1989. december

 

Tőkés Lászlót igyekeztek családjától is elzárni, de az aggasztóbbnál aggasztóbb hírek eljutottak hozzánk.

December 16-án délben három órakor megjelent nálam Tőkés And­rás, és óriási boldogsággal közölte, hogy telefonon értesítették Temes­vár­ról: László győzött, benn maradhat a lakásban, állásában, és bárkit fogadhat.

Nagy örömünk csak néhány óráig tartott. Kiderült, ez csak egy félre­ve­zető manőver volt, a hatalom végül is lövetett a tüntetőkre, Lászlót és Editet pedig ismeretlen helyre hurcoltatta.

Állandóan a rádión csüngtünk és temesvári telefonértesítéseket to­váb­bítottunk egymásnak.

December 19-én Bukarestbe utaztam, a Legfelsőbb Törvényszéken 20-án tárgyalásom volt.

Megrökönyödve tapasztaltam, hogy a bukarestiek mennyire nem tud­ják, milyen szörnyűségek történtek Temesváron, és milyen erős még a kol­lektív félelem. Egy kolléganőnek csak annyit mondtam, én is nagyon félek, mert én vagyok Tőkés László ügyvédje. Azonnal elnézést kért, sür­gősen tárgyalásra kellett mennie…

Diákkori barátom, Sile Dan lakásában hallottuk Ceaușescu december 20-i beszédét, s azonnal azt mondtuk, jaj de jó, hogy összehívta a 21-i népgyűlést, hátha történik valami. Bukaresti értelmiségi barátomék őszin­tén aggódtak sorsomért, sorsunkért, figyelmeztettek, minden lépésem, minden szavam jól gondoljam meg stb.

A Magheru sugárúton gyalog mentem végig a Piața Romanáig. Min­den 20 méteren állt egy-egy civilbe öltöztetett egyenruhás fiatal szekuri­tá­tés.

Azért fogalmaztam így, mert teljesen egyforma civil ruha volt rajtuk. Ezekről a fiatal belügyisekről azt mondták a bukarestiek, árvaházakból származnak és Ceaușescut apjukként szeretik, úgy nevelték őket. A fáma azt tartja, belőlük lettek a „terroristák”. Soha nem állították bíróság elé őket, néhány napi lövöldözés, gyilkolás után egyszerűen felszívódtak.

December 21-én reggel érkeztem vissza Marosvásárhelyre. Délben hazafelé menet láttam, hogy a régi városháza épületét, ahol a megyei RKP és Néptanács székelt, erős katonai kordon őrzi (még páncélautók is védték). Délután összegyűltek a tüntetők, nagyobbik lányommal, Rékával és Seres Robi utolsó éves orvostanhallgatóval együtt én is odamentem.

Az erőszakszervezet félelmetes készültségben volt, megjelent az anti­ter­rorista brigád is, arcvédővel (hogy ne lehessen őket felismerni), pajzzsal stb. felszerelve.

Mi a járdáról mint szimpatizánsok figyeltük az eseményeket, gondoltam, exponált helyzetemben nem ajánlatos tüntetőként a hatalom kezére játszanom magam.

A tömeg rendkívül fegyelmezetten és csak román nyelven skandálta a jelszavakat. A népi bölcsesség így jelezte, nem vagyunk irredenták, revi­zio­nisták, nem Erdélyt akarjuk elszakítani, csak a diktatúrától szeretnénk megszabadulni. Legjobban az tetszett, amikor azt skandálták, skandáltuk: Doina Cornea, László Tőkés.

Este 9-kor hazamentünk. Otthon telefonon figyelmeztettek, az éjsza­kát töltsem házon kívül, így egy szomszéd (Brassayék) udvarán állva el­bor­zadva hallottam a lövöldözést. Hat hősi halottunk volt: Bodoni Sán­dor (33 éves), Hegyi Lajos (25 éves), Adrian Hidoș (21 éves), Ilie Muntean (30 éves), Pajka Károly (33 éves) és Tamás Ernő (38 éves).

