Demény Lajos írása Király Károly könyvéről

 

Forrás: http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m960126.html

 

 Tőkés László volt közülünk az első, aki leghamarabb felismerte, hogy Ion Iliescu úr sajátos kérdéseink megoldásában semmi garanciát nem biztosít, sőt, amint azt nagyon találóan jelzi Király Károly a könyve 345. oldalán, ahol Füzes Oszkárnak, a Népszabadság tudósítójának adott nyilatkozatát közli: „Hetekkel a [marosvásárhelyi] tragédia előtt sokszor figyelmeztettem Iliescut: megalakult a Vatra Românească, uszít, bajt hoz. Iliescu – négyszemközt persze – megjegyezte: Tudod, ti [romániai magyarok) egymillió szavazatot adtok, a Vatrától kaphatok négymillió voksot. Megdöbbentem: ez egy más Iliescu.” Magam is tanúja voltam Király Károly megdöbbenésének. Azon frissiben, ahogy ez február első felében megtörtént, elmondta a történteket. Csak sajnálhatjuk, talán mindketten, hogy kevés volt az alkalma a köztünk annyira szükséges információcserének. A Vatra Românească megalakulásáról, kezdeti tevékenységéről nekem is lettek volna szerintem fontos közölni való információim, s Király Károlynak még inkább, mert senki sem ismerte közülünk Bukarestben jobban a marosvásárhelyi szélsőségesen nacionalista erőket, mint éppen ő.

 Kanyarodjunk ám vissza a Vatra Românească megszületéséhez. Létrehozásában a volt diktatúrát fenntartó erők játszották a döntő szerepet: a titkosrendőrség (securitate), a milícia, a párt apparátusában dolgozók, az igazságszolgáltatás közegei, a hadsereg tisztikarának jelentős része és persze a román tantestület felelős beosztottjai (volt főtanfelügyelők, tanfelügyelők, igazgatók stb.) meg a kisebb-nagyobb kiváltságokat élvező vezető személyek az iparban, a mezőgazdaságban, a kereskedelemben és a szolgáltatások szférájában stb. Igazat kell adnom Király Károlynak, hogy nem csupán a mentalitásról van szó, hanem életbevágó érdekekről. 1990 márciusában a Romániai Magyar Szó főszerkesztőjének, Gyarmath Jánosnak adott interjújában vallotta be. Beismeri, hogy tévedtünk, amikor azt hittük, hogy Ceaușescu rendszerét csak kényszerből támogatták. Ez valójában tévedés volt, elég széles rétegek élvezték a letűnt rendszer nemzeti kommunizmusából fakadó uralkodó román nemzet előnyeit a kisebbségek s Erdélyben elsősorban a magyarság rovására. A lehetséges demokratizálás nyilvánvalóan veszélyeztette az uralmat gyakorló román rétegek kiváltságait, s ebből fakadt, hogy a „nacionalista-soviniszta elemek, a Ceaușescu-rendszer átmentőinek hada már az első napokban bejelentkezett, s már akkor a diverzió eszközeihez nyúltak” (309.).

 Hivatalosan a Vatra Românească 1990. február 6-án alakult meg a marosvásárhelyi Sportcsarnokban tartott közgyűlésén. Ismerem és ma is őrzöm a csaknem 600 személyből álló alapító tagok jegyzékét. Ezeknek 80 százalékát képezték a volt securitate alkalmazottai. Utánuk nagyságrendben következtek a hadsereg tisztikarából, az igazságszolgáltatás (főleg az ügyészség) közegeiből, az orvosokból és a tanszemélyzetből verbuvált tagok.

