Az angol kiadás szerkesztőjének előszava

 

E könyv angol kiadása látszatra a lehető legrosszabb időpontban jelenik meg. Akkor, amikor mindenki a hajdani Jugoszlávia tragédiájára figyel, ahol ezrek halnak meg. Ehhez képest ez a könyv jóval kisebb jelentőségű eseményt ír le, ami Románia egyik erdélyi városában, Marosvásárhelyen történt 1990 márciusában, három hónappal a Ceaușescu hatalmát megbuktató forradalom után. A helybeli románok tombolása a népes magyar közösség tagjai ellen. Az utcákon öt embert gyilkoltak meg. Évekkel ezelőtt történt mindez; mire jó, hogy ezzel a sötét históriával törődjünk?

Sok oka van ennek. Nem számítva a Szovjetunió volt köztársaságaiban zajló öldöklést, ami Keleten még a kommunizmus bukása előtt megkezdődött, s a jövőben is vég nélkül folytatódik, az itt leírt epizód volt az első figyelmeztetés, hogy a kommunizmus alóli felszabadulás nem szabadít meg az ősi gonoszságtól, hanem épp ellenkezőleg, az ősi gonoszság visszatérését idézi elő. A marosvásárhelyi pogrom volt a kelet-európai posztkommunista rendezésben az „első vér”. Itt három hónapon belül pogromba fordult a felszabadulás. Szerencsénk, hogy a tisztán látó ügyvéd, Kincses Előd az események egyik főszereplőjeként és tanújaként jelen volt, s krónikása lehetett annak, miként öltött ilyen alakot a gonoszság mélyben rejtőző erőinek átváltozása.

E könyv azonban jóval több valamiféle morális mesénél: épp ellenkezőleg, a gaztettek szenvtelen és fair elbeszélése révén ijesztő, de egyúttal valóban elragadó olvasmány.

Az itt működésében leírt métely továbbá ma is hat az európai népközösség e részében. S a helyzet egyre veszélyesebb. A függetlenné váló Szlovákiában 600000 magyar él, majd valamivel több, mint az összlakosság tíz százaléka. Minden jel arra mutat, hogy a szlovákok nem fogadják megértéssel a kisebbségi jogaik érvényesítésére törekvő magyarok igényeit. Ugyanígy fenyegeti az észak-szerbiai Vajdaságban élő 450.000 magyart az a szerb hatalmi játszma, amely Jugoszlávia volt köztársaságait pusztítja. Nem üres spekuláció azt állítani, hogy a magyar kisebbségek védelmében fellépő magyar kormány konfliktusba keveredhet Szlovákia és Szerbia vezetőivel.

Az e könyvben leírt eseményeket követően pedig Romániában csak romlott a magyarság sorsa. Románia azonban több mint kétszer akkora, mint Magyarország, s így nehéz elképzelni, mit tehetne Magyarország a határain túl, Erdélyben élő több mint kétmilliós vérrokonság védelmében. Bár a katonai alternatíva aligha hozhat megoldást, őszintén meg kell mondanunk. hogy az a mód, ahogyan Románia bánik a magyar kisebbséggel, tovább növeli a felszültséget Európa e változékony szögletében. Mint tudjuk, a balkáni események egyszer már kirobbantottak egy világháborút. S bár nem valószínű, hogy e tájék problémái újabb világégést hozzanak ránk, nem árt, ha megértjük, miféle történet rejtőzik Európa egyik, mindmáig legnagyobb politikai hibasorozata mögött.

Három esztendővel ezelőtt a legelőrelátóbb emberek alighanem azt mondták volna, hogy ők már nem lesznek élő tanúi a háború utáni rendezést rögzítő, 1945-ös jaltai egyezmény érvénytelenítésének. S ma már Jalta nem létezik többé.

Ennél duplán valószínűtlenebbnek látszott, hogy az 1919-es versailles-i békeszerződés érvénytelenné válik. S most fő kreatúrái közül kettő, Jugoszlávia és Csehszlovákia önmegsemmisítésre ítéltetett. Vajon talál-e Versailles harmadik kreatúrája, a mai Románia akaratot ahhoz, hogy megóvja önmagát a belső feldarabolódástól, s egyben kiérdemelje helyét az Európa-Házban? E könyv bizonyítékai alapján azt kell mondanunk, hogy ebben a kérdésben az esküdtszék végső döntése még várat magára.