Másnap bementem az ügyvédi irodába, de 11 órakor már a főtéren voltam, mert megtudtam, hogy újabb tüntetés kezdődött. Ezt a tüntetést a bőrgyári munkások kezdeményezték, akik kihívták a konzervgyár ak­ko­ri igazgatóját, a rendszer nemzetközileg elismert régi ellenlábasát, Király Károlyt. Király a tömeg élére állt, és felmentek a város központjába, a városháza előtti térre. Itt 10 órakor, amikor még Ceaușescu hatalmon volt, Király beszédet intézett a tömeghez, de gondos kezek, észrevéve, hogy a páncélautó géppuskájának csövét feléje fordítják, lerántották arról a székről, amelyre felállva szónokolt.

Biztonsági okokból az egyesített szekuritáté, milicia és katonaság erői mellől a tömeg átvonult a főtér másik oldalára, az Avram Iancu szo­bor­hoz. Ide csatlakoztam a főtérre leérve. A szobornál Király Károly be­jelen­tette, hogy saját kezünkbe vesszük sorsunk irányítását, elegünk volt a dik­tatúrából, s megalakult a demokratikus Romániáért, az egyen­jogú­ság­ért küzdő Frăția–Testvériség Demokrata Fórum.

(Eszembe ötlött, hogy még márciusban Király magához hívatott, s azt mondta: Előd, itt minden recseg-ropog, Ceaușescu sokáig nem tart­hatja magát, gondoljuk ki, állítsuk össze a Demokrata Fórum programját. Azt válaszoltam, gondolkodni gondolkodjunk rajta, de semmit nem szabad leírni, írásbeli bizonyítékot nem gyárthatunk a szeku számára. Eb­ben maradtunk.)

Florian Aurel közölte, hogy ő a Szociáldemokrata Párt elnöke és teljes mértékben támogatja a diktatúra megdöntésének, a demokratikus, minden állampolgár számára egyenlő jogokat biztosító Románia meg­te­rem­tésének programját.

Hazafutottam, hogy kihívjam a feleségemet is, erről nem szabad lemaradni. Egy órakor híreket hallgattunk édesanyámék lakásán (a Város­há­zával szemben, a Grand Szálló mögött), s akkor hangzott el a Kossuth rádióban életünk legjobb híre: Ceaușescuék elmenekültek.

Gyorsan lefutottunk a főtérre. A katonaság éppen visszavonulóban volt, a tömeg pedig berontott a Városháza épületébe. Szétszórták és kihordták az iratokat, hogy Ceaușescu képeivel, műveivel együtt az épület előtt máglyát rakjanak. Mondtam is az embereknek, hagyják a dokumen­tu­mokat békén, szükség lesz rájuk. Aki hallotta, elfogadta érvelésem, de annyian voltak bent, nem lehetett ezt mindenkinek elmondani.

Kimentem az épület elé, ahol sírva ölelkezett román és magyar, hi­he­tetlenül boldogok voltunk és őszintén, nagyon szerettük egymást.

A Kultúrpalota bejáratánál álltam, amikor a városházáról kijövet feltűnt Király Károly, akit azonnal mindenki a megye igazi, jogos veze­tő­jének fogadott el. Király észrevett, megfogta a karom és azt mondta: „Gyere Előd, nagy szükség van rád”. Felmentünk a Tükörterembe, Király szólt az embereknek, engedjék, hogy velem tanácskozzon. Arról beszélt, hogy sürgősen fel kell vennünk a Nemzeti Megmentési Fronttal a kapcsolatot, támogatásunkról kell biztosítanunk őket, ezért Bukarestbe kell utaznunk.

