1989. november

 

Tőkés András, a marosvásárhelyi Papiu Ilarian Líceum fizikatanára, Tőkés László bátyja kért fel arra, hogy a temesvári feljebbviteli tár­gya­láson személyesen képviseljem testvérét. Hozzátette: nem sértődik meg, ha nem vállalom el az ügyet, hiszen a szomszédság nevében felkért neves kollégám sem merte elvállalni.

Nem mondom, megijedtem, de úgy éreztem, ha László ilyen hősiesen ellenáll, elfogadhatatlan, hogy egy magyar ügyvéd ne vállalja a kép­vi­se­letét. Ha román ügyvéd lépett volna be a perbe, úgy is lehetett volna magyarázni: lám, milyen elszigetelt Tőkés, magatartásával mennyire nem szolidáris a romániai magyarság. Biztosra veszem, hogy a szeku és a pro­pa­gandagépezet ezt így állította volna be.

Első fokon az írásbeli védelmet Cziprián Zoltán marosvásárhelyi ügy­véd kollégám szerkesztette meg, de nem vállalta, hogy a tárgyalásra Te­mes­várra utazzon.

Amikor Liviu Horga ügyvéd kollégámnak, a Maros megyei ügyvédi kollégium elnökének tudomására hoztam, hogy a Tőkés ügyben a felleb­be­zést én szerkesztettem meg, azt kérdezte, miért, hiszen Cziprián az ügyvédje. Válaszom: Cziprián Zoli beteg. De akkor miért pont te? Mert én nem vagyok beteg…

Egy belügyes megkérdezte tőlem: a magyarság mártírja akarok lenni? Nem, én csak ügyvéd szeretnék maradni, válaszoltam összeszoruló gyo­mor­ral.

Mindenáron le akartak beszélni arról, hogy Temesvárra utazzak. A nyilvános tárgyaláson ugyanis nagyon sokan, esetleg külföldi újságírók, tévések is hallhatták volna, mekkora jogi és emberi disznóság készül Tőkés László ellen.

Végül is Maria Bobu, az igazságügy-miniszter kimondta: ha az ügyvéd így gondolja, joga van leutazni Temesvárra.

A sok hercehurca olyan feszült idegállapotba hozott, hogy a novem­ber 17-i első tárgyalásra, amelyre Gliga Titusz autószerelő szomszédom baráti felügyelete mellett saját autónkkal utaztam, elfelejtettem elvinni a dossziét és az ügyvédi megbízást…

 Tudtam arról, hogy járt  a régeni sörgyár pártitkára és káderese. Bálint Ferenc, aki  a Nicolae Ceauşescu által elrendelt bukaresti kirakat­ren­dez­vényen nem volt hajlandó elítélni a Köpeczi Béla akadémikus által szerkesztett Erdély történetét. Miután nem olvasta fel a mások által megírt szöveget, „véletlenül kiesett” szállodája hatodik emeletéről. Temetésén, amelyet a szekuritáté felügyelt,  a koporsót tilos volt felnyitni...*

Temesváron (400 kilométeres út után) észre is vettem a bajt. Szeren­csé­re feleségem jóval hamarább kapcsolt, és utánam utazott vasúton. A november 16-i Panoráma-adást együtt néztük a nagybácsi lakásán. A Zsivkov bukását be­mu­tató képsorok hatására fogadott velem egy üveg pezsgőben, hogy kará­cso­nyig Ceaușescu is megbukik. (Az asszonynak mindig igaza van?)

A november 17-i tárgyaláson meglepetésemre a nagyváradi püspök­ség által megbízott temesvári román ügyvéd a tárgyalás elnapolását kérte, mondván, nem volt elég ideje a felkészülésre.

Gondolom, másról volt szó. Féltek attól, hogy az MSZMP távol­ma­ra­dását a kongresszusról a közvélemény a tárgyalással kötné össze. Ceaușescu újraválasztásának ünnepét nem akarták elrontani.