 Érdekes adalék, amelyre még akkori intézeti román kollégáim hívták fel a figyelmem és bocsátották rendelkezésemre a kellő dokumentációt: a Vatra Românească szervezetet még 1938-ban hozták létre a királyi diktatúra fellépése elől az Egyesült Államokba menekült vasgárdisták, élükön egy Morușca nevezetű ortodox püspökkel. Detroit mellett telket vásároltak, felhúzták az egyesült államokbeli ortodox püspökség katedrálisát, s mellette állították fel a vasgárdista jellegű Vatra Românească szervezetet, amelyet a Morușca püspököt követő Valerian Trifu, ugyancsak vasgárdista püspök vezetett 1980-ig, amikor csaknem harminc évig tartó per után a Zsidó Világszövetségnek sikerült kiharcolnia, hogy Valerian Trifutól (letagadott fasiszta múltja miatt) megvonják az amerikai állampolgárságot, és száműzzék az akkor még fasiszta Portugáliába. Az ottani Vatra Românească vasgárdista szervezetnek folyóirata is volt, amely Solia címen jelent meg. A nyolcvanas években a Horthy-revizionizmus elleni harc leple alatt Ceaușescu rendszere felvette a kapcsolatot az Egyesült Államokban működő Vatra Românească vasgárdista szövetséggel, képviseltette magát a szervezet 50 éves fennállását ünneplő rendezvényeken 1988-ban. Érdekes részlet: 1988-tól egészen 1990 februárjáig-márciusáig, amikor Marosvásárhelyen s majd csaknem az egész országban a Petre Roman vezette kormány hathatós támogatásával létrejött az úgynevezett kulturális szervezet, a Vatra Românească, ez utóbbi megalapítói és vezetői közül többen vendégei voltak az amerikai Vatra Românească vasgárdista szervezetnek, és biztosították számukra a kellő kiképzést a diverziók szervezésében. Román diplomáciai körökből származó információim szerint a két szervezet közötti politikai párhuzam és kapcsolat érdektelenné vált attól a pillanattól, ahogy a Vatra Românească s később a belőle kivált, Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt megalakult. E kapcsolatot persze kompromittáló jellegénél fogva titokban tartották, s ha valahol szó esett róla, nyilván tagadták is.

 Király Károly többször említi könyvében Adrian Moțiu kolozsvári egyetemi tanár magyarellenes szervező tevékenységét. Adrian Moțiu már 1990 januárjában rendszeresen járt fel Bukarestbe és Iliescu úr kabinetfőnöke, Gheorghe Manole közvetítésével, no meg persze Petre Roman kormányfő s főleg Drăgănescu miniszterelnök-helyettes hathatós támogatásával, mint a kolozsvári és marosvásárhelyi sovén román körök képviselője, bárhova bejutott, és nagy hatást gyakorolt kormánykörökben az ellenünk szervezett fellépések terén. Így például 1990. január 27-én ő vezette azt a hét személyből álló csoportot a kolozsvári egyetem román tanszemélyzete részéről, amely Pálfalvi Attila eltávolítását követelte és el is érte. A kormányfő és Iliescu úr megbízottjaként Gheorghe Manole bevezette az Adrian Moțiu-csoportot a Közoktatási Minisztériumba. Magához rendelte Mihai Sora minisztert, Pálfalvi Attila miniszterhelyettest, valamint a kisebbségi bizottság alelnökét, Lőrincz Lászlót. Őrzöm a „dialógus” gyorsírásos jegyzőkönyvét. Adrian Moțiu a legképtelenebb rágalmakkal vádolta Pálfalvit, és „az üldözött erdélyi románok” nevében követelte azonnali eltávolítását. Pálfalvi Attila mellett higgadt és alapos érveléssel sajnos csupán Lőrincz László állott ki. Érvelése hatástalan volt, mert Ion Iliescu és Petre Roman már eldöntötték leváltását. A hírt a leváltásról Budapesten kaptam, és félbeszakítva ottani magyar–román értelmiségi találkozáson való részvételemet, visszatértem Bukarestbe. Tőkés Lászlóval és Domokos Gézával egyetértettem abban, hogy részünkről határozott fellépés szükségeltetik, el egészen addig, hogy képviselőink tiltakozásként lépjenek ki az NMF Országos Tanácsából. Némi meghátrálás, Király Károly közbelépésére, Ion Iliescu részéről is történt, az ipari miniszter beavatásával Petre Roman és Ion Iliescu rávették Pálfalvi Attilát, hogy fogadja el az Ipari Minisztériumban a miniszterhelyettesi állást. Maradtunk képviseletlenül a számunkra annyira fontos Közoktatásügyi Minisztériumban. Értesítettek róla, hogy senki azok közül, akiket az RMDSZ és a kisebbségi bizottság felkért, hogy fogadja el a miniszterhelyettesi állást a közoktatásban, nem vállalta a megbízatást. Ilyen körülmények között vállaltam magamra a csak könnyűnek nem mondható feladatot, a többi között azért is, mert Mihai Sora miniszter urat és az ideiglenes kormány egy másik tagját, Andrei Pleșu művelődésügyi minisztert régebbről ismertem, jó viszonyban voltam velük még az 1989. decemberi események előtti időkből.