Ezek után szólt Király Károly a néphez; óriási ünneplésben részesítették. Egymást váltották a román és magyar szónokok, s egyszer csak az ifjúságnak egy nagy csoportja – javaslatomra – a helyszínre hozta Sütő Andrást. Ő fogalmazta meg azt, hogy a történelemben először, teljes egyetértésben és érdekazonosságban együtt harcolnak most a magyarok és a románok. Figyelmeztetett, hogy ezt az egységet meg kell őriznünk, ez boldogulásunk egyedül járható útja. Éljen a Testvériség! Éljen a sza­bad, demokratikus, minden állampolgárnak egyenlő jogokat biztosító Románia! – fejezte be nagyhatású szónoklatát Sütő András. A két nyel­ven elmondott beszédre a tömeg így válaszolt: Niciodată șovinism! (Soha többé sovinizmust!)

Közben megjelent egy Nistor Man nevű tanár, s közölte, ő politikai fogoly volt, és a románok hangadójaként kezdett viselkedni. Szóba került az új megyei vezetés; jelöltek és önjelöltek nevei röpködtek. Az ilyen hely­zetet sohasem szerettem, hatalomra nem vágytam. Mondtam Király­nak, elmegyek haza, hogy megírjam cikkemet a Tőkés-perről; ha szükség lesz rám, telefonon értesítsenek.

Bodolai Gyöngyi újságírónőtől megtudtam, hogy a Vörös Zászlóból Népújság lett. Mivel a Vörös Zászló utolsó, december 22-i száma Papp László „oradeai” püspök Tőkés Lászlót aljasul befeketítő cikkét közölte, arra gondoltam, milyen szép lenne, ha a Népújság beköszöntő száma lehozhatná az igazat a Tőkés-ügyről.

Hazamentem, nekifogtam a cikknek, de telefonáltak, hogy Buka­rest­be kell utaznom, mert engem jelöltek a hattagú (3 román, 3 magyar) küldöttség vezetőjévé.

Ezért úgy döntöttem, cikkemet románul írom meg, hogy a Scînteia is lehozhassa, tudja meg az igazat a Tőkés-ügyről az ország román lakos­sá­ga is. Cikkem megírásához szükségem volt a dossziémra, ezért felmen­tem az ügyvédi irodámba. Az épület zárva volt, de a törvényszék elnö­ké­nek, Justin Enének az irodájában égett a villany. Megdobtam az ablakát, nagy örömmel üdvözölt és behívott az irodájába. A győzelemre ürítettük poharainkat Justin Ene, Emil Nuțiu alelnök, Dorin Stefanelli, a bíróság elnöke és én.

Kvaterkázás közben mondta el Justin Ene, hogy mennyire aggódott értem, mert rajta voltam a szekuritáté halállistáján.

Megbeszéltem velük azt is, hogy Szenczi Mihály és Tordai Márton munkásokat másnap helyezzék szabadlábra. A két barátot a pártkong­resszus alatt azért ítélték el 6 hónapra, mert Ceaușescu-ellenes rajzokat és szö­vegeket pingáltak az aszfaltra. Szenczi és Tordai szörnyű meg­kínoz­tatásáról februárban riportot készített a magyar televízió, de sajnos nem került adásba. Ma sem értem, hogy miért.

December 23-án reggel 10 órakor indultunk el hatan, két ARO-val, amit megraktunk a pártbüféből származó finomságokkal, azért, hogy a televíziósok és a televízió védői ne szenvedjenek hiányt (ti. telefonon azt közölték, nincs elegendő élelmük, mintegy alátámasztandó szorongatott helyzetüket).

A hattagú küldöttség összetétele a következő volt: Jakabffy Attila, Kincses Előd, Dana Olaru, Alexandru Pal, Vasile Pol, Salati Ferenc. A mi kocsinkat Török Béla vezette. Mindnyájunk karján a román trikolór és autóinkon a lyukas zászló. Király Károly írásbeli megbízást adott nekünk, mint a Maros megyei Frăția–Testvériség Demokrata Fórum küldött­jei­nek.

