1990. január

 

Január 1-én, hogy észleljük mekkorát fordult a világ, bejelentkezett hozzám három újságíró: a Die Welttől, a Liberationtól és a Quotidien de Paris-tól. Tíz nappal azelőtt inkább egérlyukba bújtunk volna, semhogy nyugati újságírókat nyíltan a lakásunkban fogadjunk.

Reggeltől estig ott voltak, rengeteg interjút készítettek (nemcsak ve­lem, hanem Király Károllyal, Markó Béla költővel, jelenleg RMDSZ sze­ná­torral, akit javaslatomra hívtak oda, dr. Kikeli Pál orvossal, aki az RMDSZ Maros megyei szerveze­té­nek egyik alelnöke volt és másokkal.)

Szerencse, hogy a szilveszteri töltött káposzta túlélte az ünnep éjsza­ká­ját. Így a párizsi és a bonni újságírók, tévések sikeresen elpusztíthatták, szaporán dicsérve az erdélyi kosztot és vendéglátást.

Emlékszem, mennyire csodálkozott Boris Kalnoky, a Die Welt újság­író­ja, amikor kérdésére azt válaszoltam, én bízom Ion Iliescuban, in­telligens embernek, a demokrácia hívének tartom, s azt hiszem, betartja a kisebbségeknek tett ígéreteit.

Január 3-án, hosszas vita után, a Nemzeti Megmentési Front gyűlésén a következő Maros megyei vezetést választották:

Király Károly elnök,

Ioan Scrieciu tartalékos tábornok, első alelnök,

Valer Gâlea mérnök, alelnök,

Kincses Előd alelnök,

Dan-Eugen Baculea közjegyző, titkár.

(Egy érdekes adalék: Király Károly akinek óriási tekintélyét akkor senki sem merte kétségbe vonni,  hallani sem akart arról, hogy az általa karrieristának tartott Markó Béla bekerüljön a Maros megyei Nemzeti Megmentési Frontba. Miután a januári  alakuló ülésen Király Sütő Andrást javasolta az írók részéről a NMF.-be. Sütő felállt  elhárította a jelölést és maga helyett Markót javasolta. A javaslatot a jelenlévők megszavazták -  így indult el Markó Béla politikai karriere).

Király Károly mint országos alelnök felutazott Bukarestbe, január 9-én pedig súlyos arczsábája miatt Budapestre ment, ahol megműtötték és január 25-ig ápolták.

Így kerültem egyből a mélyvízbe, illúzióktól sem mentesen. Igyek­szem jelezni illúzióm foszladozásának gyötrelmeit.

A Ion Iliescuval kapcsolatos illúzióimat táplálta Király Károly és dr. Kikeli is, aki a hatvanas évek végén, mint a marosvásárhelyi Diák­szö­vet­ség elnöke, közeli munkatársa volt Iliescunak, a KISZ akkori elsőtit­kárának, ifjúsági miniszternek.

Ebben az eufóriában kissé furcsálltam, miért nem kap megfelelő pub­li­citást az a rengeteg segélyszállítmány, amellyel Romániát az egy ember­ként megmozdult Magyarország segíti. Példaként idézem azt a december 26-i Adevărult, amelyik lehozta a Tőkés-cikkemet. A „határok nélküli humanizmust” bemutatván hat ország segélyszállítmányait (Ausztria, Szovjetunió, Franciaország stb.) népszerűsíti, de a magyar szállítmányok megemlítésére nem jutott hely… Persze, a régi, Ceaușescut oly hűségesen kiszolgáló újságírógarnitúrára úgy általánosságokban ráillik: kutyából nem lesz szalonna. Tisztelet a kivételnek.

Ma már nem furcsállom mindezt, hanem arra a következtetésre jutot­tam: az egész egy jól átgondolt stratégia szerves része volt.

Ugyanebbe a stratégiába illeszkedett az a beugratás, amelynek bedőlt a magyar Külügyminisztérium. Január első napjaiban a Kossuth Rádió is beolvasta Horn Gyula nyilatkozatát, amelyben felhívta a Romániába uta­zó­kat, tartózkodjanak a belügyekbe való beavatkozástól. (Erre az esetre a későbbiekben még visszatérek.)

Tehát: a magyarok nem is annyira segélyeket hoznak, hanem inkább a belügyekbe avatkoznak be. Innen már csak egy lépés volt a szepara­tiz­mus felemlegetése: román füleknek ez azt jelenti, hogy a magyarok el akar­ják szakítani Erdélyt.

No de addig, amíg ez január 25-én elhangzott Ion Iliescu szájából, történt egy és más.

December 26-án, hadbírósági komédia után kivégezték a diktátor házaspárt. Jogászként nagyon furcsálltam a tárgyalás menetét és a felleb­be­zés nélküli, azonnali kivégzést. De akkor még elhittem: fennállt annak a veszélye, hogy Ceaușescuékat a szeku kiszabadítja, s ezért kellett őket rövid úton elintézni. Ma már nyilvánvaló: a hatalmat megragadók féltek attól, hogy az életben hagyott diktátor-házaspár leleplezheti őket. A sors fintora: a diktátort olyan bírák ítélték halálra, akiket ő idomított úgy, hogy ne a törvényt, hanem a hatalom szavát kövessék. A halálos ítéletet kimondó hadbíró rövidesen öngyilkos lett.

Január 7.-én mi, a Maros megyei RMDSZ alapítói Domakos Géza meghívásának eleget téve felutaztunk Kolozsvárra, az RMDSZ első országos tanácskozására. Az Állami Magyar Színház próbatermében szorongtunk, de a zenei aláfestés biztosított volt, mert a színház nagytereméből behallatszott az opera előadás.

Feljegyzésre érdemes mozzanatnak tartom a két Kossuth és román Állami díjas neves alkotó, Sütő András író és Kányádi Sándor költő vitáját. Sütő hozzászólásában azt fejtette ki, hogy szerinte az általa és Demeter János kolozsvári jogász professzor által néhány évvel korábban kidolgozott kisebbségi jogokat rögzítő tervezetet kellene programba foglalni és törvényerőre emeltettni. Kányádi - aki a továbbiakban nem vállalt politikai szerepet -  felpattant és határozottan elutasította ezt a puhánynak tartott javaslatot, mondván, hogy nekünk a megmaradásunkhoz, fejlődésünkhöz olyan területi autonómiára van szükségünk, amilyet  finnországi svédek élveznek  az Äland szigeteken. Csak halkan jegyzem meg, a svéd többségű szigetre csak akkor költözhet be egy finn, ha megtanulja a svéd nyelvet…

Január 12-én az egész országban megemlékeztek a decemberi forra­da­lom áldozatairól.