 

* * *

 

1990 februárjában találkoztam először Kincses Előddel, épp annak az időszaknak a derekán, amelyet e könyvben leír. Hat héttel a Ceaușescut megbuktató forradalom után amiben Kincsesnek nem kis része volt –, s hat héttel a Kincses szülővárosában, Marosvásárhelyt kirobbanó pogrom előtt, ami miatt aztán száműzetésbe kellett menekülnie. Három hónapos metamorfózis volt ez, a boldogságból az aljasságba.

Véletlen, hogy interjút készítettem néhány jelentős személyiséggel, aki később szereplőjévé vált e könyvnek is. Közéjük tartozott Kincses is, a marosvásárhelyi megyei közigazgatási hivatal új elöljárója. Riporteri megbízatásom arra szólt, kísérjem figyelemmel, merre tart Erdély Ceaușescu bukása után. A sajátos kérdés, amely nyomban felmerült, az volt, miért beszél mindenki a románok és magyarok közötti erőszakos összeütközés lehetőségéről, holott nemrég a Ceaușescu elleni diadal közös győztesei voltak?

E könyv szereplőiről az alábbi életrajzi adatokat jegyeztem fel gyorsírással, vázlatosan:

Kincses. Magyar vezető a forradalom utáni új megyei közigazgatásban. Kedélyes, szeretetreméltó figura. Füléig tele lelkesedéssel, hogy a románokkal a magyarok külön anyanyelvi iskoláztatását visszaállítsák.

Enache. Helybéli román értelmiségi, aki síkra szállt a magyarok külön oktatáshoz való jogai mellett, és akit ezért – számtalan esetben – halálosan megfenyegettek. Szerény nő, mélységesen szomorú és zaklatott. Csinos.

Judea. Ezredes, román vezető az új városi tanácsban. Látszólag elfogulatlan. Hízelgő, csúszómászó, nagyon izzad. Judea tagadja, hogy valamikor is azt mondta volna: Enache halált érdemel azért, amit a magyarok érekében mondott.

Ceontea. A helyi új ultranacionalista román mozgalom, a Vatra Românească (Román Tűzhely) vezetője. Gyűlöli a magyarokat. Nagyon félelmetes, nagyon erőszakos. Rosszabb a fasisztáknál.

E feljegyzéseimmel nem pályázom arra, hogy különösebben éles sze­mű­nek tartsanak. Ellenkezőleg, e különféle tulajdonságok éppenséggel átlátszóan nyilvánvalóak voltak s azok ma is bárki számára, akinek szeme, füle és orra van.

Ha visszatekintünk, e három hónap eseményei súlyos tragédiába torkollottak. S különösen abba torkollott az erdélyi magyarok felkelése a közös ellenség, Ceaușescu ellen. Az a felkelés, amely ennek az ellenségnek a bukásához és a román közösséggel való összebéküléshez vezetett. Ütött az örök boldogság és testvériség órája. S akkor ez a mozgalom hirtelen szemben találja magát az új (vagy talán az eredeti, a régi) ellenséggel, aki lerombolja a forradalom reményeit, éket ver a két közösség közé, rátámad, legyilkolja és szétkergeti azokat az igaz embereket, akik elsőként szálltak síkra Ceaușescu megbuktatásáért.

E súlyos tragédia időbeli keretei túlságosan elvarrottak, s a benne lényeges szerepet játszó halandók megrökönyödése túlságosan teljes ahhoz, hogy az eseményekről összességükben valószínűsíthető képünk legyen. A valószínűséget, az események jelentőségét és értelmét kutatva Kincses úrra kell támaszkodnunk, s arra, amit ebben a könyvben elmond.

Kincses esélytelen hős volt ebben a drámában. Két olyan szerep sodorta a viharba, melyeknek egyikére sem vágyott: védőügyvédje volt Tőkés László magyar lelkésznek, amikor az szembeszállt Ceaușescuval (ez az ellenállás robbantotta ki a romániai forradalmat), s magas tisztséget kapott a forradalom után a helyi tanácsban, amelyet a Tőkés védőjeként szerzett országos hírneve miatt volt kénytelen vállalni. Senkinek nincs joga megítélni, hogy a feddhetetlen előéletű vidéki ügyvéd felkészült vagy alkalmas volt-e erre a feladatra. A neki sebtében osztott lapokat Kincses a legjobb ismeretei szerint játszotta ki, sosem tudva, hogy mikor épp hogyan keverik a kártyát ellene és népe ellen.