Bukarestig az úton csak boldog embereket találtunk, mindenki V jellel üdvözölt és sehol sem láttunk (még az országúton sem) Ceaușescu-idézetet, portrét stb. Úgy eltűnt a diktátor, mintha a világon se lett volna. (Ezt persze csak akkor éreztük így, ma már…)

Brassóban egy 300 méteres szakaszon úgy mentünk át, hogy végig kelepelt egy géppuska. Sokszor megállítottak civilek, katonák, milicisták, s igazoltattak, de Király Károly passzusa mindenütt átsegített.

Sötétedéskor érkeztünk Bukarestbe. Csak nagy nehezen engedtek be a televízió kettes kapujához (lekapcsolt fényszórókkal kellett mennünk, nagyon benne voltunk a harcok sűrűjében).

A két terepjáró autót a bejárati ajtóval szemben, egy ház falához állítottuk. A televízió kettes kapuja kis, mintegy 40 m2-es alapterületű épületbe vezetett, amely 4-5 aprócska helyiségből állt.

Kb. 19 órára értünk oda. Sehogyan sem akartak beengedni a főépü­let­be, mondván, hogy veszélyes, és különben is túl sok delegáció szere­pelt már a képernyőn stb. Végülis Jakabffy Attila és Vasile Pol valahogy bejutott, és rövidesen, úgy 20,15-kor meg is jelentek az adásban. Jakabffy magyarul beszélt, mindketten hangsúlyozták, milyen nagy egyetértés alakult ki a románok és a magyarok között. Szó volt az egyenjogúságról is, és sokunk örömére Jakabffy a televízión keresztül magyarul kívánt kel­le­mes karácsonyi ünnepeket.

Azért tudok csak ilyen röviden beszámolni a mondanivalójukról, mert mialatt őket hallgattuk, elkezdődött a lövöldözés. Kissé elterelte a fi­gyelmemet…

A bejárati épület előszobájában nekiálltam befejezni a Tőkés-ügyről írt cikkemet. Szóba elegyedtem egy 35 év körüli, jó kiállású, ballon­ka­bátos úrral; kiderült, hogy ő Oană ezredes, a tv védőinek parancsnoka. Ezek a védők acélsisakban hasaltak a kerítés tövében. Amikor észre­vettük őket, arra gondoltunk, hogy Marosvásárhelyen már nem ilyen a légkör… Oană ezredes azt mondta nekem, hogy siessek az írással, mert mindjárt kezdődik a vásár („imediat începe bîlciul”). Rákérdeztem, miféle vásárra (haddelhaddra) céloz. Azt mondta, mindjárt jönnek a „terroristák”; általában este 8-kor kezdődik... A jóslat bevált, valóban rá is kezdték.

Behúzódtam az egyik szobácskába. Hamarosan igen felerősödött a lövöldözés. Jakabffy és Pol benn is ragadt a főépületben.

Mai ésszel nagyon furcsának találom már a tűzpárbajt: először hallot­tunk egy hangtompítós lövést, amire legalább negyedórán át a katonaság Kalasnyikov-géppisztolysorozatokkal válaszolt. A tüzelés befejezése után a hangszóró bemondta, hogy a mentő jöjjön a hangszóró adóhoz, sebesültet kell elszállítania. Hozzátette, ne féljetek, nem fognak lőni! Vajon honnan tudta ezt a bemondó? A lövöldözés közben is előfordult, hangszórón figyelmeztették a katonákat, ne egymást lőjék. Ez tragédia, tette hozzá a bemondó.

Reggel megszólítottam egy bájos, hófehér dzsekis, vöröskeresztes karszalagos fiatal nőt: mitől véres a dzsekije, sok volt az áldozat? A hölgy azt válaszolta: súlyos esetről nem tud, a vér pedig a Nicu (Ceaușescu fia) vére. Hogyan?

