1990. február

 

Érezhetően egyre agresszívebb lett a Cuvîntul Liber és a bukaresti televízió is. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a legelső éles támadást a magyar nyelvű napilap, a Népújság hasábjain Makkai János szerkesztő intézte ellenem. Felhívtam Sütő Andrást, mondván: ha a magyar sajtó célpontjává váltam mint az NMF alelnöke és Tőkés László védője, mit várhatok a román sajtótól. Sütő megnyugtatott: már megbeszélte Markó Bélával, az RMDSZ Maros megyei szervezete egyik akkori alelnökével, hogy írja meg a megfelelő választ. Sajnos ez azóta sem jelent meg.)

Most már pontosan megértettem, hogy január közepén miért tagadta meg a Cuvîntul régi főszerkesztője, Ioan Pop az Adevărulban január 8-án megjelent Domokos Géza-interjú utánközlését. Nyilvánvaló, bizonyos körök mindent megtettek azért, hogy a romániai magyarság valódi törekvéseit ne ismerhesse meg a román közvélemény.

Megkezdődtek az „igazságtalanul” eltávolított régi, ceaușescuista román vezetők kálváriáját ecsetelő cikksorozatok. Felhívtam Lazăr Lădari­ut, a Cuvîntul Liber új főszerkesztőjét, mondván, ez így nem igaz, pl. a magyar többségű marosvásárhelyi Prodcomplex vállalatban a magyar Gedő István mérnököt a román Gheorghe Lungu mérnökkel váltották fel az igazgatói székben. Mondtam, közöljön Gheorghe Lunguval egy interjút, hogy a román közvélemény ismerje meg a valós helyzetet. Igenlő válaszát néhány nap múlva számonkértem. Azt válaszolta, az interjú azért nem készült el, mert Lungu mérnök igazgatói megbízatását még nem hagyták jóvá a felettes szervek… Ahogy megtörténik, az interjút közlik.

Tudomásom szerint ezt az interjút a mai napig még senki sem olvasta, pedig Lungu mérnök még most is igazgatja ezt a vállalatot.

Eleinte arra gondoltam, ez csak vásárhelyi jellegzetesség, de rövidesen tapasztaltam, a bukaresti Adevărul vagy a román televízió sem hajlandó válaszainkat, állásfoglalásainkat közölni.

Annak ellenére, hogy a Tőkés-ügyről szóló cikkemmel az Adevărult „tiszteltem” meg, három újabb cikkemet a lap nem közölte. Még csak nem is reagáltak a beküldött kéziratokra.

Február 2-án vagy 3-án az irodámban tartózkodott Horváth Szabolcs, a Bolyai igazgatója is, amikor Valer Gabor mérnök, megyei tanácselnök behozta a Bolyai-líceum román tanári karának küldöttségét, amelyet Vasile Matei aligazgató vezetett.

Ez a küldöttség előadta, hogy a megyei főtanfelügyelőtől, Ciurca úrtól jönnek, akivel egyeztették mondanivalójukat. Közölték, a Bolyai körüli hercehurca annyira megviselte az idegeiket, hogy szeretnének egy elfogadható megoldást keresztülvinni.

Az a tervük, hogy a jövőben külön román líceumként az almérnöki intézet épületében működnek. Ezt az épületet szeretnék megkapni, ahol 13 osztályterem délelőtt üres, mert az almérnökin esti oktatás folyik.

Arra kértek, közöljem javaslatukat Mihail Șora tanügyminiszter úrral, aki beleegyezését telexen tudassa a tanfelügyelőséggel.

Én csak közvetítettem a tanári kar küldöttségének javaslatát és a miniszter úr kérdéseit, tehát az egész ügyben csak postás szerepem volt.

Nem mondom, hogy nem postáskodtam boldogan, abban bízva, hogy így valahogy rendeződik a Bolyai-ügy, s nem mérgesedik tovább a helyzet. Távozásuk előtt arra kértek, látogatásuk tényét ne hozzuk nyilvánosságra. Megígértük.

A telex megérkezett, de óriási román tüntetéssorozatot váltott ki.

A február 9-i tüntetést teljességében bemutatta a marosvásárhelyi Transylvania tv, egy részletét még a Panoráma is levetítette. Így sokan látták azt a jelenetet, amikor a román diákok és szülők azt követelték, nevezzem meg a 4 tanárt. Ezt megtagadtam, s akkor az orrom elől elrángatták a mikrofont.