Marosvásárhelyen a görög katolikus templom lépcsőiről ökumenikus istentiszteletet celebráltak. A megyei vezetés képviseletében magyar nyel­ven én beszéltem.

Azt hangsúlyoztam, a hat áldozat emléke itt marad velünk mind­örök­ké, hiszen a gyönyörű és áhított szabadságot közös véráldozat árán kivívó szellemük itt él közöttünk.

Ez a szellem tanít, s a tanítás számunkra így szól: a történelem fo­lya­mán egyedülálló esély kínáltatik itt és most mindenkinek.

A megnövekedett felelősség parancsa ez: elvégre az annyi évtizeden keresztül üresen puffogtatott, majd erőszakkal elnémított, eltörölt szava­kat: testvér, frate, Bruder visszahelyezhetjük jogaikba, kinek-kinek anya­nyelve székesegyházába.

A gyászszertartás után besiettem a Maros vendéglőbe, ahol Domokos Gézáékkal kellett előkészítenünk a második országos RMDSZ-találkozót.

Este fél kilenckor (miközben a televízió a bukaresti kormányellenes tüntetést sugározta) kihívtak azzal, hogy a városháza előtt nagy tömeg tüntet az ellen, hogy a demokratizálódás leállt, a szekuritátésokat nem vonják felelősségre. Scrieciu tábornok arra kért, magyarul beszéljek a tüntetőkhöz.

Miután elmondtam kétnyelvű beszédemet, megindították ellenem a támadásokat a Cuvîntul Liber című vatrás szócsőben. E támadásokból bőven kijutott Jakabffy Attilának is. Ő sem tett egyebet: kötelességét teljesítette, mint az NMF nemzetiségi bizottságának elnöke.

A két beszédem így hangzott:

Magyarul:

Életemben nem beszéltem népgyűlésen, nem is akarok beszélni, csak akkor, ha kíváncsiak a mondanivalómra.

Felfogom azt, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk. Nem szabad elfelednünk, hogy ebben az országban 3 800 000 párttag volt és 70 000 szekuritátés. Ebben az országban, a történelemben először megtörtént az a csoda, hogy a sofőr már megdöglött, de a gépezet tovább gyilkolt!

Pontosan azért, hogy ne legyenek fölösleges áldozatok, a legfelsőbb vezetés arra a döntésre kényszerült, hogy a szekut a katonaság felügyelete alá helyezi. Ezt nekem senki sem mondta, ez az én magánvéleményem. Senkinek sem vagyok a bérence, én saját lelkiismeretemnek foglya vagyok. Saját lelkiismeretem foglyaként vállaltam el Tőkés László védelmét. Közben majd’ összecsináltam magam, úgy féltem, de szégyelltem nem elvállalni.

(A tömeg: Köszönjük! Köszönjük!)

Sajnos meg kell érteni azt, hogy nem nyúltak a szekusokhoz, én most is félek tőlük! (Tömeg: Így van! Így van!)

Örömmel hallottam, hogy az 50 évet betöltött kiváló harcosokat nyugdíjba helyezik. Szerintem maximálni kell nyugdíjukat, mert másként hátralévő éveik jólétét is mi fizetjük meg, ez ellen tiltakozunk! (Tömeg: A bányába velük!) Hiába küldjük őket a bányába, mert legfeljebb olyan balfácánok lesznek, hogy hibájukból egy csomó becsületes bányász meghal. A bányába becsületes munkások kellenek, nem szekusok, ők arra se jók. (Tömeg: Akasztófát nekik!) (Megjegyzés: a júniusi bukaresti bányászjárás után mindez kissé bizarrul hangzik.)

Viszarionovics Dzsugasvili találta ki, akit a történelem Sztálinnak „becézett”. Alkalmazták azóta is, ugyebár: a kulákgyermekeknek mit kellett elszenvedniük vagy azoknak, akiknek nem volt egészséges származása. Tehát csakis az egyéni felelősség alapján lehet valakit tetemre hívni.

A gyilkos szekusoknak, az embereket bántalmazó, a szabadsághar­co­sokat félig agyonverő milicistáknak nincs keresnivalójuk a rendfenntartó erőkben! Ez világos, mint a kétszerkettő. (Tömeg: Így van!)

Érezvén ezt a tömegtámogatást, a holnapi vezetőségi gyűlésen előterjesztem azt a javaslatot, hogy közöljék azoknak a milicistáknak, szeku­sok­nak a listáját, akik december 21–22-én bunyózták a szabadságharcosokat. (Tömeg: Így legyen!)

Abszolút disznóságnak tartom, hogy ez eddig nem történt meg.

Sajnos nem tőlem függött. (Tömeg: Kitől?)

Az élet nem egyértelmű dolog. Vannak, akik meg akarnak változni, vannak, akik bármire képesek, csak nehogy változás legyen. Mindenesetre, azoknak az embereknek, akik öltek, akik bunyózták a szabadságharcosokat, nincs keresnivalójuk a rendfenntartó erőkben, sőt a dutyiban a helyük!

Jogállamot akarunk felépíteni. Demokratikus jogállamban a kollektív felelősségrevonásnak, az egyéni bosszúnak nincs helye. (Tömeg: A kommunistáknak sincs.)

Nekem az a véleményem, hogy az igazi kommunisták azok voltak, akik félholtra verették magukat annak-idején egy álomért. (Tömeg: Mint Király Károly!)

A régi Király Károly, mert a mai már nem hisz a kommunizmusban; mert rájött, hogy ez a történelemnek egy súlyos tévedése.