 Az ajánlattal, ha jól emlékszem, 1990. február 1-jén négyen: Tőkés László, Domokos Géza, Király Károly és jómagam léptünk be Ion Iliescu irodájába. A csaknem egy egész órát tartó beszélgetés központjában nem is annyira a kinevezésem volt a fő téma, hanem a Bolyai Tudományegyetem visszaállítása. Tőkés László vetette fel a kérdést, de Ion Iliescu leplezett rosszindulattal utasította el a javaslatot. Tőkés László azzal szorította sarokba, hogy feltette neki a kérdést: miért ellenzi a Bolyai Tudományegyetem visszaállítását, fejtse ki álláspontját, persze a megfelelő érvek felsorolásával. Megdöbbenve állapítottuk meg, hogy a vatrás jelszavakon túl nincs mondanivalója, de le kellett vonnom a következtetést, hogy Ion Iliescu soha nem lesz mellettünk a Bolyai Tudományegyetem visszaállításában, s ez várható volt, miután 1959-ben Ceaușescu mellett ő is részt vett a Bolyai Tudományegyetem felszámolására Kolozsvárra kiküldött magas pártvezetők csoportjában, részese volt tehát a legfontosabb felsőoktatási intézményünk megszüntetésének.

 Beismerem, hogy nem ismervén a minisztérium belső munkatársait, csak pár napi késéssel jöttem rá arra, hogy a miniszter tanácsadó testületében két tanácsosa a Vatra beépített embere volt. Nem voltak illúzióim, ami Octavian Stănășilă miniszterhelyettest, Petre Roman közvetlen barátját és a Vatra Românească alapító tagját illeti, akit rendszeresen látogatott a már említett Adrian Moțiu vatrás vezér. Csalódnom kellett Paul Cornea miniszterhelyettes esetében is, aki Petre Roman és Ion Iliescu embereként mindent megtett, hogy anyanyelvű felsőoktatásunk hálózatának megteremtésében előrelépés ne legyen.

 Akkorra már a marosvásárhelyi Bolyai-líceum önállósítása körüli vita országos méreteket öltött. A román sajtó sovén uszításának az össztüzébe került. Mégis úgy véltem, hogy tétlenül nem nézhetem a dolgot. Sikerült rávennem Sora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját (és nem az én aláírásommal) rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai-líceum önállósítását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a tv magyar nyelvű adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek a szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án nem Ion Iliescu és Petre Roman tudta nélkül a közoktatási minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnökhöz rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett. Közöttük volt egy magát Barabásnak nevező magyar munkás is a XI. osztályos leányával együtt, aki állítása szerint a Bolyai-Líceum román tagozatán tanult.

 Nincs itt hely arra, hogy az öt órát tartó „dialógus” lefolyását vázoljam. Csak annyit rögzítek, hogy a marosvásárhelyi vatrások támadásának a központjában Mihai Sora miniszter és jómagam állottunk. Sajnos miniszterünk a diverziós csoporttal szemben túlzottan civilizált módon lépett fel. Az ellene elhangzott rágalmakra, még arra is, hogy haza- és nemzetárulónak nyilvánították, nem reagált a megfelelő elutasítással. A felsőoktatásért felelő helyettese, Paul Cornea végig hallgatott. Magam vetettem fel a kérdést és kértem választ a gyűlést vezető miniszterelnök-helyettes úrtól, hogy a vásárhelyi csoport kit képvisel, kitől van megbízatása a rágalmazó fellépésre, és milyen jogon rendelték elébük a Közoktatásügyi Minisztérium vezetőségét. Kértem, hogy a csoport diáktagjai kezébe adott előre gyártott szövegeket tegyék félre, mert a miniszterünknél, és annál inkább a miniszterelnök-helyettesnél kihallgatásra jelentkezők élő szóban is el tudják mondani kívánságaikat. Tisztelettel kértem fel Drăgănescu urat, hogy tartsa kezében a gyűlés vezetését, és ne engedje át azt a csoportot irányító Sabău vagy Gheorghe Manole uraknak.

