Az elmúlt negyedszázadról röviden

 

Ismervén azt sajnálatos tényt, hogy a marosvásárhelyi román bírák és ügyészek döntő többsége a rendszerváltáskor „megvatrásodott”, tudtam, hogy semmi jót sem várhatok tőlük, ezért 1990. március 30-án Nagylaknál trükkösen átléptem a határt. Az Arad megyei NEIT másik magyar tagja, Cziszter Kálmán kitelefonált a határra, hogy egy küldöttség utazik Magyarországra Hosu titkár úr vezetésével. (Hosszú Zoltán ügyvéd barátomról, a későbbi RMDSz-szenátorról van szó.) A küldöttségünket tisztelegve engedte át a határon a határőrség parancsnoka. Hogy mennyire ajánlatos volt elkerülnöm Nagyváradot, két nap múlva kiderült, hiszen, amikor Kemény Árpád, báró Kemény János fia Nagyváradon átlépte a román-magyar határt, észrevette, hogy egy füzetben, a k betűnél fel van jegyezve a nevem. Miután felutaztam Budapestre, ahol Szerdahelyi István unokabátyám és családja nagy szeretettel fogadott és több mint fél évig ellátott, első dolgom az volt, hogy felkeressem Sütő Andrást a Honvéd kórházban. Sokkoló látvány fogadott. Nem hagyta, hogy abban az állapotban a Hét stábja lefilmezze, azért hogy közös interjút adhassunk. A magam részéről persze beszámoltam a magyar tévénézőknek a marosvásárhelyi fekete márciusról.

Néhány nappal később már Pozsonyban az Etika és politika szimpozionon, amelynek védnöke Vaclav Havel, az utolsó csehszlovák köztársasági elnök volt, mondtam el azt, hogy számomra nagyon furán hangzik így együtt a két fogalom, hiszen nekem Marosvásárhelyről kellett elmenekülnöm, mert tudtam, hogy ártatlan vagyok. Számos nagynevű ellenállónak számító személyiség (pl. Zoran Đinđić, akit tíz évvel később demokrata szerb miniszterelnökként tettek el láb alól, Petr Pithart, Adam Michnik, Konrád György stb.) megdöbbenve, de szótlanul hallgatta mondanivalóm.

Április harmadik hetében  a Junge ÖVP (az osztrák kormánypárt ifjúsági szervezete) meghívására Bécsbe utaztam, ahol az osztrák parlament épületében rangos osztrák politikusok társaságában nemzetközi sajtóértekezleten ismertettem a marosvásárhelyi történéseket. Az APA hírügynökség hosszas beszámolót küldött erről szét a nagyvilágba és több fontos újság interjút kért tőlem. Kétszer is fogadott Alois Mock alkancellár, külügyminiszter. Többek között  megkérdezte, hogy mit tehet értünk, hogyan segíthetne rajtunk? Azt válaszoltam, hogy szükség lenne egy európai kisebbségi chartára és egy nemzetközi bíróságra, amelyik megoldaná a kisebbségi jogsértésekre vonatkozó panaszokat. Amikor néhány nappal később eleget tett a francia külügyminiszter meghívásának, közös párizsi sajtóértekezletükön  Alois Mock  felvetette a kisebbségi charta és bíróság létrehozásának szükségességét. Sajnos, 25 év után is csak ott vagyunk, ahol a part szakad, a nyugat-európai államok továbbra sem tudnak különbséget tenni az őshonos kisebbségek és bevándorlóik között.

Bécsi utam után Stuttgartba utaztam, ahol részt vettem a magyar bálon. Béres András RMDSZ-alelnök javaslata alapján felvetettem, rendezzenek gyűjtést egy mikrobusz megvásárlására, mert odahaza olyan puskaporos a helyzet, hogy  legalább  7-8 ember kell induljon a vidéki kampány körutakra. Szép summa gyűlt össze, amit a stuttgarti szervezők eljuttattak Vásárhelyre. A vételár differenciát kérésemre Halom Katalin bécsi tévés munkatárs fizette ki.