Becsületes ember, aki tudta, hogy mit jelentett a fasizmus, az a régi-régi elnyomás, amiről már elfeledkeztünk. Herceg Esterházy Londonban, amikor bölcselkedett neki az angol lord, hogy neki van 40 000 juha, azt mondta, nekem meg 40 000 juhászom van, szóval azért ilyen idők is voltak, s ezekről ne feledkezzünk meg. Azok a régi becsületes emberek, akik egy hitért, amiről kiderült 20–30 év múlva, hogy vakvágány, a 20. század egyik súlyos tévedése, azért a bőrüket vásárra vitték. Ezeket az embereket én most is becsülöm, s el merem mondani, hogy tisztelem a régi becsületes kommunistákat. (Tömeg: Helyes. Román közbeszólások).

A mondanivalóm lényegét majd összefoglalom románul. Nem a kommunistákkal kell bajlódni, kommunista már nem volt ebben az országban; szegények csak ültek otthon a kályhánál és melegítették az isiászukat.

A rendszer kiszolgálóit… (Tömeg románul: Halálért halált!) A ven­detta, a bosszú, a halálbüntetés nem megoldás. Én nem akarok nyalni a jelenlegi vezetésnek személyesen nem ismerem őket, csak a televízióból, de úgy látom, intelligens emberek, akiket kell hagyni működni, hátha tudnak valami jót tenni, s ha látjuk, hogy nem tudnak jót tenni, le kell őket váltani.

Semmiképpen sem szabad abba a hibába esni, hogy még nem is dolgoznak, s már fenékbe rúgjuk őket.

Nem azzal kell foglalkozni, hogy halálbüntetés, ez az; milyen szép lenne, ha ebben az országban a két diktátor után senkit sem kellene főbe lőni.

Mennyivel jobban szenvednek a bűnösök a börtönben, a hidegben, a rabkoszton, mintha gyors halállal megszabadulnak. (Román közbeszólás: Így van!).

Ebbe nem szólok bele, ez a törvényhozó dolga, az igazságszolgáltatás dolga, ezt nem itt döntjük el egy marosvásárhelyi népgyűlésen.

Ne tévesszük össze, hogy mit mikor kell csinálni.

Román nyelvű beszédem magyar fordításban:

Most románul kezdek beszélni; mit is akarok mondani, nagyon röviden.

Nagyon helyes, hogy az a véleményük, túl lassúak a változások, s hogy a Nemzeti Megmentési Front átváltozott Nemzeti Átmentési Front­tá.

(Tömeg románul: Le velük, le velük!)

Én, aki ügyvéd vagyok, tehát mostanáig a sorompó túlsó oldalán álltam és megpróbáltam a hatalom ellen harcolni, nagyon nehéz szívvel vál­laltam ezt a tisztséget. Ezekben a zavaros időkben csak azért vállaltam, hogy próbáljak segíteni abban, hogy az ország e sorsdöntő pillanatokban a helyes útra találjon.

Ezt a helyes utat csak az önök segítségével találhatjuk meg.

Ha követeléseiket platformként meg tudják fogalmazni, amelyeket az ország felső vezetésének be lehet mutatni, hétfő este a legnagyobb öröm­mel felviszem Bukarestbe, és bemutatom a felső vezetésnek.

Megértettem, hogy mindenki egyetért abban: radikális intézkedéseket kell tenni, hogy ne féljünk többé a szekusoktól, a szabadságharcosokat bántalmazó milicistáktól; ezek a milicisták (Tömeg: Rendőrök!)... nem, nem, nem akarom a rendőr szót lejáratni, minden társadalomban szükség van rájuk.

Tehát azok a milicisták, miután tudták, mi történt Temesváron, Bukarestben délelőtt, mégis képesek voltak arra, hogy bántalmazzák a vásárhelyi szabadságharcosokat, nemcsak a rendfenntartó erőkből kell kikerüljenek, hanem bíróság elé kell állítani őket, letartóztatni őket és kopaszra nyírni. (Tömeg: Ítéljétek el őket!)

Mindenki, aki ismeri és bizonyítani tudja, kik azok a szekusok és milicisták, akik bántalmazzák a szabadságharcosokat, akik legyilkolták őket, tegyen panaszt a katonai ügyészségen.

E szerv törvényes kötelessége, hogy az igazságot kiderítse; ha nem derítik ki az igazságot, akkor ezeket az ügyészeket el kell távolítani a katonai ügyészségről.

(Tömeg románul: Mennyire lehet bízni bennük?)

Nem lehet tudni, de ha nem derítik ki az igazságot, úgy mint a Dan Aurel ügyben, akkor el kell őket távolítani. (Megjegyzés: Dan Aurel ma­gas­rangú adminisztratív vezető volt, aki megdézsmálta a segélyszállítmányokat és rajtakapták). (Tömeg románul: Le velük!)

Követeljük az ügyet elkenő ügyész kirúgását. (Megjegyzés: Azóta előléptették.)

(Tömeg: Mi van Igrețcel? [Az RKP Maros megye elsőtitkára volt.])

– Igreț Fehér megyében van.

A gyilkos sortűz kérdése igen komplex jogi kérdés. Meg kell állapítani, kik adták ki a parancsot és utána azt, hogy kik lőttek. Azok, akik lőttek úgyis megmondják, kinek a parancsára tették.

Megígérem önöknek, hogy ha a nyomozás nem lesz korrekt, közlöm önökkel, minden lehetséges módon, a rádióban, a televízióban. (Tömeg románul: És itt!)

– Igen, itt is.

(Tömeg románul: Köszönjük! Az igazságot, az igazságot!)

Köszönöm! Mulțumesc! Danke schön!

Mindehhez hozzátartozik, hogy a román vezetés kezdettől fogva a hadsereg oltalma alá helyezte a szekuritátét.

Marosvásárhelyen, ahol december 21-ről 22-re virradó éjjel a belügyisek több mint 50 embert agyba-főbe vertek (ezeket az áldozatokat a forradalmi tömeg szabadította ki 22-én délután), senkit sem tartóztattak le a hat halottért és az 50 súlyos sebesültért.

A szekusok az első napokban reszkettek, de aztán újra kimerészkedtek az utcára s ráadásul a régi pártvezetőknek sem kellett elszámolniuk a tevékenységükkel.

Ezek a tények magukban hordozták a visszarendeződés csíráit.