A videofelvételeken jól látszik, hogy Radu Ceontea és Dumitru Pop (V. R. parlamenti frakcióvezető), a két „bolyais”, milyen elszántan hadakozik a három tanügyminiszter-helyettessel. (Király Károly néhány hét múlva, felháborodva újságolta, hogy Ion Iliescu azt tanácsolta neki: a nemzeti kisebbségek jogairól Radu Ceonteával tárgyaljon, mert „ragyogó ember”. Magyarázatként hozzáfűzte: Nektek magyaroknak csak egymillió szavazatotok van, míg a Vatrának négymillió…)

A májusi választások nem igazolták Iliescu sejtését.

A február 9-i megbeszélések után az a döntés született, hogy a Bolyai szeptember 1-vel lesz magyar iskola. O tempora! Egyébként, miután Hans Otto Stamp tanügyminiszter-helyettes felolvasta ezt a döntést, Ioan Judea ezredes megnyugtatta a hallgatóságot, ne aggódjanak, a Bolyai ősztől úgysem lesz magyar iskola! Neki lett igaza, nem a három miniszterhelyettesnek. Hans Otto Stampnak azt kiabálták: Ha nem román, miért szólal meg?

Még melegében azt nyilatkoztam Feketehegyi Istvánnak, hogy egy aljas provokáció áldozatai lettünk, és e provokáció célja világos: így próbáltak megszabadulni két demokrata értelmiségitől, akik a régi struktúra maradéktalan lebontásának feltétlen hívei, és akik követelik a gyilkosok, a bűnösök, a Ceaușescu-bérencek bíróság elé állítását. A videofelvételek azon frissiben adott értékelésem helyességét igazolják.

Először is, a tüntető román diákok (akiket állítólag senki sem értesített a tanügyminiszter-helyettesek érkezéséről, mégis pont aznap vonultak az utcára), azt ordították: Jos cu Kincses! (Le Kincsessel!).

Másodszor Ioan Frandeș őrnagy (közismert vatrás vezető) elkotyogta: felhívta Șora tanügyminiszter urat, aki nem tudta megmondani a telex-ügyben telefonáló vásárhelyi illetékes nevét. Akkor kitől tudták meg a nevemet, ráadásul ilyen hazug összefüggésben, a tüntető román diákok, a tudatosan félrevezetett román közvélemény?

Mihail Șora is közismert ellenzéki értelmiségi, így az ókonzervatívok két legyet üthettek volna egy csapásra. (Ami nem sikerült február 9-én, az sikerült később: az új román kormánynak M. Șora már nem tagja, politikai holtvágányra tolták.)

A Panoráma által bemutatott jelenet kismiska volt ahhoz képest, amit február 9-én este kellett átélnem.

Tudomásomra jutott, hogy a (röviddel a forradalom győzelme után beindult, Augustin Morar, fiatal demokrata mérnök vezetése alatt működő) marosvásárhelyi televízió a bukaresti adás befejezése után lejátssza az aznapi tüntetést, ahol én, mint szélsőséges magyar, a románokat a Bolyaiból kikergetni akaró „szeparatista”-ként szerepelek. Éreztem, közvetlen életveszélybe kerülök, ha a minisztériumi döntést kezdeményező négy román tanár nevét nem hozom nyilvánosságra.

A városháza dísztermében, a lincshangulatban persze hiába szólítottam fel őket arra, hogy maguk jelentkezzenek, érthető módon féltek.

Megkérdeztem Augustin Morart, hogy ha bemegyek a stúdióba, garantálja-e testi épségemet. Azt mondta, természetesen. Amikor beléptem a stúdió nagytermébe, a civil és egyenruhás vátrások, legalább harmincan, két televízión nézték a délelőtti eseményekről készült képmagnófelvételeket. Köszönésemet fogadták, de a készülékeket azonnal leállították. (Megérkezett az ellenség…)

Augustin Morarnak adtam egy videointerjút, amelyben elmondtam, hogyan született meg a telex, s közöltem a tanárok nevét.

Azt mondtam neki, Gusti, ha a tanárok nevét nem mondod be, az életben többé nem foglak megismerni! Értsd meg, itt az életemre megy a játék. Megígérte, hogy legalább a neveket bemondja; az interjút nem biztos, hogy be tudja mutatni.

Miután hazaértem – tény, hogy csak autón és kísérettel mertem közlekedni – kétségbeesetten hívott Augustin Morar, mondván, hogy Solo­văstru, a hadsereg őrnagya nem engedi a tanárok nevének bemondását.

Gyorsan berohantam az irodámba, és kormánytelefonon felhívtam Constantin Cojocaru tábornokot, a megye katonai parancsnokát. Követeltem tőle: érvénytelenítse Solovăstru törvénytelen tiltását, s a tanárok nevét hagyja bemondani.

