1990. március

 

Március első napjaiban Avram Iancu marosvásárhelyi lovas szobrára rápingálták azt a szöveget, hogy „LE VED”. A Cuvîntul Liber vehemens tiltakozó-uszító cikket szentelt az eseménynek.

Tudtam, ezt nem szabad szó nélkül hagyni.

Szerencsére Bukarestbe kellett utaznom, a 13 kisebbségi szervezetnek a román parlament kupolatermében tartandó tanácskozására.

Boros Zoltánnak, a bukaresti Televízió magyar adása szerkesztőjének lakásán vettük fel azt az interjút, amelyben elmagyaráztam, hogy az az ember, aki azt írta, hogy „LE VED” (VEDD LE helyett), az nem ismerte a magyar szórendet és a magyar helyesírást, szóval nem tudott rendesen magyarul. Javasoltam, elemezzék a festéket, honnan származik. Ti. elég sok piros felirat jelent meg a városban, s így kideríthetik a tettest.

Arra is kitértem, jó lenne, ha a választásokon, tanulva a karánsebesi románok példájából, akik az Osztrák–Magyar Monarchia idején Mocsáry Lajost képviselőjüknek választották, mi is ezt tennénk Smaranda Enachéval.

Jóllehet interjúm román felirattal hangzott el, és érveimmel egyszerűen nem lehetett vitába szállni, az Adevărul, mintha mi se történt volna, leközölte G. Giurgiu cikkét. A szerző azt állította, hogy magyarok mocskolták meg a „havasok királyának” szobrát.

Mondanom sem kell, válaszcikkemet nem hozta le az Adevărul.

A bukaresti kisebbségi fórumon megrökönyödve hallottam a többi kisebbségi vezetőtől, hogy ők is mennyit szenvedtek a nemzetiségi elnyomás miatt, micsoda vérveszteségeik voltak az idők folyamán, és nekik sincsenek iskoláik! Megrökönyödésem annak is szólt, hogy egyáltalán nem tudunk egymás sorsáról. A diktatúra milyen tökéletesen el tudta zárni egymástól az embereket, a népcsoportokat.

A tanácskozáson a romániai Német Demokrata Fórum rendkívüli programját is ismertették s azt támogatólag tudomásul vettük. Ennek a programnak, amelyben elsősorban a németeket alkalmazó gyárak, intézmények, saját iskolák azonnali létesítéséről is szó volt, kellett volna megakadályoznia a további exodust. A kormány azonban válaszra sem méltatta ezeket a követeléseket, így a németek kivándorlása még jobban felgyorsult.

Lehet, hogy 1990 tavaszán – megfelelő politikai lépésekkel – meg lehetett volna győzni a németeket az otthonmaradás szükségességéről. E lépések megtételéhez azonban hiányzott a politikai akarat. Úgy néz ki, hogy 750 év után a szászok és svábok erdélyi és bánsági történelmi szerepe bevégeztetett.

Szerintem itt csak vesztesek vannak: a németek elvesztették rajongva szeretett Siebenbürgenüket, Bánságukat, Románia pedig a német szakértelmet, munkamorált és tőkét. Biztosra veszem, ha a bő félmilliós németség a helyén marad, az óriási vonzerő lett volna az új Európában a német tőkebefektetések számára (a sovinizmus sohasem volt jó gazdasági és politikai tanácsadó).

Hazatérve olvastam a március 10-i Cuvîntul Liberben (az újság fényképpel illusztrálta a hírt), hogy Magyarországról két szövegszerkesztőt hoztak ajándékba. Az egyiket a Vatra irodalmi folyóirat kapta (átvette Cornel Moraru főszerkesztő), a másikat az Erdélyi Figyelő (átvette Sütő András főszerkesztő). Aztán egy másik cikket olvastam ugyanazon az oldalon, amelyik a magyarok nyakába varrta Nicolae Bălcescu szovátai szobrának a ledöntését.

Tudni kell, hogy Nicolae Bălcescu szobra legalább harminc éve áll Szovátafürdő parkjában. Szovátán az üdülő vendégek száma több ezer, általában román lakta vidékekről érkeznek.

Miért kell egy ilyen eseményt, ahol a tettes ismeretlen, magyar provokációként tálalni?