A legelső „szabad” tüntetést követő napon, január 13-án volt az RMDSZ második országos találkozója, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Stúdió termében. (Szimbolikusnak érzem, hogy az RMDSZ Maros megyei szervezetét ’89 karácsonyán Hajdu Győző, egykori főszerkesztő irodájában alakítottuk meg. Hajdu a telefonkönyvben két helyen szerepel, úgy is, mint Győző és úgy is, mint Victor… December 22. után elmenekült Marosvásárhelyről, attól tartván, hogy a népharag nem kíméli.)

Csodálatos pillanatokat éltünk át, amikor a terembe belépett az akkor még a hadsereg oltalmát élvező Tőkés László.

Dr. Pálfalvi Attila mérnök-professzor tanügyminiszter-helyettes a találkozón elmondta, hogy a kormány, híven az NMF programjához, szorgalmazza az önálló nemzetiségi iskolarendszer visszaállítását és minden ilyen, alulról jövő kezdeményezést, megoldást jóváhagy. Példaként emlegette a kolozsvári magyar líceumok visszaállítását.

A Nemzeti Megmentési Front január 7-én azt állította, hogy „határozottan elítéli az előző, diktatórikus rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját és ünnepélyesen kinyilvánítja: valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív nemzetiségi jogokat.

Következőképpen az NMF szükségesnek véli:

1. Az ország új alkotmánya ismerje el és garantálja a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait és szabadságjogait.

2. Ki kell dolgozni, és meg kell szavazni az alkotmány előírásait, konkrét formában kifejtve a nemzeti kisebbségi törvényt. E törvénynek a parlament által való elfogadása történjék meg az új alkotmány életbe lépésétől számított 6 hónapon belül.

3. A törvényes előírásoknak megfelelően, biztosítani kell a kisebbségek alapvető jogainak gyakorlásához szükséges intézményrendszer létrehozását, s ez által az anyanyelv szabad használatát, a nemzeti kultúra ápolását, a nemzeti identitás megőrzését. E célból Nemzetiségügyi Minisztérium is létrehozandó.” Stb.

Király Károly a Nyílt kártyákkal című visszaemlékezéseiben is leírta és nekem is elmondta azt, hogy az eredeti szövegtervezetben szerepelt az autonómiához való jogunk. A szöveg véglegesítésekor Ion Iliescu azzal érvelt, hogy ezt óvatosságból ki kellene hagyni. Király határozottan ellenezte a fogalom törlését, de Domokos Géza az RMDSZ akkor még ideiglenes vezetője közbeszólt, hogy szerinte is jobb lesz törölni a nemzetiségi programból az autonómiát. Iliescu Domokos baklövését azonnal kihasználta és kijelentette, ha Domokosnak ez a véleménye, akkor törli az autonómiát a Nemzeti Megmentési Front programjából. Pedig ha ez akkor bennmarad, az autonómia gondolatát idejében megismeri/meg­szokja a román közvélemény és ma egészen másként állhatna  a szülőföldünkön magyarként való  megmaradásunkat biztosító autonómiánk ügye. Király Károly visszaemlékezését Demény Lajos történész is alátámasztja.

Azért ismertettem ilyen kimerítően az NMF nemzetiségi programját, hogy megmagyarázhassam az iskolaügyben tanúsított magyar türelmetlenség és bizalmatlanság okait.

Sajnos, a gomba módra szaporodó román pártok, az ún. történelmi pártok – a nemzeti parasztpárt (keresztény és demokrata; ez új toldalék a régi névhez) és nemzeti liberális párt –, valamint az 50-60 egyéb pártocska nemzetiségi programját vagy meg sem fogalmazták, vagy pedig a programjuk jóval kevesebbet tartalmazott, mint az NMF-é.

Óriási baklövést követtek el így a magukat demokratikusnak nevező román pártok. A nemzeti kisebbségekkel akaratukon kívül elhitették, hogy jogaikat csak a Front biztosíthatja, és ha netán a Front a választásokon veszít (ezt januárban nagyon sokan reális lehetőségnek tartották), akkor nem lesz magyar iskola és nem lesz egyenjogúság.

Ezért 1961-től várva azt a pillanatot, amikor a 450 éves volt Református Kollégium, a jelenlegi Bolyai Farkas Líceum ismét magyar iskola lesz, a vásárhelyi magyarság azt szerette volna elérni, hogy mindez már azonnal, a második évharmad kezdetén valósuljon meg.

Január 18-án született is egy ilyen értelmű hivatalos döntés, melynek meghozatala Valer Gîlea mérnök, az NMF megyei elnöke, Weszely Tibor tanár, az NMF marosvásárhelyi municípiumi elnöke és Nistor Man tanár, az NMF tanügyi bizottságának elnöke nevéhez fűződik.

Ez a döntés óriási felzúdulást idézett elő a Bolyai román tagozatán és a Papiu- líceumban (no meg a hozzájuk tartozó politikai, pardon: kulturális! szervezetekben).

A Maros megyei NMF tanácsa rendkívüli ülésszakon tárgyalta az esetet.

E január 19-i ülés teljes anyagát ki kell adni, annyira izgalmas és tanulságos: megmutatja, mi a járható út a román–magyar ütközések értelmes feloldásában.

Azok a tehetséges, általában fiatal román politikusok, akiket a forradalom hozott felszínre, és akiket a Vatra Românească hiénái egyelőre kivontak a forgalomból, az érvek nyílt, de nem gyűlölködő ütközése után megértették, hogy a magyaroknak joguk van a saját iskolához, különösen pedig a 450 éves múlttal rendelkező Bolyaihoz.

A tanács magyar tagjai is elfogadták a Bolyai-líceum magyar oktatási nyelvű iskolaként való de jure visszaállítását. De a magyar képviselők belátták, hogy ezt csak az új iskolai év kezdetekor (tehát szeptember 15-én) lehet kivitelezni.

Az egészséges kompromisszum tehát így szólt: a Bolyait nyilvánítsák de jure azonnal magyar líceummá, de a román diákok továbbra is oda járhatnak a tanév befejezéséig.

Ezen a tanácskozáson emelt szót legelőször az önálló anyanyelvű oktatás visszaállításának érdekében Smaranda Enache. Hatása lenyűgöző volt.