Cojocaru tábornok mindenekelőtt megfenyegetett, hogy katonai törvényszék elé állíttat, mert én destabilizáltam a várost. (Lám, a szeparatizmus után ez a fogalom is megjelent.)

Azt válaszoltam, ehhez nincs joga, legfeljebb egy átiratot küldhet a katonai ügyészségre, amelyben kéri, indítsanak eljárást ellenem, de én jogászok előtt meg tudom védeni magam. Akkor még nem tudtuk, mennyire „megvatrásodtak” a marosvásárhelyi román jogászok.

Mire Cojocaru: tudja ő, mit beszél, mert megtárgyalta Petre Roman miniszterelnökkel (?)

Constantin Cojocaru tábornoknak jó oka volt arra, hogy a haditörvényszék elé akarjon juttatni. A tábornoknak felelnie kellene az 1989. december 21-i gyilkos sortűz parancsáért, amikoris hat halott maradt Marosvásárhely főterén Én meggyőződésemhez és 1990. jan. 12-i nyilvános ígéretemhez híven, állandóan szorgalmaztam a katonai ügyészségen Cojocaru vád alá helyezését. Pont ezekben a februári napokban a marosvásárhelyi katonai főügyész, Ciobotă ezredes azzal nyugtatott meg, hogy már kiállította a Cojocaru tábornok elleni letartóztatási parancsot. Kérdésemre, akkor miért van még szabadlábon, azt válaszolta, azért, mert egy tábornokot csak egy másik tábornoki rangban levő katonai ügyész tartóztathat le, s Bukarestből még nem érkezett meg az illető. Azóta is várjuk megérkezését (s nemcsak Marosvásárhelyen, hanem az ország jó néhány városában, ahol a decemberi felkelésnek áldozatai vannak, de a gyilkosokat „nem találják”). Ciobotă ezredes közlése követelésemre az NMF egyik ülésén hangzott el. A testületnek Cojocaru tábornok is tagja volt. (Nemrég összefutottam a mára már nyugdíjas volt katonai főügyésszel, aki a bukaresti jogon két évvel alattam járt és diákkorunkból ismertük egymást. A vádiratáról elmondta, hogy nagyon alapos munkát végzett, ballisztikai szakértői véleménnyel is igazolta Cojocaru tábornok bűnösségét, de elvették tőle az ügyet és felvitték Bukarestbe, a Főügyészségre...)

Megismételt határozott kérésemre ráállt, hogy a négy nevet mondják be. Ez a közlés mentette meg a bőrömet, legalábbis átmenetileg. (Mivel a marosvásárhelyi román közvélemény még mindig azt hiszi, hogy én akartam azonnal kikergetni a románokat a Bolyaiból, feltételezem, a négy tanár egész egyszerűen letagadta a nálam tett látogatást).

Egyébként a Népújság reggeli számában benne volt Horváth Szabolcs interjúja, aki ugyanilyen értelemben mondta el a telexsztorit, nevestől. A négy név: Vasile Matei, Florina Seuchea, Paula Doboși, Gheorghe Coman.

A hadbírósággal való fenyegetéssel Judea ezredes is előállt. Február közepén a Nemzeti Megmentési Frontot kibővítették a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsává, úgy, hogy a többi párt és szervezet által kijelölt 2-3 képviselőt is bevonták a vezetésbe. Ezen az ülésen kifejtettem, hogy az NMF „megfeledkezett” a nemzetiségek arányos képviseletéről. Mivel a törvény nem szól semmit a polgármesteri hivatal átszervezésének módjáról, lehetőségünk van arra, hogy korrigáljuk a törvényhozó mulasztását, és a polgármesteri hivatalban fenntarthatjuk a város nemzetiségi összetételét tükröző 50-50 százalékos képviseleti arányt. Arra hivatkozva, hogy a katonaságnak egy demokratikus államban politikamentesnek kell lennie, javasoltam, hogy Judea ezredes helyett egy civilt válasszunk a NEIT élére (Emil Tîrnăveanut), hozzátéve: a megyei első alelnök, Scrieciu is katonatiszt. Judea igen fenyegetőlég válaszolt, és közölte, hogy a katonai törvényszék elé állíttat.

Jellemző volt a gyűlés hangneme. Egy hónap óriási változást hozott a román képviselők magatartásában. Amikor január közepén a Bolyairól volt szó, elfogadták a kompro­misszu­mos megoldást. Most a románok egy emberként elutasították, a magyarok pedig testületileg támogatták a javaslataimat. Gondoltam, semmi értelme a helyzet élezésének, és inkább bejelentettem, hogy elállok javaslataim szavazásra bocsátásától. Az új testületben így a magyarok kisebbségbe kerültek.