A bonni külügyminisztérium meghívásának is eleget tettem, Eva Maria Barki bécsi ügyvédnővel együtt. A sajtóérdeklődés ott is jelentős volt.

A bukaresti Egyetem téri tüntetést szétverő bányászjárás után  a Münchenből sugárzó Szabad Európa Rádió román szerkesztősége rádöbbent arra, hogy nagyot hibázott akkor, amikor a marosvásárhelyi fekete márciusról nem az igazat, hanem a román kormány hamis propagandáját szajkózta. Ezért meghívtak  sokunk kedvenc adásába, a politikai programba (Programul politic). A két neves szerkesztő, Şerban Orăscu és Emil Hurezeanu egy órán keresztül faggatott mindarról, amit Maros­vá­sárhelyen átéltünk. Az adás után elbeszélgettünk. Ekkor hang­zott el Emil Hurezeanu kulcsmondata: a szekuritáté minden politikai párt vezető­sé­gébe bejuttatta saját embereit. Mire én megkérdeztem, kik vannak az RMDSZ-ben? A válasz: Kincses úr, ilyen kérdéseket nem tehet fel, de ön azon kevesek közé tartozik, akiről tudjuk, hogy sem­milyen kapcsolata sem volt a szekuritátéval.

1990  szeptemberben Strasbourgban, az Európai Parlamentben foga­dott Habsburg Ottó, akinek átadtam egy francia nyelvű memorandumot is a marosvásárhelyi történésekről és kisebbségi helyzetünkről. Mivel csak egy javított példányom volt, és mondtam, hogy számomra is kellene egy helyes példány, Habsburg Ottó, a herceg és volt trónörökös felpattant és saját kezűleg lefénymásolta az anyagot. Arra gondoltam, mekkora ember lett belőlem, hogy ilyen rangos „titkárnőm” van... Habsburg Ottó volt márciusi elmenekülésem után az első ember, aki megkérdezte, Kincses úr, hogy alakul egyéni sorsa? Mondtam, hogy nehezen, még mindig nem mehetek haza, mert barátilag figyelmeztetett Gheorghe Andreicuţ, Maros megyei volt főügyész arról, hogy hazatérésem esetén le fognak  tartóztatni. Habsburg Ottó ezek után három havi bécsi ösztöndíjat biztosított részemre, amit még három hónappal megtoldott a Glatz Ferenc vezette  budapesti Európa Intézet.

Ebben az időszakban írtam meg első kiadóm, Püski Sándor biztatására  Marosvárhely fekete márciusát. Könyvem  1990. decemberben jelent meg.. Románul 1991-ben közöltem a Martie negru la  Tîrgu Mureşt. Az angol változat (Black Spring) 1992-ben, a francia (Sombre printemps a Tàrgu Mureş) pedig 1994-ben jelent meg. A  francia kiadás előszavának  szer­zője, Laurent Lesage  megállapította azt, hogy ez volt Európa legelső poszt­kommunista interetnikus konfliktusa. Az angol kiadás egy-egy példányát átadtam az amerikai nagykövetség első titkárának, Richardson úrnak, aki tudogatott magyarul is, valamint az orosz nagykövetnek és a brit nagykövetnek. Mindhárman tisztában voltak azzal, hogy mi is történt Marosvásárhelyen 1990 tavaszán. A magyar és román változat 2001-ben újabb kiadást ért  meg.

Habsburg Ottó javaslatára 1991 őszén Versoix-ban fogadott Mihály román király, akinek előzőleg megküldtem könyvem román változatát. A fogadáson elhangzottak nem vesztették el aktualitásukat, ezért a látogatásomat ismertető cikket csatolom a könyvhöz.