Ráadásul magyar szempontból a román történelem talán legpozitívabb alakja Nicolae Bălcescu. 1849-ben ő kötötte meg Kossuth Lajossal a Projet de pacificacion-t, mindent megtett a két nép egymásra találása érdekében. Pont az ő emlékét kellene meggyalázniuk a magyaroknak?

A tettes azóta is ismeretlen. A szovátaiak azonnal tiltakoztak, hangoztatták, semmi közük a szobordöntéshez. Új Bălcescu szobrot rendeltek (a régi úgy megrongálódott, hogy nem lehetett restaurálni), de a szélsőséges sajtó azóta is egyre fújja: a magyarok meggyalázták Avram Iancu szobrát és ledöntötték a Nicolae Bălcescuét.

Erről ennyi elég.

Ezekre a megnyilvánulásokra kormányszinten állandóan reagált Király Károly. Hetente beadványokkal bombázta az illetékeseket, pontosan leírva az eseményeket (kezdve a január 25-i, a régeni RMDSZ-székház elleni támadástól, ami szintén leitatott és beszállíttatott Görgény-völgyi román parasztokhoz fűződött), követelvén az általa meg is nevezett bűnösök felelőségre vonását, az uszító katonatisztek áthelyezését, a nemzetiségügyi minisztérium felállítását, egy gyors rendelet meghozatalát, amellyel fel lehetne venni a küzdelmet a sajtó nacionalista-soviniszta uszításaival szemben. Király többször is megpróbálta elérni a két legveszélyesebb vatrás tiszt áthelyezését, de Vasile Țîra őrnagy (mellesleg Ceaușescu uralma alatt politikai tisztként vitézkedett) és Ioan Judea ezredes a helyén maradt.

Ezek a memorandumok annyit értek, mint a falra hányt borsó; a forgatókönyvet nem lehetett félbeszakítani.

Miután Judea nyilvánosan elmesélte Erdély elszakításának háromlép­csős magyar tervét, Király tettetett bambasággal azt mondta Stăn­culescu tábornok hadügyminiszternek: Hallottad, milyen hadititkot fecsegett ki Judea? Mit? Hát azt, hogy a magyarok el akarják venni Erdélyt, s mi megszereztük a haditervet. Stănculescu röviden: Prostul (a hülye).

Mindenesetre egyre többször érte sajtótámadás Király Károlyt is.

A Tőkés László elleni kampányra február 1-én a Vatra Românească adta meg a jelt. Gyulafehérvári összejövetelükön őt is akasztófára kívánták a vatrások.

Ellenem a hadsereg tisztjei a sajtóban kezdtek fellépni, Vasile Țîra őr­nagy felszólított, ideiglenesen vonuljak vissza a politikától, alkalmas pillanatban esetleg visszatérhetek.

Olimpiu Solovăstru őrnagy támadásait azzal zárta, hogy meghívott, menjek el és találkozzak a tisztikarral és a sereggel.

A meghívást telefonon elfogadtam, de mind húzták a találkozó létrehozását (így olyan látszat keletkezett, hogy van valami takargatni valóm).

Végül is március 7-re kitűztem az időpontot. Közleményemet a román nyelvű újság nem hozta le (hogy úgy nézzen ki: a román hadseregnek magyarul üzengetek a Népújságon keresztül).

A találkozó elmaradt, mert Cojocaru tábornok közölte, a hadsereg semmilyen párt képviselőivel nem szándékszik találkozni.

A vatrás katonatiszteket az is nagyon felbosszantotta, hogy az általuk végrehajtott bándi vezetőcserét egy egyszerű jogi érvvel megtorpedóztam. Bándon (Marosvásárhelytől mintegy 30 km-re fekvő nagyközség) a magyarok és a románok egy része ragaszkodott Victor Onea NMF elnökségéhez, illetve polgármesterségéhez. Az ellentábor viszont minden áron el akarta távolítani.

Ebben segédkezett a hadsereg. Țîra őrnagyék kiszálltak Bándra és meg­választották a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsát, amiből kimaradt Onea s visszakerült a régi, kommunista gárda.