 Szerencsémre a diverziók forgatókönyvét követő csoport, amikor engem és az erdélyi magyarságot románellenes uszító fellépésekkel vádolt, érvként a magyar újságokban és főleg a kolozsvári Szabadságban megjelent cikkekre hivatkozott. A románra fordított állítólagos magyar szövegekben olyan képtelenségek szerepeltek, hogy kénytelen voltam a gyűlés felfüggesztését kérni mindaddig, amíg a románra „fordított” cikkek eredetijét és egy kívülálló semleges fordítót nem állítanak elő. Ezt a miniszterelnök-helyettes úr kénytelen volt elfogadni, s akkor tűnt ki, hogy a marosvásárhelyi csoport feljövetelében, felkészítésében benne volt Ion Iliescu úr kabinetfőnökének a keze, ő volt kénytelen az asztalra tenni a kolozsvári Szabadság azon számát, amelyben az állítólagos románellenes uszító cikk megjelent. A bökkenő „csak” ott volt, hogy a cikkben semmi sem volt abból, amit a románra fordított szövegben jelenlétünkben felolvastak. A diverziós akció kudarcba fulladt, és a vatrás kísérlet, hogy Mihai Sora és személyem azonnali menesztését átvigyék, meghiúsult.

 Demény Lajos kitér a február 8–9-i marosvásárhelyi tanügyminiszter – helyettesi látogatások során tapasztaltakra is. Octavian Stănăşilă, Demény Lajos és Hans Otto Stamp sehogy sem tudtak zöld ágra vergődni a vatrás hangulatkeltőkkel.

Jellemzőnek tartja Vasile Ţâra őrnagy fabulációit, akinek  „több mint félórányi „tájékoztatója” hemzsegett a magyarellenes rágalmaktól, a magyar kormány „revizionista politikáját bizonyító” hazug csúsztatásoktól. A többi között felhozta, hogy az általa vezetett kémelhárító közegek „kénytelenek” voltak lefoglalni a Magyarországról érkezett történelmi tankönyvek tízezerre rúgó példányszámát, mert a románellenes revizionista propaganda hordozói; bennük Erdélyt Magyarországhoz csatolt területnek feltüntettető frissen kiadott térképek vannak. Sorra vettem tehát az ellenzéki pártok helyi képviselői előtt „bizonyítékait”, és kértem, tegyen le asztalunkra legalább egy példányt a „tízezerre rúgó románellenes uszító magyarországi történelmi tankönyvekből”. Válasza enyhén szólva nevetséges volt. Milyen minőségben vonom kétségbe a román hadsereg képviselőjének a szavát? Én ezt nem tettem, Țâra úr, de kormánymegbízotti minőségemben az előterjesztendő jelentés összeállításához szükségem van a bizonyító és cáfolhatatlan tényekre, mert a kérdés a két ország kormánya közötti diplomáciai kapcsolatokat érinti, és a román kormány kellő bizonyítékok hiányában nem vádolhatja a szomszédos Magyarország felelős kormányát. Válaszára, hogy pillanatnyilag nem áll rendelkezésére egyetlen példány sem, kértem, hogy lépjen kapcsolatba az általa vezetett katonai kémelhárítás helyi alárendeltjeivel, a sok példányból tanúságtételként egy példányt az inkriminált tankönyvekből mutasson be a jelen levő ellenzéki pártok képviselőinek, hadd győződjenek meg kémelhárításunk éberségéről. Ami engem illet, van időm és türelmem kivárni a bizonyító anyagokat. Mondanom sem kell, hogy nem kaptam kézhez semmit, de az újságok, a központi tv világgá kürtölte a gátlástalan hazugságot.