Látván, hogy a folyamatban  levő nyomozás miatt nem térhetek haza, a bécsi időszak után Budapesten menekült státusért folyamodtam, amit azonnal  megkaptam. és így munkát vállalhattam. Jogi előadóként helyezkedtem el a Nuevometal cégnél. 1991 decembere és 1992 szeptembere között a Magyarok Világszövetségének választott főtitkára voltam, azután visszatértem a Nuevometalhoz. Letettem a teljes magyar jogból a szakvizsgát és 1993-tól 2012.-ig a Budapesti Ügyvédi Kamara tagjaként Magyarországon ügyvédkedtem. Miután hazatérhettem, 1996. január elsejével megnyitottam marosvásárhelyi ügyvédi irodámat, amelyben ma is tevékenykedek. 2012-ig állandóan ingáztam a két helyszín között.

Mind Magyarországon, mind idehaza cikkeket közöltem, közlök mindarról, amit sorsunk alakulása szempontjából fontosnak gondolok. A menekülés időszakának publicisztikáját, interjúit  1996-ban  Marosvásárhelytől Marosvásárhelyig  című kötetembe  foglaltam.

Idehaza megpróbáltam hozzájárulni az RMDSZ tevékenyégének megjavításához, demokratizálásához. Mint a Maros megyei szervezet elnöke (abban az időszakban nem létezett vásárhelyi szervezet) a 2000-es helyhatósági választások előtt megszerveztem az előválasztásokat. A magyar szavazóbázis egynegyede részt vett a vásárhelyi  előválasztáson – akaratukat nem voltam hajlandó semmibe venni. Képtelen voltam  a hét és félezer marosvásárhelyi szavazatával szentesített tanácsosi listát kukába dobni és helyette a többi vezetőnek tetsző pártlistát benyújtani. Felállításomban az is szerepet játszott, nehogy ősszel megszervezzem a parlamenti képviselői és szenátori székekre vonatkozó előválasztást. E két okból kifolyólag  alapszabályellenesen eltávolítottak a megyei elnöki székből. Nagyon sok olyan vásárhelyit, akik nem feledték el a fekete márciust ez a hatalmi arrogancia igen felháborított és nem mentek el szavazni. A 2000-es helyhatósági választások első fordulójában Fodor Imre újraválasztásához csak 168 szavazat hiányzott! Ha az RMDSZ vezetése által  felháborított vásárhelyiek nem maradnak otthon, akkor Fodor Imre marad a polgármester! A bajt az is tetézte, hogy a szavazatszedő bizottságban – ahol pedig kötelező módon el kellet volna rendelni az újraszámlálást – nem óvták meg a rengeteg jogtalanul megsemmisített szavazatot. Baklövésük annál bosszantóbb, mivel többezer szavazatot érvénytelenítettek.

Rövid életű RMDSZ megyei elnökségemnek  örvendetes módon megmaradt  egy általam indított gyakorlata: azóta minden március 20-án az RMDSZ támogatást nyújt át a három magyar mártír (Csipor Antal, Gémes István és Kiss Zoltán) családjának.

xxx

Az 1989. decemberi fordulat után itt, Marosvásárhelyen azért küzdöttünk, hogy állítsuk vissza az önálló Bolyai-líceumot és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) a magyar tagozatot, ahol a teljes körű oktatás, elmélet, gyakorlat, államvizsga ismét magyarul folyjék. Annak ellenére, hogy 1990. január 19-én a Maros megyei NEIT egyhangú döntést hozott a Bolyai magyar jellegének szeptemberi visszaállításáról, ez csak tizenöt évvel később valósult meg. A MOGYE-n a magyar oktatás helyzete 25 éve változatlan – ilyen szempontból igen tanulságos a Liga Studenţilor függelékként közölt 1990. márciusi nyilatkozata. Az egyetemi szenátus  kétharmados román többségének  viselkedéséről  Talleyrand szavai jutnak eszembe: „semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek”. Eszükbe se jut az, hogy az anyanyelv használatának törvénysértő korlátozása mekkora bajokat okozhat… Biztosra veszem, hogy nem ismerik Thomas Masaryknak, Csehszlovákia első elnökének figyelmeztetését: az elégedett kisebbség stabilitási tényező.