Elmondta, hogy egy szekus hasba szúrta, amikor a tévéhez hozták, és mint orvos, ő kötözte be. Hozzátette, képzeljem el, Nicu annyira bornírt volt, azért jött Bukarestbe, hogy átvegye a hatalmat. A tévékamerák elé azzal lépett, hogy szózatot intéz a nemzethez, amely őt nagyon szereti. Csak amikor le „prințișor”-ozták (lekishercegezték), akkor döbbent rá, hogy behúzták a csőbe, s azért volt annyira bamba, amikor megjelent a képernyőn.

Amikor megkérdeztem Oană ezredest, miért nem lőtték szét a tank­ágyúval azokat a házakat, amelyekből a terroristák tüzeltek, azt mondta: hátha maradt még lakó a házakban(?) Azt is elmondta, a tévét úgy terveztette Ceaușescu, hogy ne lehessen védeni (ha történetesen valaki fondorlattal rá akarná tenni a kezét), a védelmet az utca túloldalán lévő házakból kellett volna biztosítani, s ezek a házak, amelyeket a pártgaz­da­ság újított fel, mind el vannak látva földalatti kijáratokkal, rejtekhelyekkel. Megkérdeztem, nehéz volt elfoglalni a televíziót, volt-e ellenállás? Ah, dehogy, egy egyszerű csavarelfordítás („schimbare de buton”) volt az egész – hangzott a válasz.

Oană elmondta, nagyon nehéz a védők helyzete, katonai erősítésre lenne szükség. Amikor hazatértem, közöltem ezt a megyei katonai vezetéssel. Azt válaszolták, legyek nyugodt, nem lesz semmi probléma…

Reggel 8 órakor feltartott kezekkel megközelítettük autóinkat. Egy karcolás se érte őket, pedig a ház emeletéről lőttek a katonákra, azok meg vissza. Egy 70–80 méternyi összekötő úton kihajtottunk, és máris kinn voltunk egy főutcán, ahol zavartalanul zajlott a forgalom(!?)

Elmentünk a Scînteia Házba, a Scînteia szerkesztőségébe vittem a cikkemet. Még nem volt legépelve, diktálni kezdtem egy gépírónőnek. Amikor kb. a felénél tartottunk, jött Jakabffy, és elmondta, hogy azonnal induljunk, mert közelednek a terroristák. Így otthagytam a kéziratot, amelyet december 25-én és 26-án közölt az Adevărullá átkeresztelt volt pártlap.

Egy rövid cikket arról is írtam, hogy Marosvásárhelyen Király Károly vezetésével megalakult a Frăția–Testvériség Demokrata Fórum, amely bejelentette csatlakozását az Nemzeti Megmentési Fronthoz. Ez az anyag nem fért be a lap­ba…

Jakabffy elmondta, beszélt Ion Iliescuval, aki nagyon örült a vásár­he­lyi híreknek és közölte: Király Károlyt be akarja vonni az ország vezeté­sé­be.

Predeálon megálltunk ebédelni, Jakabffyt és Polt felismerték, gratu­lál­tak nekik, azt mondták, végre valahára békén hagyják a magyarokat, s mi­lyen jól megférünk majd egymással a demokráciában. Olyan protekciónk volt, hogy a kedvünkért megszegték a szesztilalmat és alkoholt szolgáltak fel (csak nekünk!). Ez alkalommal is tapasztaltuk, milyen szeretettel, ked­vességgel bánnak velünk, magyarokkal a románok. Az is elhangzott, hogy végre újra lehetett magyarul beszélni a román tévében. Ismétlem: isme­ret­len román emberek szavait idézem.

December 25-én kellett volna megválasztani a Nemzeti Megmentési Front (NMF) Maros megyei tanácsát. Ezen a választáson Nistor Man megpróbált egy, a valós nemzetiségi összetételt nem tükröző, a régi rend­szer egyes kiszolgálóit átmentő tanácsot megválasztatni. Király Károly huszárvágással válaszolt: kivonult a teremből és közzététetett egy közle­ményt, melynek értelmében a megyei, municípiumi, városi és egysé­gen­kénti tanácsok bizonyos tagjaival kapcsolatban ellenvetések merültek fel, s ezért helyzetüket majd azokban a munkaközösségekben vitatják meg, amelyekbe tartoznak.