Január közepén eljutott hozzám egy megrázó memorandum. A szerkesztők külön borítékba zárták a nevüket. Ez a tény is megmutatta, mekkora a félsz az emberekben, mennyire tartanak a régi erőszakszervezetek szabadlábon lévő tagjainak fellépésétől.

Úgy éreztem, feltétlenül tennem kell valamit, s január 19-én este felhívtam az ország elnökét és kihallgatást kértem tőle. Nagyon előzékenyen már másnap fogadott.

Iliescu elnök szemében rendkívül jó ajánlólevél volt az, hogy én láttam el Tőkés László védelmét. (Lehet, hogy nem tartja mindenki szimpatikusnak, de ha a bukaresti vezetésből valakivel első alkalommal beszéltem, elszóltam magam, hogy én voltam „László Tőkés” ügyvédje. Ennek a közlésnek mindig Szézám nyílj ki! hatása lett. Legnagyobb kedvességgel és szolgálatkészséggel Mihai Lupoi kapitány, a volt turisztikai miniszter reagált közlésemre. Legelőször éppen ő vált ki a román vezetésből, Petre Roman miniszterelnök politikája és vezetési módszere elleni tiltakozása jeléül. De hol van már a tavalyi hó…?)

Nagyon kedvesen gratulált Tőkés védelméhez Nica Leon mérnök is, akivel mint egy frissen alakult párt vezetőjével Iliescu elnök előszobájában ismerkedtem meg. Nica Leont, a december 22-i forradalom egyik hősét a júniusi bukaresti Egyetem téri tüntetés leverése után hetekig börtönben tartották.

Másnap délben 13 órakor néhány órás késéssel fogadott Ion Iliescu, aki rendkívül kedves és figyelmes volt, elnézést kért, amiért megvárakoztatott, az ajtóban üdvözölt, és nem ült íróasztala mellé, hanem velem egy asztalhoz.

Átadtam a székelyföldiek memorandumának román nyelvű szövegét a hozzátartozó fényképekkel. Röviden arról volt szó, hogy 1989 nyarán egy székelyföldi város milíciája új székházba költözött, és a régi székház udvarán, a kutyaólban találtak két emberi koponyát és csontokat. 1989 augusztusában féltek jelenteni, de megőrizték a leletet. Mivel a régi milicisták szabadlábon vannak, inkognitójukat meg akarják őrizni. Kértem, csak megbízható nyomozóknak adja ki az anyagot. Mondta, átadja az ország főügyészének. Az elnök eléggé meglepődött azon, hogy mit kérek tőle. A nyomozást elindították, a törvényszéki orvosszakértők megállapították, hogy olyan fiatalember koponyájáról van szó, aki golyó által okozott sérüléseibe halt bele. Mindezek ellenére senkit sem helyeztek vád alá.

Felhasználtam a lehetőséget, hogy az ország első emberével négyszemközt lehetek, és a következőket mondtam neki:

Iliescu úr, mi bízunk Önben, de ha nem lesz radikálisabb, nem lép fel a bűnös szekuritátésok, a pártnomenklatúra ellen – hangsúlyoztam: szó sem lehet kollektív felelősségrevonásról, de akinek vér tapad a kezéhez, vagy súlyosan bántalmazta az embereket, azt meg kell büntetni –, el fogjuk veszíteni. Kimondtam: nem elég csak a Politikai Végrehajtó Bizottság tagjai ellen lefolytatni az eljárást, a megyei vezetők és a központi bizottság kulcsemberei ellen is fel kell lépni.

Iliescu úr maga elé nézett és csak annyit szólt: da, da, securitatea (igen, igen, a szekuritáte).

Kitértem arra, hogy a román közvéleményt fel kell készíteni a nemzeti kisebbségek egyenjogúságának elfogadására, hiszen, példálóztam, ha a marosvásárhelyi Bolyai-líceumban abszolút helyesen magyar igazgatót választanak, az román szemszögből úgy néz ki: egy román igazgatóval kevesebb. Pedig szegény milyen rendes ember, teszik majd hozzá.

Megkérdezte, miért akarunk külön magyar orvosi és gyógyszerészeti képzést a kolozsvári Bolyai Egyetem keretében.

Elmondtam, a lényeg az, hogy visszaálljon az önálló magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés, s nem a szervezeti hovatartozás. Sajnos, a ro­mán professzorok olyan lelkesen alkalmazták a numerus clausust, hogy az első évfolyamon csak 14 magyar van, a hatodik évfolyamon pedig több mint 80, azonos beiskolázási szám mellett. Számunkra nyilvánvaló, hogy csak saját intézmények biztosíthatják a nemzeti jogok érvényesülését, az értelmiség kinevelését.

Iliescu elnök megjegyezte, hogy Marosvásárhelyen régebben magyar rektor volt; legyen most is magyar.

Azt mondtam, ezt sokkal nehezebb keresztülvinni, mint a magyar oktatást jogaiba visszaállítani. Egyébként sem lenne helyes egy román többségű intézmény élére magyar rektort állítani. A megoldás: két intézmény, két rektorral.

Annak tudatában, hogy az eredetileg kiszemelt budapesti román nagy­követ nem vállalta a megbízatást, azt javasoltam, ha valóban új kapcsolatokat akarnak létesíteni, akkor egy olyan személyiséget nevezzen ki Budapestre, aki erre igazán alkalmas, és megnyeri az egész magyar közvéleményt.

A Bukarestben akkor még teljesen ismeretlen Smaranda Enachet tartottam a legjobb megoldásnak.

Iliescu elnök azt válaszolta, ha ennyire kitűnő személyiség, hasznosítsuk Marosvásárhelyen.

A külpolitikánál maradva, elmondtam, nagyon furcsállom, hogy az a Constantin Oancea a külügyminiszter-helyettes, aki 16 éve irányítja a ma­gyar­ellenes Ceaușescu-féle külpolitikát. Elmeséltem, hogy a Tőkés-ügy tár­gyalásán Temesváron voltam, s így láttam a magyar tévében, Oancea milyen gyászosan igyekezett Ceaușescut dicsőíteni alig két hónappal ezelőtt, a pártkongresszus utáni sajtóértekezleten. Szerintem az egész világ előtt leszerepelt, s ez nemrég volt, még nem felejtették el. (Egy órával azelőtt Romulus Neagu külügyi államtitkárnál is kifogásoltam Oancea átmentését. Azt válaszolta, hogy Oancea volt az, aki letartóztatta a külügyminisztérium vezetőit. Így lett a rablóból pandúr. Gyerekjáték!)