Február 10. volt a csodálatos, gyertyás-könyves, békés magyar tüntetés napja. Egy buka­resti RMDSZ vezetőségi összejövetelen, február 6-án született meg az idevágó hatá­ro­zat. Dr. Kikeli Pál és Jakabffy Attila érték el ezt Bukarestben, Domokos Géza távollétében. Utólag Domokos Géza Sütő Andrást, az RMDSZ Maros megyei akkori elnökét és engem rá akart beszélni, fújjuk le a tüntetést, nehogy baj legyen. Mi azt válaszoltuk: a magyarság anyanyelvi oktatásának követelése olyan jogos igény, amelyért, ha a magyarság tüntetni akar, azt mi nem gátolhatjuk meg.

Másnap, február 7-én, engedélyeztette az RMDSZ, tehát nem igaz az a román vád, hogy válaszadásról lett volna szó. Ráadásul a február 9-i román tüntetés „spontánul” jött létre, nem volt bejelentve és engedélyeztetve.

A lenyűgöző megmozduláson becslések szerint több mint százezer ember vett részt, méltósággal, némán tüntetve édes anyanyelvünkért, iskoláinkért. Sütő András négyszer beszélt a sportpalota előtt álló sokadalomhoz. Négy váltás ember hallgatta végig Sütő beszédét és imádkozott Köllő Gábor katolikus pap vezetése mellett. Sütő harmadik beszédének egy mondatát felidézem:

„Testvéreim, honfitársaim! Némán vonultunk fel százezernyien, ám ez a némaság mindennél messze hangzóbb volt!”

A tüntetés olyan kifogástalanul, békésen zajlott le, hogy a rendőrség, sőt Judea ezredes is példásnak minősítette, és a helyi sajtóban megköszönte.

A gyertyás tüntetés korrekt közvetítése után betiltották a marosvásárhelyi körzeti tv-stúdiót, a Transylvaniát. Egyértelműen azért, mert becsületes, pártatlan tudósításai akadá­lyozták a helyi és központi uszító propaganda megfelelő hatását. Visszaállítását azóta is hiába követeljük.

Nagy felzúdulást okozott, hogy a bukaresti román televízió meghamisította a február 9-i agresszív román diáktüntetésről és a február 10-i békés, gyertyás-könyves tüntetésről bemutatott képsorokat. (Főpróbát tartott március 19-20-ra?)

Először is úgy nézett ki, mintha mindkét tüntetés békésen zajlott volna le és egyforma nagyságrendű lett volna. Valójában a román tüntetők 17 magyart alaposan helybenhagytak, és majdnem kiszúrták Farkas István tévéoperatőr szemét (a szeme alatti részt sértette meg a szúrószerszám). Farkas Istvánt később megverték a gyulafehérvári vatrás gyűlésen is, és a marosvásárhelyi pogrom után (akkor is filmezett) olyan fenyegetések érték, hogy családostól Svédországba menekült. (Február elején a Vatra sportpalotai gyűlését rejtekhelyről végigfilmezte, azután eljött hozzám, s azt mondta: Előd, meg akarom keresni Ceaușescuék sírját, hogy két szál virágot helyezzek el rajta, mert a magyarság nagy barátait vesztettük el bennük.)

Engem, a román televízióban úgy mutattak be, mint egy lelkesen megtapsolt szónokot, mármint február 9-én a székházban, amikor még a mikrofont is elkapdosták előlem. Tiltakozásainkat sem a román televízió, sem az Adevărul nem volt hajlandó közölni.

Ezekhez a nem éppen biztató jelekhez kapcsolódott Király Károly figyelmeztetése is, aki lakásának udvarán, február közepe táján azt kérdezte tőlem: megvan az útlevelem? Mondtam: meg. K.: szükségünk lehet rá! Hozzátette: Sütő és te nagyon vigyázzatok, ne járjatok egyedül, gondoskodjatok a védelmetekről és számítsatok arra, hogy esetleg menekülni kell. Hozzátette még: sajnos, a szélsőséges gyűlölködőket bizonyos vezető körök nemhogy legyűrni, hanem támogatni próbálják.

Ezután a békés tüntetés után a magyarság, látva, hogy a Bolyai iskola ügye holtpontra jutott, várakozó álláspontra helyezkedett.

Az állandóan uszító cikkeket közlő helyi és központi sajtónak azonban újabb muníció kellett; a régi „bűnök” felemlegetését nem tartották elegendőnek.