1990  februárjában százezer magyar vonulhatott fel a marosvásárhelyi főtéren, gyertyával és könyvvel, most pedig ha vonulni vagy forgatagozni szeretnénk a főtéren, polgármesteri tiltásokba ütközünk.

Ennek ellenére mégsem vagyok pesszimista. Mindenekelőtt abból indulok ki, hogy a román igazságszolgáltatás mára eljutott oda, hogy pártsemlegesen vonja felelősségre a korrupt politikusokat, ezért oda is el kellene hogy jusson, hogy „pártsemlegesen” bírálja el jogos követeléseinket. Ha csak azt nézzük, hogy a román törvények és a Románia által aláírt és ratifikált nemzetközi egyezmények alapján milyen jogokat biztosítanak – papíron – a magyar és más nemzeti kisebbségnek, akkor könnyen megfogalmazhatjuk az elérendő és elérhető céljainkat, vagyis ezeknek a rendelkezéseknek az alkalmazását, tiszteletben tartását. Feladatunk az, hogy jogi és politikai eszközökkel odahassunk, hogy a Romániáról szóló monitoring jelentés ne csak a korrupciós ügyeket vizsgálja, hanem foglalkozzon a kisebbségeket érintő jogsértésekkel is. Az Európai Emberjogi Bíróságot (CEDO) is meg kell keresni a véleménynyilvánítás szabadságát, a gyülekezési szabadságot korlátozó és egyéb  diszkriminatív közigazgatási és igazságszolgáltatási döntések megváltoztatásáért. Az igazság malmai lassan őrölnek, de őrölnek!

Az elmúlt 25 esztendő többségi politikusai arról győztek meg, hogy tőlük nem várhatjuk a nemzeti kérdés higgadt, türelmes kezelését, még kevésbé a megoldását, hiszen a legolcsóbb, biztos fegyveréről, az évszázados előítéletekre építő szájtépő uszításról bolondok lennének  lemondani. Kell-e ahhoz gazdasági-pénzügyi  szakismeret, jogi előképzettség vagy szemernyi kultúra, hogy „bátran” rámutasson valaki a magyarok ármánykodására, szeparatista aknamunkájára és a többi, és a többi, és kitartóan mantrázza a képtelenségeket. Senki sem mer ellentmondani, mert hogy állhatna szavazói elé a magyar elképzelések, „követelések” pártfogója (Smaranda Enache kálváriája sokakat elrettenthet). A román parlamentből kikerültek ugyan a szélsőséges pártok, de nemcsak egykori tagjai, de nemritkán szóhasználatuk, érvrendszerük hol ebben, hol abban a pártban bukkan fel, és még mutatóban sem kerül kormánytag vagy képviselőtárs, aki leintené az (ál)hazafiaskodókat. Úgy gondolom, hogy a civil szféra az, amely nem a közvetlen hatalomra törekedve képes lesz (jelei arra mutatnak, hogy már ma is képes) arra, hogy a román közgondolkozásban lassú, türelmes kitartással kimunkálja azt a pozitív mentalitásváltást, amelyre annak idején a nomenklaturista Silviu Brucan húsz évet adott (a kis optimista!)

Persze némi kiigazítás a mi politizálásunkra, mentalitásunkra is ráférne…

Amikor a nemzetközi garanciákról beszélünk, a jogi környezet kitartó alakítását említjük, egyetlen percig sem feledkezhetünk meg arról, hogy minden eredményt csakis abban a közegben érhetünk el, amelyben élni akarunk, és hosszú távú eredményekre, főleg honfitársaink meggyőzésére építhetünk, olyan érvrendszer és diskurzus kialakításával, mely számukra teszi érthetővé és elfogadhatóvá igazunkat. Ha sikerülne megszerezni azt a nemzetközi támogatást, amelyben 1990 márciusában reménykedtem-reménykedtünk, akkor céljainkat sokkal könnyebben  elérhetnénk.