Kincses könyve néha frusztráló. Nem azért, mert a történet frusztráló – e szó aligha megfelelő –, hanem a közlésmód miatt, amelyhez ragaszkodik. Amint ezt önmagáról írja, ő nem politikus vagy vitairatszerző, hanem jogász. S Kincsesben a jogász – a bizonyítás hitelességének megszállottja – nemcsak abban mutatkozik meg, amit mond, hanem éppígy abban is, amit nem hajlandó mondani. E könyv eredeti, magyar változata 1990 nyarának végén készült. Akkortájt Kincses (másokhoz hasonlóan) viszonylag kevéssé ismerte fel a forradalom utáni Romániában zajló események igazi logikáját, bár a kezdődő gyanakvás gyötrő felvillanásai végig nyilvánvalóak könyvében. Ma már természetesen tudja Kincses (másokhoz hasonlóan), hogy Ion Iliescu forradalom utáni rendszere milyen reformképtelen és megalkuvó módon ragaszkodik fennmaradásához. S valószínű, hogy Kincses másmilyen könyvet ír, ha később lát neki. Eredeti tanúságtételét mégse volt hajlandó lényegesen felülvizsgálni, mert ez – így érvel – lépcsőház bölcsesség lenne. Ez nem cserkészbecsület: a mai Romániában (miként a régiben is) a szavahihetőség politikai fegyver a jogász számára éppúgy, mint bárki számára. S Kincses nem akarta, hogy ellenségei azzal vádolhassák: a maga vagy a mások egykori tetteit, indítékait utólagosan átstilizálta.

Így igaz: ennek az angol nyelvű kiadásnak még csak az előkészítésénél tartottunk, amikor Kincses külön elmondta, hogyan halt meg egy román ember Marosvásárhelyen, 1990. március 20-án éjjel. Ennek az embernek a halálát a román nacionalisták propagandacéljaik elérésére használták fel – s használják ma is –, jóllehet nyilvánvaló volt, hogy az őt a pogrom színhelyére szállító sofőr gondatlan vezetésének áldozata lett. Kincses azonban azt mondta, hogy amikor a könyv első, magyar fogalmazványát írta, még nem hozták nyilvánosságra a halottkém jelentését ennek az embernek a haláláról, s így – jóllehet tudta az igazságot – nem akart semmiféle, a halottkémét megelőző állítást rögzíteni. (Olvassák csak: „Mint a magyarok felelős szóvivője, ennek az embernek a haláláról nem akarok – a hivatalos jelentés biztosan bekövetkező szerecsenmosdatásáig – semmit mondani, amit kiforgathatnának és felhasználhatnának hazugságaim bizonyítékaként s botként, hogy azzal verjenek bennünket.”)

A nyugati ember nehezen fogja fel az állandó önuralomnak és lemondásnak azt a légkörét, amelyben az erdélyi magyaroknak élniük kell. Ugyanilyen nehezen érti meg a nyugati ember, hogy az igazságszolgáltatási eljárásokban miként érvényesülhet az állami jogtiprás és hányavetiség olyan mértékben, amely lehetővé teszi sőt bátorítja az effajta helyzetek kialakulását. Hogy – amint ezt Kincses írta 1990-ben – azoknak a bűnöknek a tetteseit, amelyekről itt tudósított, sohasem büntették meg. És ha ez a légkör megmarad soha nem is fogják.

Így igaz: Kincses az, aki vád alatt áll az itt leírt események miatt. Miután 1990. március végén elmenekült Romániából, megtudta, hogy jogi eljárást készítettek elő ellene. Nehéz volt felderíteni, kiadtak-e szabályszerű elfogatási parancsot, s ha megtették, az valójában hogyan hangzik. Annyi azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ha Kincses több, mint két évvel az erőszakos események után hazatér szülővárosába, akkor letartóztatják és „gyilkosságra való felbujtás” címén vád alá helyezik. (Az eredeti vád „népirtásra való felbujtás” volt.)