Arról is beszéltem, hogy rengeteg volt évfolyamtársam van a külügyminisztériumban, s így tudom, hogy csak az maradt külügyes, aki belügyes is volt. Javasoltam, hogy a szekuba való beszervezés megtagadásáért eltávolítottakat hívják vissza, s a szekusokat irányítsák más területre. Ha nem így jár el az elnök úr, nemigen lesz új román külpolitika – tettem hozzá.

Az elnök figyelmesen végighallgatott, jegyzetelt, s annyit mondott: Bine (Jó).

Szűts Pál, akkori magyar nagykövet, Bukaresti napló című visszaemlékezéseiben azt írja: „A román külügyben a helyzet változatlan”. Megkérdezhetjük: csak a külügyben? Itt térek vissza, Szűts Pál visszaemlékezését idézve, a Kossuth rádióban beolvasott, hamis értesülésekre alapozott, félrevezető felhívás történetére:

„Január 23-án Horn Gyula magyar külügyminiszter levelében szóvá tette partnerének a következőket:

1. A bukaresti tárgyalásról kiadott román közlemény egy szóval sem említette a romániai magyarságot.

2. A Magyar Köztársaság kormánya az Ön kérésére nyilatkozatban határolta el magát a romániai magyarlakta területeken állítólag előfordult atrocitásoktól. Miután azokról kiderült, hogy csupán rosszindulatú híresztelések, a román vezetés ismételt magyar kérésre sem volt hajlandó azok nyilvános cáfolatára, annak érdekében, hogy lecsillapítsa a román ajkú lakosság körében felkorbácsolt indulatokat.

3. A szakértői bizottság ülésére, amiben decemberben megállapod­tunk, a román delegáció felhatalmazás nélkül jött, így csupán a javaslatok továbbítására vállalkozhatott.

4. Külön kell megemlíteni a kolozsvári konzulátus újbóli megnyitásának ügyét, melyet Iliescu úr is támogatott.

»A fentiek alapján azt kell megállapítanom, hogy a magas szintű román kinyilatkozások és a valós szándék között jelentős eltérés mutatkozik, amit a magam részéről a bukaresti külügyminisztériumban és a budapesti román nagykövetségen egyaránt érintetlenül hagyott, magyar ügyekkel foglalkozó apparátus tevékenységével hozok szoros összefüggésbe.«

A levél átadására találkozót kértem Sergiu Celac minisztertől. Január 25-én fogadott. Meghallgatva a levél tartalmát, első reagálásai a következők voltak:

1. Az NMF elhatárolja magát a Ceaușescu-féle politikától, jó lenne, ha a magyar fél is elszakadna a múlt szélsőséges megnyilatkozásaitól.

2. Horn úr ezzel a levéllel, ami sajnos a levéltárakban már megmarad, egy kicsit eltávolodik az eddigi baráti tájékoztatástól.

3. Az atrocitásokkal kapcsolatban a román fél már többször leszögezte, neki nem volt mit cáfolni.

4. Nem érti, miért sürgős számunkra a kolozsvári konzulátus megnyitása. Iliescu úrnál nem a kolozsvári konzulátusról, hanem a konzulátusok megnyitásáról volt szó.

5. Lehet, hogy vannak bürokratikus vonások a román külügyminisztériumban, de Horn úr miért nem a saját háza előtt söpör? Ő nem engedné meg másnak a beavatkozást saját belügyeikbe.”

Horn Gyula, akkori külügyminiszter, ugyanezt írja le Cölöpök című visszaemlékezéseiben.

A 30-35 percig tartó megbeszélés után kedvező benyomásokkal távoztam, s bíztam abban, hogy egyenjogúsági törekvéseinket őszintén tá­mo­gatja Ion Iliescu, aki nyílteszű, kellemesen mosolygó embernek tűnt. (Ez a mosoly már rég nem olyan természetes, szinte ráfagyott az elnök ar­cára.)

Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor január 25-én este Ion Iliescu a televízióban szót emelt a magyar „szeparatista” törekvések ellen.

Másnap reggel felhívtam telefonon és tiltakoztam, mondván, hogy ennél szerencsétlenebb kifejezést nem használhatott volna.

Érveimet nem sorolom fel; egy, e könyvben közölt újságcikkben meg­ismétlem őket.

Iliescu úr azt válaszolta, hogy ő a két részről megjelent szélsőséges meg­nyilvánulások ellen emelt szót, s megkérdezte, milyen kifejezést kellett volna használnia.

Meglepődve mondtam, hogy végre olyan vezetői vannak az országnak, akik kitűnően beszélnek románul, és a környezetében is vannak olyanok, akik nálam jobban bírják ezt a nyelvet, hiszen anyanyelvük, és jobb tanácsokat tudnak adni, mint én.

Gondolom, az egység megerősítését, visszaállítását kellett volna szorgalmaznia, elnök úr.

A szeparatizmusról még egy alkalommal szót váltottam Iliescu elnökkel, kb. 1 héttel az említett telefonbeszélgetés után. A marosvásárhelyi Continental Szálloda vendéglőjében interjút adtam Al. Pinteának, a bukaresti Adevărul szerkesztőjének arról, hogy mit is szeretnénk elérni egyenjogúsításunk érdekében egy új, demokratikus Romániában. (Mondanom sem kell, ez az interjú sem jelent meg.)

Egy adott pillanatban lóhalálában érkezik egy szállodai alkalmazott azzal, hogy az elnök úr telefonon keres a recepción. Előzőleg lakásomon keresett és feleségemtől tudta meg, hogy hol tartózkodom.

Elmondta, hogy az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem két román hallgatója kihallgatáson van nála, és azt panaszolják, hogy a magyar diákok külön kantint is követelnek. Hát… ez nem szeparatizmus? – szegezte nekem a kérdést. A bámészkodó hallgatóságra való tekintettel csak annyit mondtam, ez nem épp úgy van, ahogy neki elmondták. Ezek után az elnök arra kért, hogy másnap irodámban fogadjam a két román diákot. Természetesen azonnal beleegyeztem. A két fiatalember sohasem keresett meg, nekem ilyen kantinmeséket szégyelltek előadni, ezt a román közvélemény megtévesztésére tartogatták.