Ha leszavazták őket a munkahelyükön, nem kerülhettek be a január 2-án megválasztandó tanácsba.

Ezen a január másodikai gyűlésen, amelyet Király Károly nyitott meg, eléggé éles politikai küzdelem után megválasztották az NMF Maros megyei tanácsát, a tanács pedig a végrehajtó bizottságot.

Király Károlyt december 26-án felhívták Bukarestbe, hogy az NMF országos alelnökévé nevezzék ki. (Ma már Ioan Scrieciu tábornoktól, aki a NMF Maros megyei tanácsa első alelnöki  tisztségét töltötte be,  tudjuk azt, hogy Király Károly „felfelé buktatásában” az is közrejátszott, hogy  így akarták őt  kivonni a marosvásárhelyi, Maros megyei magyarság jogszerző küzdelméből, hiszen  . országos alelnökként állandóan Bukarestben kellett tartózkodnia. Az volt vele a gond, mondta Scrieciu, hogy a forradalom vezetője megváltozott és a magyarság jogaiért kezdett küzdeni,” izgatni”. Ezért hozták meg Iliescu elnökkel  közösen az eltávolítási  döntést).

Sütő Andrással latolgatták, ki lehetne az a magyar, aki Király helyett a legmagasabb szintű megyei magyar vezető tisztségét betölthetné. Sajnos, rám gondoltak. Behívtak Király irodájába és előadták, milyen szerepet szánnak nekem.

Azt válaszoltam, én az ügyvédséget nem akarom otthagyni. Mire Sütő és Király azt felelte, ilyen időkben nincs jogom félreállni, annál is kevés­bé, mivel Tőkés László védelmének vállalásával mind a magyarok, mind a románok szemében hiteles emberré váltam.

Király nagyon sietett és rábízott Sütőre, aki a lakására hívott és rábe­szélt a rendkívül fontos megbízatás vállalására. A feladatot csak a már­ciu­si választásokig vállaltam el, kijelentve, hogy utána visszamegyek ügy­véd­nek.

Mialatt Király Bukarestben volt, december 27-én távollétében meg­vá­lasztották az NMF Marosvásárhelyi tanácsát, melynek elnöke Ioan Judea mérnök-ezredes, titkára pedig Ioan Sabău bíró lett. (Judea a Vatra Ro­mâ­nească politikai pártjának, a PUNRnek az alelnöke, Sabău pedig a magát továbbra is „kulturális” szervezetnek nevező Vatra Românească ale­lnöke.)

Ugyancsak december 27-én alakult meg Marosvásárhelyen a Vatra Românească kultúrbrigád (egészen február 1-ig illegalitásban működött, nem lépett a nyilvánosság elé, de tevékenységének következményei egyre nyilvánosabbak és nyilvánvalóbbak lettek).

Az eufóriás napok még tartottak. Ha láttuk is, hogy nem minden­ki­nek tetszik az új kurzus, a visszarendeződés híveit egyelőre félresöpörte a népakarat. Nyíltan nem is próbáltak szembeszállni a demokratizálódást követelő erőkkel. Marosvásárhelyen nemcsak a Vatra Românească ala­kult meg (amiről még nem hallottunk), hanem a Vatra folyóirat és a Látó (az Igaz Szó, Hajdu Győző irodalmi folyóiratának utódja) kezdemé­nye­zé­sére létrejött a román és magyar demokratikus értelmiség Barátság plat­formja.

December 26-án gyűltünk össze, és teljes nyíltsággal beszéltük meg fájó pontjainkat, határoztuk el, hogy mindent megteszünk a régi görcsök oldásáért, az új magyar–román viszony kialakításáért.

Azt hiszem, érdemes felidézni a sajtóban közölt nyilatkozatunk szö­vegét:

 

HU

RO

EN

Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa
Marosvásárhely fekete márciusa