Szokatlanul rövid halasztást kaptunk, hiszen november 28-ára megint Temesvárra kellett utaznom. A vonaton gyermekkori barátom, Hegedűs János (Cimbi) kísért. Mint mondta, ha én vállaltam a pert, ő se teheti meg, hogy biztonsági kíséretként ne tartson velem. Ezen a tárgyaláson is­mertem meg István bácsit, Tőkés László édesapját és Editet, a feleségét.

Nagyon szerettem volna Tőkés Lászlóval is találkozni, de az első tárgyalás után nem mertem a lakásukra menni. Mivel Romániában az ügyvéd irodájában fogadja ügyfelét, nem mehet annak otthonába. Egy ilyen perben ajánlatos volt különösen óvatosnak lenni. Arra gondoltam, úgy kell viselkednem, hogy ne adjak a szekunak támadási alapot, illetve nehogy azt higgyék, hogy én egy „jaj, de vitéz ember” vagyok, akit, mivel nemzetközileg ismeretlen, ajánlatos lenne átköltöztetni az „örök va­dász­mezőkre”.

A november 28-i tárgyaláson az ellenfél ügyvédje kifogásolta egy írás­beli bizonyíték hiányát. Közöltem, hogy az ítélethozatalig a bizonyítékot csatolom. Magamban arra is gondoltam, jaj de jó, legalább megis­mer­ked­hetem Tőkés Lászlóval.

A tárgyalás civilizált hangnemben folyt le. Az volt csupán a furcsa, hogy egy „egyszerű” kilakoltatási ügyet a megyei törvényszék elnöke, Elena Topală tárgyal, és ezen jelen van a megyei főügyészhelyettes is. (Ștefan Pîrvulescu ügyész mint gyámhatósági képviselő, ahelyett, hogy Tőkésék kiskorú gyermekének érdekeit védelmezte volna, kérte, hogy utasítsák el a fellebbezést, tehát lakoltassák ki az egész családot, beleértve a kiskorú gyermeket és állapotos édesanyját is.)

Miután kijöttem a tárgyalóteremből, több öreg magyar közrefogott és azt kérdezték: ügyvéd úr, miért nem lehet az a papunk, akit szeretünk? Majdnem azt válaszoltam: pont azért… A szolgálatos fülekre gondolva csak annyit mondtam: várjuk meg a döntést, hátha igazságot szolgáltatnak. Ide tartozik hogy  a Püspökság ügyvédje, a temesvári Mancaş Ramiro Virgil azonnal írásban jelentett a szekuritátének, Külön kitért arra, hogy a tárgyaló teremben megjelent hívek ellenségesen viselkedtek.

Miben bíztam? Arra gondoltam, fellebbezésemet megmutatták Ille­té­kes Elvtársnak, aki arról is tudhatott, milyen népszerű Tőkés, a pert mennyire követi a nemzetközi sajtó, s látván, hogy nyilvánvalóan jogtalan lépésről van szó, azt találja mondani: ennek a fellebbezésnek helyt kell adni. Mindjárt javult volna Románia nemzetközi ázsiója is, de ez a hata­lom már nem tudott gondolkodni…

Tőkésék lakására négyen mentünk el: Edit, István bácsi, egy új­szen­tesi (Dumbrăvița) fiatalember (Holló Ferenc), aki mindkét alkalommal oltalmazólag kísért, és én. Nagyon figyeltem, követnek-e. Nem vettem észre semmi gyanúsat, sőt, meglepetéssel tapasztaltam, hogy a templom előtt (amelynek földszintjén van a papilak) nincs őrség. Különleges, komp­likált csengetés után hallottam az ajtót belülről védő vaspántok dörgését, és feltűnt Tőkés László. Nyugalmat sugárzó megjelenésével éles ellentétben állott űzött tekintete. Ez a nézés is rádöbbentett, milyen hihetetlenül nehéz volt ilyen nyíltan szembeszállni a paranoiás hata­lom­mal.