A MOGYE román diákszervezetének két vezetője, Silviu Morariu és Lucian Boilă ma egyetemi oktatóként „teszi a dolgát”.

Mint jeleztem, a megyei NMF január 19-i kompromisszumos határozata nem aratott osztatlan elismerést, így a feszültség fokozódott.

A marosvásárhelyi NMF szervezésében sor került a Papiu Ilarian Líceum (dísztermében alakult meg hivatalosan is a Vatra Românească…) és a Bolyai Farkas Líceum tanári karának közös megbeszélésére.

Ezen a megbeszélésen a megyei NMF-et négyen képviseltük. Sma­randa Enache, a kulturális bizottság elnöke, Jakabffy Attila, a nemzeti kisebbségi bizottság elnöke, Tőkés András megyei főtanfelügyelő-helyettes (úgy is mint papius tanár) és én, mint alelnök. A gyűlés a Bolyai román aligazgatójának, Vasile Matei tanárnak a nyilatkozatával kezdődött, aki azt mondta, hogy az iskola román nemzetiségű tanárai ellenzik az önálló magyar iskola azonnali visszaállítását, a szeparatizmust.

Az utána szóló papius tanárok igen éles hangnemben támadták a megyei tanács január 19-i kompromisszumos határozatát. Mint megyei alelnök szót kértem azért, hogy megvédjem a testület állásfoglalását, de megakadályozták, hogy beszéljek. Ilyen közbekiáltások voltak: Nincs szükségünk ügyvédre!

Utólag úgy magyarázkodtak, azért nem hagyták, hogy szót kapjak, mert nem ismertek… Mégis tudták, hogy ügyvéd vagyok. (Megjegyzem, Sütőről is azt írták a hodákiak: ismeretlen személyek bántalmazásában nem vettek részt. A mesék ennyire egy tőről fakadnak?)

Tiltakozásul az egész bolyais tanári kar kivonult.

Így lett a dialógusból harcias, az önálló magyar iskolák visszaállítását ellenző monológ.

Smaranda Enache szeretett volna hatni az egyre jobban eldurvuló szónokokra. Akkor még nem tudtuk, hogy egy kultúregylet tagjait csodálhatjuk, de őt sem voltak hajlandóak meghallgatni. Így kénytelen volt mondanivalóját a gyűlés után, a videokamerának elmondani. A szalagot azonnal eljuttattuk Bukarestbe, úgy gondolván, hogy e veretes, európai gondolatokat meg kell ismertetni az ország közvéleményével.

Tîrnăveanu Emil mérnök, az NMF marosvásárhelyi tanácsának alelnökeként az önálló magyar nyelvű Bolyai-líceum visszaállítása mellett érvelt, de lehurrogták. Pedig nem akárki ez a fiatal román értelmiségi. Marosvásárhelyen egyedül ő mert 1989. szeptemberben Ceaușescu újraválasztása ellen szavazni a jelölő pártgyűlésen. Persze, a visszarendeződés hívei szemében az ilyen személyiségek nem hitelesek, el kell távolítani őket. Az 1990. május 20-i választások után félre is állították Tîrnăveanu Emilt.

Amikor egy nem túlságosan kiegyensúlyozott idegrendszerű tanárnő útszéli hangon kezdett a magyarokról beszélni, Tőkés, Jakabffy és én tiltakozásul kivonultunk.

Smaranda Enache nyilatkozatát a román televízió, többszörös telefonos sürgetésemre (még Ion Iliescu elnök úrral is beszéltem ez ügyben), az ország nehéz pillanatában, a január 28-i kormányellenes tüntetések után, késő este sugározta. A hatás döbbenetes volt, elszabadultak az indulatok.

A szélsőségesek nemcsak Smaranda Enachét támadták, fenyegették, hanem a szüleit sem kímélték, még köszönésüket sem fogadták.

Ugyanakkor az egész országból rengeteg bíztató visszajelzés érkezett, sőt Temesváron még tüntettek is Smaranda Enache mellett.

Közben elkezdődött a bolyais diákok ülősztrájkja: az anyanyelvi oktatás azonnali visszaállítását így akarták kicsikarni.

Január 30-án elmentem régi iskolámba (édesapám, öcsém, húgom is ott érettségizett), és az igazgatói szobában Lőrincz László professzornak, az NMF nemzetiségi bizottsága alelnökének társaságában megpróbáltam meggyőzni a diákválasztmányt és a szülői bizottságot, hogy fogadják el az NMF megyei tanácsának január 19-i határozatát és csak őszre állítsák vissza a magyar líceumot. Hangsúlyoztam, nem lehet úgy magyar egyenjogúságot kivívni, hogy közben nem vagyunk tekintettel a román érzékenységre. Kijelentettem, hogy még azt se mondhatnám: ha a román diákok és tanáraik évközben nem akarnak iskolát változtatni, az túlkapás lenne részükről. Hozzátettem: az a tény, hogy 1961-ben ugyanezt tették a magyarokkal, nem lehet hasonló lépés indoka. Egyszer már be kell fejezni az adok-kapokat. A nemzetiségi oktatást a tanügyi törvénynek kell biztosítania, ezt nem szabad helyi alku tárgyává tenni.

Szavaimat Lőrincz professzor is támogatta, aki arra is figyelmeztetett, hogy ultimátumokkal csak vizet hajtunk a román nacionalisták malmára.

Olyan szülő is akadt, aki azt vágta a szemembe, hogy a magyarság árulója vagyok, s politikai karrieremért nem vagyok hajlandó a jogos magyar követeléseket érvényesíteni. Megkérdezte, ki hatalmazott fel arra, hogy ilyen megalkuvó magatartást tanúsítsak. Szavait megtapsolták.

Matei professzor, a Bolyai román aligazgatója csak ámult-bámult (jól tud magyarul). Jellemző, hogy román fórumon sehol, soha el nem mondta: álljatok meg, Kincsesről pont az ellenkezője igaz annak, amit a Vatra hazudik, Kincses határozottan ellenezte a román diákoknak a Bolyaiból való azonnali eltávolítását. Kíváncsi vagyok, hajlandó lesz-e valaha mindezt elmondani? Egyébként videofelvétel is készült, így bármikor igazolható, hogy most is az igazat írom. Ugyanezt az álláspontot mondtam el a budapesti tévének a február 4-én adott interjúmban is.