A bándiak másnapi tiltakozó gyűlésére meghívtak. Sokan „jóin­du­latúlag” figyelmeztettek, csakis a hadsereg oltalma alatt menjek oda.

Én úgy éreztem, ha a bándiak hívnak, nem mehetek oda hadsereggel, így szolgálati autómmal, Cimbi barátom kíséretét igénybe véve (ő volt velem Temesváron is) elutaztam Bándra.

A gyűlésen Oneát éltették, aki hitet tett a román–magyar megbékélés, az egyenjogúság mellett.

Amikor szót kértem, magyar nénikék hangoskodtak: le van fizetve stb. Annyit mondtam, az előző napi választás, amit a katonaság közreműködésével ejtettek meg, érvénytelen, mivel a törvényhozó csak két nappal később fogja megalkotni a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának felállításáról szóló törvényt.

Olyan államhatalmi szervek, amelyeket a törvény nem szabályoz, egyszerűen nem hozhatók létre.

Jogászi érvelésemet azzal fejeztem be: ez azt jelenti, hogy marad a régi vezetés, vagyis Oneáék.

Judea ezredes szerepére jellemző az alábbi eset is:

A március 16-i gyógyszertári csata után Kolumbán Gábor székelyudvarhelyi NEIT elnök  barátjával, Gajzágó Márton Kovászna megyei NEIT alelnökkel  szánt szándékkal  félrevezető telefonbeszélgetéseket folytatott, arra számítva,  ill. ellenőrizve,  hogy a hivatalosan nem létező szekuritáté lehallgatja-e őket? Arról  meséltek, hogy a Matrica gyárban a munkások vasdorongokat öntenek, hegesztenek, azért, hogy legyen mivel verjék a románokat. Egyik beszélgetésük után Judea felhívta őket és arról érdeklődött, hogy milyen fegyvereket is készítenek Udvarhelyen?”

Ugyancsak március első dekádjában telefonon felhívott Mihai Suciu, a Cuvîntul Liber egyik szerkesztője, és interjút kért tőlem. Természetesen beleegyeztem. Mindig azt vallottam, mindent meg kell tennünk azért, hogy a román közvélemény megismerje valódi álláspontunkat, követeléseinket.

Az volt a kikötésem, hozza le a teljes szöveget és a közlés előtt az interjút nézzem át. Beleegyezett.

Meglepetésemre egy egész csapat jött az interjúra, nem csak Mihai Suciu. Vele tartott Lazăr Lădariu, a főszerkesztő, V. Bărbulescu, újságíró és Țîra Vasile őrnagy.

Gondoltam, a hadsereg képviselőjétől el kellene tekinteni, de aztán azt mondtam magamban: ha ti ezt nem tartjátok lealacsonyítónak, engem nem zavar.

Az interjú igen sokatmondó címmel jelent meg, három részletben, március 15-i kezdettel: Nincs szükségünk olyan vezetőkre, akiken folt esett…

Négy lényeges esetben tértek el egyezségünktől:

1.) A „LE VED” szövege román fordítását nem adták vissza, így egy magyar nyelvet nem ismerő számára nem volt érthető, nyelvtanilag mennyire helytelen a szórend fordítottsága miatt az Avram Iancu szoborra pingált szöveg,

2.) Smaranda Enachéről hangsúlyoztam: más a véleményem, mint az övék. Csak annyit hoztak le: nem nyilvánítok véleményt,

3.) Kihagyták a szekuritátéra vonatkozó kérdéseiket és a válaszomat, amely szerint egy becsületes román hazafi a diktatúra utolsó éveiben már nem vállalhatta ezt a munkát, mivel látnia kellett, az a hatalom, amelyet szolgál, tönkreteszi hazáját. Hozzátettem, a szeku terrorja legalább 5 évvel hosszabbította meg Ceaușescu uralmát.

4.) A hadseregről elmondtam, helytelenítem politikai szerepvállalását. Ezt a passzust is „kifelejtették”.

Az interjú közlését március 15-én kezdték meg, tehát eljutottunk az események sűrűjébe. Ezt az is mutatta, hogy egyre gyakrabban fenyegettek telefonon. Éjjelente mindig felvettem a kagylót, nem tudhattam, nem külföldi barátaim érdeklődnek-e. Ez volt a lutri: vagy az életemet féltették, vagy az életemet fenyegették…

Március 15-e megünnepléséről sokat beszélt a Vatra Românească. Azt, hogy ebből cirkuszt kell csinálni, meg kell sértődni, még február végén elhatározták, legalábbis ez derült ki egy titkos dokumentumból, amelyhez március 20-án este jutottak hozzá a magyarok.

Március 14-én este a Kultúrpalotában volt egy kultúrműsorral egybekötött megemlékezés. Hivatalos volt a megye román vezetése is, de nem jött el. Az előadáson román művészek is felléptek, zökkenőmentesen folyt le minden.

Másnap, 15-én megkoszorúztuk Nicolae Bălcescu szobrát (itt román nyelven beszélt Aurel Florian, a Szociáldemokrata Párt megyei elnöke), a Székely Vértanúk szobrát, és felavattuk a Teleki házon (ahol a református egyház irodája van) a Bem tábornok utolsó marosvásárhelyi éjszakáját megörökítő emléktáblát.

Hangsúlyozom a félrevezető román propaganda állításával szemben: minálunk, Marosvásárhelyen sem a forradalom előtt, sem utána nem lát­tam kitűzött magyar zászlót. Persze, normális időkben senkit sem bosszantana a zászlóhasználat, de a Vatra Marosvásárhelyén ezt senki sem kockáztatta meg. Mi mindent megtettünk az összetűzések elkerülése érdekében, de nem rajtunk állt a vásár.

Mivel igen körültekintően, a román (helyesebben vatrás) érzékenységre, provokációs lehetőségekre gondolva szerveztük meg a március tizenötödikei megemlékezést, ezért saját „hatáskörben” próbáltak  – akárcsak az Avram Iancu szobor lefestésekor – feszültséget kelteni, provokálni.Pechükre Marosvásárhelyre érkezett Demény Lajos, aki így írja le az esetet:

 

1990. március 15-én Marosvásárhelyen voltam, ahova Kolozsvárról érkeztem a délelőtt folyamán. Ott várt az utasítás, hogy legyek telefonközelben, mert (a Ceauşescutól örökölt) Emil Drăgănescu miniszterelnök-helyettes fog keresni. Ion Scrieciu irodájában kellett várnom. [Felmerül a kérdés: miért nem várakozhatott az én irodámban?] Ez úgy délutáni 3 óra táján beállított azzal a hírrel, hogy a városban a magyar lakosság a megemlékezés három helyén románellenes rendbontásra, törésre és zúzásra kapatta magát, és kibontott magyar zászlók alá sorakozva terrorakcióra készül. Ő úgymond a híreket a rendőrség és kémelhárítás helyi megbízható közegeitől kapta. Előkészítette ilyen értelemben a jelentést a kormány részére, és kért, hogy én is írjam alá.

Késznek mutatkoztam egy jelentés aláírására, de csak miután a dolgokról személyesen a helyszínen meggyőződtem. A kormány tájékoztatása felelőséggel jár, és Marosvásárhelyen való jelenlétemmel, s annál kevésbé aláírásommal nem szentesíthetek egy jelentést olyan eseményekről, amelyeknek szemtanúja nem voltam. Felkértem, hogy a rendelkezésemre álló gépkocsival szálljunk ki a jelzett három helyszínre és utána jelentsük azt, amit láttunk és tapasztaltunk. Miután ettől nem voltam hajlandó elállni, kénytelen volt velem együtt a március 15-i megemlékezés mindhárom helyét végigjárni. Mindenütt a legnagyobb rendben és a marosvásárhelyi magyarságra jellemző fegyelmezettségben lezajló megemlékezés tanúi voltunk. Semmi rendbontást, egyetlen kibontott magyar zászlót, annál inkább románellenes uszító jelszavakat nem tapasztaltunk. A jelentés lekerült a napirendről, de megrökönyödve hallottam a késő esti híradásban, Bukarestbe való visszaérkezésem után, hogy „Marosvásárhelyen románellenes tüntetés és rendbontás volt”. Sajnos hiába tájékoztattam a kormányt az általam tapasztaltakról és kértem a Román Televíziót, hogy helyesbítsen.