 Marosvásárhelyről a bizottság Kolozsvárra utazott. Itt a vatrás vezetőknek akkor még nem sikerült annyira félrevezetni a románságot, hogy mindenáron megakadályozza az iskolák szétválasztását, pontosabban a Brassai Sámuel és Báthory István Líceumok önállósulását, a román osztályok átvitelét az újonnan létrehozott Avram Iancu Líceumba, amely a volt pártiskola modern épületében kapott helyet. A szétválás békés kivitelezésében fontos szerepe volt Ion Aurel Stoica ipari miniszter, majd később miniszterelnök és szenátor feleségének.

 Kolozsváron ért azonban az a kellemetlen meglepetés, hogy Ion Iliescu és Petre Roman az erdélyi románokat képviselő államminiszterré nevezte ki 1990. február 8-i hatállyal a magyargyűlöletéről közismert Adrian Moțiu urat. Tulajdonképpen tárca nélküli miniszter volt a Petre Roman vezette ideiglenes kormányban, és a miniszterelnök-helyettes Drăgănescu úr kabinetje mellett kapott irodát, kormányvonala telefonon egy volt a miniszterelnök-helyettesével.

 Érdekes információt közöl Király Károly, amikor Iliescu arra kérte, hogy tárgyaljon a marosvásárhelyi vatra-elnök Ceonteával, mert az az elnök úr szerint „egy ragyogó ember”. Mind Ion Iliescu, mind Petre Roman kérdéseink rendezését a Vatra Românească és a belőle létrejött Román Nemzeti Egységpárt képviselőire akarta bízni, és igazat adtam Király Károlynak akkor is, és nincs okom a véleményem változtatására most sem, hogy a „nemzetiségi kérdés rendezése nem egy pártnak, hanem a mindenkori államhatalomnak a dolga” (190.). Hasonló meggondolásokból utasítottam vissza a süketnémák párbeszédével azonosítható tárgyalást Adrian Moțiu úrral, bár ő már akkor a kormány tagja volt, és Petre Roman helikoptert bocsátott a rendelkezésére, hogy országszerte szervezze a Vatra Românească szövetséget, s ezzel együtt magyarellenes uszító propagandát fejtsen ki, diverziós tevékenységet folytasson ellenünk. Többször sikerült rábizonyítani, hogy az úgynevezett románellenes magyar fellépések a Moțiu úr diverziói voltak, mint amilyen volt például Székelyudvarhelyen a tanítóképzős román diákok utcára vonultatása télnek idején. A megyei rendőrség s később a minisztériumunk által kiküldött bizottság egyértelműen bizonyította, hogy az akciót Moțiu államminiszter úr szervezte, s a román televíziót is ő vitte a helyszínre, hogy a román közvéleményt ellenünk heccelje. Sajnos nem volt semmi foganatja az általam ismételt és rendőrségi jelentésekre alapozott tájékoztatóknak, amelyekben diverziós tevékenységét felfedtem. A kormány mindent elnézett neki, a televízió és a román sajtó jelentős része mindig előszeretettel közvetítette/közölte szenzációs híreit „a magyarok románellenes tevékenységéről”.

 Szerintem Király Károly a nyilvánvaló igazságot rögzíti, amikor megállapítja, hogy Marosvásárhelyen „Ceonteáék önmagukban, a rendőrségi és katonatiszti segítség meg felső rábólintás nélkül nem tudták volna megszervezni” a magyarellenes pogromot (192.).

 Ion Scrieciu tábornok, Ion Judea ezredes és Vasile Țâra őrnagy keze benne volt a készülő magyarellenes pogrom előkészítésében, s erre „a felső rábólintást” megkapták, mint ahogy ez történt Szatmárnémetiben is, ahol március 15-én Vasile Țâra őrnagy Vasile Moiș helyi vatrás vezető oldalán szervezte az RMDSZ elleni támadást.

                                                                          Dr. Demény Lajos