Most, hat hónappal, sőt tíz évvel később sem mondhatok egyebet, mint azt, hogy a magyarok nem tévedtek, amikor azt gondolták: ha azonnal nem lesz magyar iskola a Bolyaiból, a választások után se lesz, mert az új kormány nem fogja teljesíteni az NMF ígéreteit.

Egyben viszont tévedtek: az ígéreteket a szintén Petre Roman vezette NMF-kormány sem teljesíti, pedig a januárban megfogalmazott NMF-program tiszteletben tartásáról lenne szó!

Az iskolaügy továbbgyűrűzött; leváltották dr. Pálfalvi Attila mérnök-professzor tanügyminiszter-helyettest, azt a látszatot keltve, mintha ő találta volna ki az iskolák szétválasztását, holott ez kormányprogram volt. Pálfalvi Attila leváltása következtében (is) a magyar iskolaügy megfeneklett. Amikor az RMDSZ tiltakozott, Pálfalvit gépgyártóipari miniszterhelyettessé nevezték ki.

A diáksztrájk idején a Bolyai Farkas Líceum szülői bizottságának és a diákoknak a küldöttsége Bukarestben tárgyalt. A bukaresti román televízió magyar adásában egy kerekasztal megbeszélésre került sor, melyen részt vett Mihail Șora tanügyminiszter, új helyettese Demény Lajos, és Marosvásárhelyről Fodor Imre, a szülői bizottság elnöke, dr. Kovács Dezső és az érettségi előtt álló diákok képviselői. Fodor Imre meggyőzően érvelt az ősi magyar iskola mellett. Érveit Șora miniszter elfogadta, mégsem intézkedett.

Marosvásárhelyen eközben nemcsak az iskolaügy borzolta a kedélyeket, hanem a municípiumi polgármesteri hivatal tisztségviselőinek újraválasztása is.

Judea ezredes (mi csak Júdásnak hívtuk, mert elárulta a forradalmat), Ioan Scrieciu tábornok, a megyei tanács első alelnökének támogatásával semmibe vette a megyei tanács elvi döntését, amelynek értelmében a megyei tanácselnöknek románnak, az alelnöknek pedig magyarnak kell lennie, a városi polgármesternek viszont magyarnak (mivel a város magyar többségű), s itt az alpolgármester legyen román. Olyan választást rendeztek, amelyen 5 románt és 2 magyart választottak, s egy régi ceaușescuista román kádert nevezve ki polgármesternek. Tiltakozásunk hatására elrendelték a választások megismétlését.

Azon a megbeszélésen, ahol erről szűk körben tárgyaltunk, Sütő András kifejtette, hogy Judea ezredesék Ceaușescu aktivistáira jellemző módon állították össze a városi polgármesteri hivatalt, nem biztosították az arányos magyar képviseletet. Judea közbeszólt: Sütő is ceaușescuista volt, miért mond ilyeneket. Mire Sütő: egészen más annak a helyzete, aki az utolsó pillanatig kiszolgálta Ceaușescut, mint ön, akinek soha semmilyen Ceaușescu-ellenes megnyilvánulása nem volt, és más az ő helyzete, akit több mint 10 éve kitiltottak a szellemi életből.

Úgy vélem, az ezredes úr ezt a párbeszédet sértésnek vette, s mint igazi „cinemintye”, Sütő András rovására feljegyezte. Ezért őrizte, óvta olyan „sikeresen” március 19-én azok ellen, akik kis híján meggyilkolták.

Az újraválasztási gyűlésen én is részt vettem, érveltem az 50-50 százalékos városi vezetés, a magyar polgármester – román alpolgármester változat mellett, és a román ifjúság szavazatai segítségével keresztül is vittük mindezt. Mind az NMF tanácsa, mind a polgármesteri hivatal személyi összetételében lényeges változások történtek.

Ezen a gyűlésen is felszólalt Radu Ceontea, akiről korábbi megnyilv­á­nulásai alapján megállapítottam, hogy nem úgy jár az esze, mint egy elfogadható elveket valló demokrata értelmiségié. Rászóltam: ha egy kérdéssel nincsen tisztában, miért beszél, miért nem hallgat? Erre elhallgatott és szépen leült. Ja, akkor még nem volt szenátor és a Román Nemzeti Egységpárt elnöke…

Január közepén megjelentek a röpcédulák, az „alkotmánytervezet” (erről Makkai János közölt kiváló cikket a Népújságban), és a főpostáról kiküldték a hírhedt uszító táviratot is. (E két anyagról a későbbiekben egy újságcikkben számolok be.)

Király Károly éppen hazaérkezett budapesti műtétéről, s megbe­széltük, átiratban kérjük az ügyészséget, vizsgálja ki, hogy a táviratot ki adta fel, a röpcédulát ki szerkesztette, s utána emeljenek vádat a tettesek ellen.

A helyi újságokban a posta román és magyar dolgozói is mindhiába követelték, derítsék ki, kitől, melyik kollégától származik az uszító, magyarellenes erőszakos cselekményekre felhívó távirat.

Gondoltam, nem ártana biztatni az ügyészséget, derítse már ki a tetteseket. Február vége felé felhívtam Gheorghe Andreicuț megyei főügyészt. Azt válaszolta, a távirat feladója kideríthetetlen (megjegyzem, a postai dolgozók az ellenkezőjére esküsznek), az „alkotmánytervezet” pedig egyszerű törvénytervezet, kivizsgálása nem tartozik az ügyészségre.

Úgy éreztem, a helyzet olyan aggasztó, hogy a sajtó nyilvánosságához kell fordulnom, és megírtam az Uszítással az egyenjogúság ellen című cikkemet. Ezt a cikket nem közölte sem a Romániai Magyar Szó (hetek múlva az utolsó bekezdést adták le), sem a Neuer Weg (a bukaresti német napilap), de a Magyar Nemzet sem.

Kérem, olvassák el, mire akartam felhívni a közvélemény figyelmét január végén