Nagyon óvatosan fogalmaztam. Hogy óvatosságom mennyire indo­kolt volt, az kiderült a temesvári szekusperben. Minden szavunkat direktben lehallgatták a szolgálatos fülek. Azt hangsúlyoztam, ha le­tar­tóz­tatják, joga van azonnal ügyvédet kérni. Tagadjon meg minden nyilat­ko­zatot mindaddig, amíg ügyvédjét (és itt magamra mutattam) oda nem hívják. Tőkés Lászlót aggódva figyelmeztettem, ha a fellebbezést elutasít­ják, és sor kerül a végrehajtásra, ne álljon ellen. Ti. a végrehajtás akadá­lyoz­tatása bűncselekmény; elkövetése esetén letartóztatják. A börtönben pedig bármi megtörténhet. Románia és Európa szerencséjére Tőkés László nem fogadta meg ezt az ügyvédi tanácsomat és a további ellen­ál­lást választotta.

Beszélgetésünk közben Tőkés Lászlót kihívták a szobából.

Egy adott pillanatban azzal jött vissza, hogy Hollót, aki segédkezett neki egy autó kirakodásánál, elvitte a milícia. Gondoltam, ennek fele se tréfa, ezért távozásomkor kértem feleségét, Editet (akivel azután egészen Székelykocsárdig együtt utaztunk, mivel gyereklátóba ment Désre és mi gardíroztuk) s István bácsit, hogy a villamosmegállóig kísérjenek el. Ami­kor a lakásból kiléptem, egy nem túlságosan bizalomgerjesztő milicista meresztette ránk a szemét, de nem szólt semmit. Az utcasarkon milicista tiszt állt, tisztelgett nekem (!), így tudtak disztingválni, ennyire tisztában vol­tak azzal: ez egy ügyvéd, ezzel szemben más módszereket kell alkal­maz­ni, mint Hollóval.

Visszatértem a törvényszékre és a kért iratot átadtam Elena Bungărdean titkárnőnek, aki bemutatta a törvényszéki elnöknek. A nagyváradi püspökhöz írt egyik beadványról volt szó; mivel magyar nyelven íródott, megkértek, fordítsam le.

A teremben, ahol dolgoztam, Cimbi barátomon, a milíciáról elen­ge­dett ifjú Hollón és édesapján kívül megjelent egy agent provocateur is, de egyikünk se mondott semmi használhatót az illetőnek. Később, kérdé­sem­re az újszentesi fiatalember elmondta, hogy ezekhez a zaklatásokhoz Tőkés László hívei hozzászoktak, szinte fel se veszik.

Elena Bungărdean, amikor négyszemközt beszélhetett velem, vállalta, hogy a per újabb fejleményeiről (anélkül, hogy én bemutatkoznék a telefonban) mindent elmond. Heteken keresztül ettől az ismeretlen törvényszéki jegyzőtől tudtuk meg, mi történik Lászlóékkal, s azt is, hogy beindították a kilakoltatást, mikorra tűzték ki stb. Ilyen messzire nyúlna vissza a Temesvár Társaság (a visszarendeződés elleni közös küzdelem fáklyavivői, akik már nagyon korán szembeszálltak az Iliescu – P. Roman-féle hatalommal)? A Társaság Kiáltványának 8. pontját, éspedig a kommunista vezetők és a szekuritátésok időleges, egy évtizedre terjedő kitiltását a politikai életből nem sikerült megvalósítani.

A félelmetes temesvári napok alatt nem reméltem, hogy kevesebb, mint egy hónap múltán a következőképpen számolhatok be a maro­s­vá­sárhelyi Népújságban (azelőtt Vörös Zászló) és a bukaresti Adevărulban (azelőtt Scînteia) erről az „egyszerű” kilakoltatási perről.

HU

RO

EN

Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa