán néhány anyaországi barátot és két millió erdélyi magyart tudhatott maga mögött…

A Maros menti jogász Don Quijote így is győzött, mégpedig nem szélmalmok ellenében, hanem Európa máig is egyik legkevésbé demokratikus kormányával szemben. A jog embere győzött: minden jel szerint feltehetően egyéb, a hozzájuk hasonlóan gondolkodni képtelen emberek előtt megfejthetetlen indokok mellett azzal a beadvánnyal késztette meghátrálásra a bukaresti vezetőket, amelyet európai emberjogi szervekhez intézett. Bukarest inkább elejtette a „meg sem fogalmazott” vádat, semhogy Európa-szerte megszégyenüljön.

Tekintettel az öt éve folyó hajszára, az ellene felkorbácsolt rágalom- és gyűlöletáradatra, a hazatérése ma sem kockázatmentes. Első, rövid betoppanása alkalmából, amikor beteg édesanyját látogatta meg, szerencsére nem ütközött provokációba és érezhette azt, hogy az erdélyi magyarság nemcsak nem felejtette el, hanem szavakkal le nem írható szeretettel és megbecsüléssel fogadta. Tudom, utópia, amit mondok de ez a század már annyi bizonyosságra cáfolt rá és annyi elképzelhetetlent változtatott valósággá, annyi száműzöttből, „terroristából”, „börtöntöltelékből” lett már köztiszteletben álló miniszter, államférfi, elnök vagy Nobel-díjas – anélkül, hogy efféle csúcsokra gondolnék, mégis, ha a román államvezetés egykor eljutna odáig, hogy az erdélyi magyarságban többé ne ellenséget vagy beolvasztandó kisebbséget, hanem társnemzetet lásson, akkor tárgyalópartnerként – ha honfitársai-sorstársai bizalmát továbbra is megőrzi – keresve sem találhatna higgadtabbat, mértéktartóbbat, a román–magyar barátság szükségességéről mélységesebben meggyőződött embert Kincses Elődnél.

Félreértés ne essék: nekem sem feladatom, sem jogom bármit is javasolni. Aztán meg senkit sem kívánnék idealizálni; Kincses Elődöt sem. Én csak képzelődöm. Én csak azt szeretném, ha Erdélyben végre olyan állapotok lennének, amelyek ezen az ősi európai földön ismét méltóak volnának Európához.

 

Budapesten, 1995. szeptember 14-én.

Méray Tibor

 

(Megjelent először a Marosvásárhelytől Marosvásárhelyig című kötetben.)