A nyugati ember számára az is nehezen hihető, hogy a legirritálóbb (állítólagos) ok, ami a marosvásárhelyi pogromhoz vezetett, az volt, hogy a magyarok a korábbi esztendőkben számukra biztosított anyanyelvi iskoláztatás visszaállításáért agitáltak. De a kívülállók azt is hiába próbálják megérteni vagy tekintetbe venni, milyen alapvetően frivolak azok a gyanakvások, amelyeket bizonyos románok az erdélyi magyarság törekvéseivel szemben táplálnak.

Ha valaki megkörnyékezne egy erdélyi magyart, és titkon megkérdezné tőle, hiszi-e, hogy jobb sora lenne, ha a versailles-i szerződés nem adta volna oda a magyar Erdélyt Romániának, valószínűleg igennel felelne. Ez eléggé tisztességes válasz: kérdezzen meg egy írt Ulsterről. Mégis, teljes irrealitásba pottyanna, aki azt képzelné, hogy a forradalom utáni Marosvásárhely magyarságának körében létezett olyan koherens szándékbeli vagy cselekvésben megnyilvánuló törekvés, hogy Magyarországot újraegyesítsék elvesztett erdélyi területeivel. Persze, hogy nem! Hogyan is létezett volna?

De azok a románok, akik a forradalom utáni hónapokban egymás sarkát taposva tódultak be a Vatra Românească (Román Tűzhely) szervezetbe, nem akceptálták ezt a tényt. Ők már eldöntötték, hogy hisznek az összeesküvésben. Ők már eldöntötték, hogy úgy tekintenek az anyanyelvű iskolai oktatást áhító magyarokra, mint az ék élére, melynek követelései könyörtelenül afelé törnek, hogy Erdélyt elszakítsák a román államtól. Kincses nem lehet olyan apolitikus, hogy ezt kimondja, de ijesztő érzékelni azt a neurotikus kulturális, intellektuális és etnikai veszélyérzetet, amellyel a román reakció a magyar törekvésekre válaszol.

A Vatra Românească szervezet tevékenysége fonalként szövi át a könyv egészét. A Vatra önmagát akkoriban kulturális szervezetnek nevezte, amely pusztán arra hivatott, hogy vállalja e zavaros időkben a román érdekek védelmét. Mérsékelt jóindulattal a Vatrát a román veszélyérzet legmélyebb zugaiból táplálkozó, lélekmérgező összeesküvésnek tekinthetjük. A megválaszolatlan kérdés ezek után csak az: ki rángatja a zsinórokat és mi minden áll a műsortervben?

A Vatra ma terebélyesedik. S az összeesküvők, akik a pogromot szervezték, szabadlábon maradnak. A hatóságokat, amelyek carte blanche-t adtak ügyködéseikhez, sosem vonták felelősségre.

Kincses azonban nem akarja a Vatra szerepét túlértékelni ezekben az eseményekben. Ma, inkább mint valaha, azt kell számításba venni, hogy léteznek más erők közötti frontvonalak. Kincses most azokkal ért egyet, akik szerint a marosvásárhelyi pogromot a belügyminisztérium különleges alakulata (Securitate) szervezte egy Securitate-ezredes vezetésével. Most abban is egyetért, hogy ez a különleges alakulat szervezte meg 1990 júniusában, hogy Bukarestet elözönlötte a bányászok csőcseléke; ennek során számos kormányellenes tüntetőt súlyosan bántalmaztak. A román ellenzéki sajtó azt írta, hogy a bányászok tombolásáért a Román Belügyminisztérium Cristescu ezredes vezette 0215 sz. különleges alakulata felelős.

Száműzetésében Kincsesnek kedvenc időtöltése olykor, hogy előveszi Ceaușescu régi büntetőtörvénykönyvének egyik példányát, s egy boríték hátlapján listába írja: igazság szerint pontosan hány bűntettel tudná vádolni a marosvásárhelyi pogrom szervezőit. Szakaszok és bekezdések. Egyre a jogász. De bizonyára gyötri a foglalatosság, hiszen saját adott kilátásait és Románia kilátásait tekintve ez az időtöltés igazán haszontalan.

(1992. szeptember)

Christopher Keeling

 

HU

RO

EN

Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa